Péterfy Bori: „Igazából gyerekek vagyunk”

A hivatalos műfaji besorolás szerint alternatív rockot játszotok. Ez megfelel a valóságnak?

Szerintem nem. Tövisházi Ambrus, akivel dolgozom, különleges, sokrétű zeneszerző, úgyhogy én inkább eklektikusnak nevezném a zenei világunkat. Aki meghallgatja a dalainkat, érezni fogja, hogy sokféle stílusú zenénk van.

Színészként is tevékeny vagy. Lehet egyszerre színésznek és zenésznek lenni?

Nem kezelem külön a kettőt. Nagyon sok zenés darabban játszom. Ami jó, abban szívesen szerepelek.

Van egy álláspont, amely szerint mára már szinte mindent megalkottak a művészetben. Hogyan lehet mégis egyedit alkotni?

Amit alkotásnak nevezünk, az szerintem csak egyedi lehet, mert azok az emberek, akik csinálják, egyediek. De létezik olyan is, hogy valakinek vannak technikai adottságai, amelyeket használ, de attól még nem alkotó.

Tiniként szerettél underground koncertekre járni. A tini Bori szívesen járna a koncertjeitekre?

Biztosan!

A zenekarod undergroundnak számított volna akkoriban?

Nehéz dolog a műfaji besorolás. Fogalmam sincs, mit jelent ma az, hogy underground. Amit mi játszunk, az tetszik nekünk. Vannak nagyon populáris dolgok, amelyek sok emberhez eljutnak, de ezek sokszor nem érik el azt a minőségi szintet, hogy engem érdekeljenek.

Ha egy underground zenekar befutott lesz, és elér egy bizonyos nagyságú közönséget, akkor még mindig undergroundról beszélünk?

A mi életünkben is volt már ilyen, egyszer viccesen meg is jegyezte az egyik zenész ismerősünk, hogy nem akar velünk fellépni, mert túl populárisak vagyunk. Ezek a határok mindenkinél máshol húzódnak. Vannak világhírű underground előadók, ilyen volt David Bowie, vagy ma is ilyen a Depeche Mode. Populárisak, de közben eléggé underground zenét játszanak.

Ha a közönségnek másra lenne igénye, változtatnátok a stílusotokon?

Szerintem ilyen nincs, hogy közönségigény. A mi közönségünknek mi vagyunk az igénye. Nem fogunk más zenét játszani csak azért, hogy bekerüljünk bizonyos rádiókba, vagy felléphessünk bizonyos helyeken. Soha nem voltunk olyan zenekar, amely a tömegigényeknek akart volna megfelelni, így bennünket nem is érintenek a zenei világ változásai. Tehát nem leszünk hip-hop zenekar csak azért, mert most ez a divat.

Régóta zenélsz. Ahogy változik az ember, változik a stílusa is? Előfordul, hogy néha már azt érzitek, túl idősek vagytok valamihez?

Igazából gyerekek vagyunk. A művészek örökre gyerekek maradnak. Ez benne a csodálatos. Persze, változunk, öregszünk, sok minden történik az életünkben, ez vagy az már nem áll jól nekünk, ilyesmi lehetséges. De például a Rolling Stones a régi számait játssza, és még mindig jól áll nekik.

Tiniként vezéregyéniség voltál a baráti társaságodban, színpadon azonban sokáig hiányzott az önbizalmad. Nem ellentmondás ez?

Szerintem a művészek nagy része sokkal szemérmesebb, mint gondolnánk. A valóságban szoronganak, lámpalázasak. Törőcsik Mari jut eszembe, akivel jó pár éve játszottam együtt, és ő minden előadása előtt azt mondta, jaj, miért választottam ezt a szakmát, miért csinálom. Ez a rettegés nem múlik el. Nekem is nehezen ment, de soha nem adtam fel, aztán át tudtam törni a gátjaimat.

Most már, ha színpadra lépsz, jó érzés tölt el?

Alapvetően szeretek színpadon lenni, de azért a színházban, ha fontos szerepet játszok, ahol mondjuk ötven percig csak én beszélek, azt mindig megelőzi egyfajta félelem, hogy Úristen, ezt mind én mondom? Minden olyan este óriási kihívás, hogy merjek felmenni a színpadra.

Attól félsz, hogy elrontod?

Minden színpadi ember ront el dolgokat, ez természetes, nem vagyunk gépek, ezzel a részével nincs probléma. Inkább attól félek, hogy csalódást okozok magamnak, nem leszek elég jó a saját mércém szerint.

Művészcsaládból származol [lásd a keretes részt], érezted valaha azt, hogy a családtagjaidnak bizonyítanod kell a tehetségedet? Egyszer azt említetted, hogy a naplódat is széttépted, mert nem érezted elég jónak a gondolataidat.

Nyilván van egyfajta nyomás, ha ilyen családban nősz fel. A kudarcoknál megijedsz, megtorpansz, arra gondolsz, hogy basszus, ez nekem nem fog sikerülni. Azt a naplót azért téptem szét, mert bénának találtam.

A dalaidban gyakran énekelsz arról, hogy a női sorsot nehéz megélni. Egy interjúban elmondtad, hogy a családodban több nő is művész volt, de mindig beálltak egy férfi mögé. Neked hogyan sikerült kilépned ebből a mintából?

Voltak nők, például a dédanyám, Áprily Lajos felesége, akinek fennmaradtak a festményei és a naplói, hihetetlenül tehetséges volt, mégsem lett belőle senki, ő Áprily Lajos felesége maradt, nem több. Nagyon sok ilyen felmenő van a családban, női történetek, elsikkadt tehetségek. Hál’ istennek mi már olyan világban élünk, ahol nőként nem kell elvesztegetnünk az életünket ilyen értelemben. Bár nyilván az sem elvesztegetett élet, ha valakinek a felesége akarsz lenni, és gyerekeket nevelni, mert ez is lehet csodálatos, teljes élet. Csak ha valaki másra vágyik, vagy azt érzi, hogy tele van szétrobbanni vágyó energiákkal, és a tehetségét művészi formába ventilálná, akkor ma már ezt megteheti. Ettől függetlenül a férfiak ma is nehezen viselik az ilyesmit, sőt mondhatnám, hogy még ma sem nagyon fogadják ezt el. Nőként ma is nagyon nehéz. A gyerekeket csak mi szüljük, ezért még mindig az a közvélekedés, hogy egy nő az önmegvalósítás mellett anyaként és szerelmi társként is funkcionáljon. Én például sokáig azt hittem, hogy jól lavírozok, de végül ráb@sztam.

Ezt hogy érted?

Azt hittem, hogy jól csinálom, de nem volt elég. A férfiak nagy része inkább azt akarja, hogy ő legyen a csúcs.

Mert így szokták meg az évszázadok során, nem?

Valószínűleg igen. Ez azért még lassan megy.

Önzőség, ha valaki művészettel foglalkozik családalapítás helyett? Hogy lehet ezt elfogadtatni a külvilággal?

Egyáltalán nem önzőség. Csak saját magadnak kell megfelelned. De a gyerek felneveléséért… nem az a jó szó, hogy áldozatot kell hozni, de áldozatot akarsz hozni. Mert azt akarod, hogy a gyereked boldog legyen, és ezt megoldani iszonyatos nagy erőfeszítés. Hogy a gyerekednek is minél több jusson belőled, de közben ki tudd magad teljesíteni. Nem, ez egyáltalán nem önzőség. Ez volt az egyik legfájóbb bántás, amit kaptam, hogy önző vagyok. Azért, mert azt csinálom, ami a hivatásom.

Hogyan lehet ezt egyensúlyban tartani?

Hát, sehogy. Na jó, valamennyire azért lehet.

Van olyan érzés vagy üzenet, amelyet csak a zenével lehet átadni?

A zene valami olyan helyen hat az ember szívében, testében, lelkében, ami megmozgat, szó szerint. S úgy vált ki érzelmeket, ahogy semmi más nem tud… Nyilván az is csodálatos, ha egy vers szíven üt, vagy ha eltalál egy festmény. De az az eufória, amelyet a zene okoz, nagyon speciális.