Ha van név a világirodalomban, melyet senkinek sem kell bemutatni, akkor Shakespeare az. De hányan ismerik az embert a név mögött? Vagy még fontosabb – hányan ismerik az embereket az ember mögött? Róluk (is) szól az Oscar-díjas Chloé Zhao drámája, a Hamnet, mely Maggie O'Farrell azonos című bestsellerregényén alapul.
A 16. század végi Anglia egy vidéki kisvárosában járunk, mely több furcsa szerzetnek is otthont ad. Be is indulnak a pletykafészkek, amikor ketten közülük családot alapítanak – a kicsapongó író, William (Paul Mescal) és a különc Agnes (Jessie Buckley), akit erdő- és növényszeretete miatt sokan boszorkánynak tartanak. Az idillikus mézesheteket azonban távolról sem tökéletes családi élet követi, ahol Agnes rendre magára marad a gyerekekkel és a tragédiákkal, míg férje az országot járja.
A fiam nevében
A Hamnet nyers, erőteljes dráma, ami sokkal inkább mutatni akarja a fájdalmat, mintsem érzékeltetni. Sokaknál ez lesz a legnagyobb hiányossága, de tény, hogy a színészeknek így van lehetőségük igazán lendületesen meglovagolni az érzelmi hullámvasút minden kanyarulatát, legyenek azok dombok vagy völgyek. Nagyrészt viszont völgyek lesznek, hiszen a film a Shakespeare-család fiának, Hamnetnek a haláláról szól. Az űrről, aminek betöltésére, vagy legalábbis elfeledésére a Hamlet című színdarab készült. Űr viszont csak akkor van, ha valami tényleg hiányzik – nem csak a szereplőknek, a nézőnek is. A Hamnetet alakító Jacobi Jupe pedig szerencsére az elmúlt évek egyik legjobb gyermekalakítását hozza, és alig egyórás szereplése után minket is szíven üt majd hirtelen távozása, mely a derűt is kíméletlenül magával viszi.
Minden sikeres férfi mögött...
A valódi színészi súly azonban a két felnőtt vállára nehezedik. A vezéralakítást egyértelműen Jessie Buckley hozza, aki érzékenyen, mégis elemi erővel testesít meg egy anyát, aki lélekben mindig a kitaszított, semmibe vett lány marad, annál inkább, mivel férje szülői szerepkörében is újra meg újra magára hagyja. Agnest akarata ellenére is átjárja a keserűség, a tragédiákat pedig nyersen és intenzíven éli meg – vonyít, vonaglik, és szenvedését legalább annyira kellemetlen nézni, mint amennyire megindító. A valódi csúcsteljesítmény mégis az, hogy Buckley a film szentimentálisabb fináléjában sem süllyed el, hanem fel tudja emelni Agnest a ruhaszaggatás mélységeiből, és néhány arcvonással átadni ugyanazt, amit odáig csak üvölthetett.
Gyász az örökkévalóságnak
Paul Mescal is az utolsó fél órában mutatja meg, mire képes. Williamet a film sokáig másodhegedűsként kezeli. Nem is igazán árulja el, kicsoda, és mit csinál, bár 500 év kulturális hátszelével mind tudjuk. Agnes viszont első kézből szembesül a (számára) szokatlan móddal, ahogyan férje feldolgozza az érzelmeit – megírja azokat az utókornak. Eléri, hogy egy egész terem együtt sírjon vele. A film végső 15-20 perce, melyet Max Richter gyönyörű zenéje kísér, a tavalyi év talán legerősebb képsora. A néző Agnes oldalán csodálkozik rá valamire, amit mindig is sejtett, de még talán sosem tapasztalt. Hogy a művészet bizony nem luxus a gondtalan pillanatokra. Ellenkezőleg. Eszköz arra, hogy a legsötétebb pillanatokban se kelljen egyedül éreznünk magunkat. Ha másért nem, ezért mindenképp megéri időt szánni a Hamnetre is.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.