Pálinkás Eszter: „Mindig a szépet keresem”

A legtöbben fotósként ismernek. De mindig is ezzel szerettél volna foglalkozni? 
Ó, egyáltalán nem! Nagyon sokáig kerestem a helyem. Egy szakmát sem éreztem úgy igazán a magaménak. Aztán kitisztult a kép: mindig is imádtam meglátni a szép pillanatokat, elcsípni az érzéseket, megörökíteni a tájat. A fotózás hosszú ideje része az életemnek. Sokan mondták nekem azt, hogy művészetből nem lehet megélni, de akkoriban már számos olyan fotós volt a környéken, akinek ez volt a főállása. Ezért elkezdtem magam ezen a téren képezni. 

Emlékszel még az első kamerádra? Az első fotós kísérleteidre?  
Már gyerekkoromban is fotóztam filmes géppel, de azok inkább csak kattintgatások voltak. Aztán a kis kompakt digitális fényképezőgépet vettem a kezembe, ami a családunké volt. Kimentem a természetbe, lefotóztam a Dunát, a virágokat, az őzeket. Minőségben talán nem voltak tökéletesek, de kompozíció szempontjából már akkor is volt bennük valami. A mai napig őrzöm ezeket a képeket. 
 

 Mi volt az első hivatalos felkérésed fotográfusként?
Eleinte egy főfotós mellett készítettem kulisszák mögötti, azaz „behind the scenes” képeket. Később egy fotóstúdióban kezdtem el dolgozni, ahol főként utómunkákat végeztem, de néha fotóztam is. Aztán egy barátnőm ajánlott be egy esküvőfotózásra az ismerősének – ez elég mély víz volt, mert kezdőként rögtön egy ilyen fontos eseményen kellett helytállnom. Ráadásul aznap a pár videósa is lemondta, így hirtelen videóznom is kellett. Ez annyira megtetszett, hogy később esküvői hangulatvideókat is készítettem, és már az elejétől kezdve beépítettem a munkámba a videózást is. 

Van is egy YouTube-csatornád, ahol különböző témájú videókat osztasz meg…
Amikor elkezdtem feltölteni a videóimat, még nem volt annyira felkapott ez a platform. Leginkább a komoly zenekarok és az énekesek voltak azok, akiknek tényleg nézték a tartalmait, a többiek pedig csak úgy hobbiból rakták fel a saját anyagaikat. Számomra mindig inkább az önkifejezés volt a lényeg abban, amit alkottam, általában valamilyen életérzést igyekszem átadni a videóimon keresztül. Ez mindig hozzáadódik a tartalmakhoz, amik éppen foglalkoztatnak, legyen az fotózás, jóga, környezettudatos életmód, vagy épp lelki témák.

Az egyik legelső videó a csatornádon arról szól, hogy érdemes élni.
Igen, ezt azért állítottam össze, mert akkoriban több olyan esettel találkoztam, hogy fiatalok követtek el öngyilkosságot, és ez nagyon mélyen megérintett. Akkor 18 éves voltam, és úgy éreztem, hogy szeretnék valamit tenni ez ellen. Visszanézve kicsit gyermetegnek és naivnak tűnik. De nem töröltem le, mert sosem lehet tudni, ki látja meg, és talán éppen neki ad egy kis reményt vagy erőt.

 Hogyan alakult a fotós karriered? 
A legeslegelején többnyire ismerősöket és azok ismerőseit fotóztam. Rengeteg olyan projektet találtam ki, amelyekhez én kértem fel modelleket, és teljesen ingyen készítettük a képeket – ők ingyen jöttek, én pedig azért csináltam, hogy felépítsem azt a portfóliót és vizuális világot, amit szeretnék képviselni. Aztán fokozatosan eljutottam oda, hogy olyanok kezdtek keresni, akiket már nem ismertem személyesen, és végre elkérhettem egy olyan árat, ami reálisan tükrözte a befektetett munkát. 

Milyen mérföldkövek voltak a legmeghatározóbbak a karriered során?
Az, amikor már nem nekem kellett utánamenni a munkának, hanem emberek az ország különböző pontjairól – sőt, külföldről is – utaztak hozzám, Komáromba. Ez óriási elismerés volt számomra. A külföldi fotózások is meghatározóak, hiszen ekkor tudatosult bennem, hogy a munkám utazással is együtt járhat. Idén pedig már csak olyan esküvőket és fotózásokat vállalok, amelyek igazi szerelemprojektek számomra.

Szóval most már előfordul, hogy nemet mondasz egy-egy felkérésre? 
Igen, muszáj meghúznom a határokat. Meg tudnám tölteni az egész évemet esküvőkkel, de akkor nem maradna időm más projektekre. Fontos, hogy továbbra is fotózhassak családokat, koncerteket, színházi előadásokat, portrékat vagy akár termékeket is. Nem szeretném, hogy a munkám egyhangúvá váljon. 

 A branded, vállalkozásod neve Neverland, azaz Sohaország. Miért?
Már az elejétől tudtam, hogy nem szeretnék a klasszikus „XY Photography” névvel dolgozni. Nem akartam teljes mértékben a személyemhez kötni a fotózást, mert szerintem egy kép létrejötte közös alkotás azokkal, akiket fotózok. Így jutottam el a Neverlandhez. Akkoriban nagyon elmélyedtem Michael Jackson életében, és valahogy bele akartam foglalni őt ebbe az egészbe. Ő hozta létre a Neverlandet, ahol vidámparkot, állatkertet és mindenféle olyan dolgot épített ki, ami boldogságot hozhat a gyerekeknek. Itt ingyenesen fogadott leukémiás és más súlyos betegséggel küzdő gyerekeket, hogy egy kis örömöt vigyen az életükbe. Ebből jött az ötlet, hogy nekem is legyen egy saját „sohaországom”, ahol megmutathatom az embereknek, hogy egy kicsit kiléphetnek a valóságból, és más szemmel láthatják önmagukat.

Hogyan írnád le a stílusodat? Mi jellemzi leginkább a képeidet? 
Arra törekszem, hogy olyan nézőpontból mutassam meg az embereket, ahogyan talán ők maguk sem látják magukat – nem csupán a külső jegyeket, hanem a belső világukat is. A fotózás fényfestés, valódi művészet. Odafigyelek egy beeső fénysugárra, egy mozgó árnyékra, az apró részletekre – én mindig a szépet keresem. Az emberek gyakran mondják, hogy teljesen ellazulnak a fotózásaimon, önmaguk lehetnek.

A képeid most melegek és bensőségesek, de régebben volt egy sötétebb színvilágú korszakod is. Mi hozta a változást? 
Ez a sötétebb időszak főleg apukám elvesztéséhez kötődik. Akkoriban a fotózás volt az egyik kapaszkodóm a gyász és a depresszió közepette. Ez volt az első dolog, amit újra elkezdtem csinálni, hogy valahogy kihúzzam magam abból az állapotból. Nem véletlen, hogy akkoriban kizárólag feketét hordtam, és valahogy távol éreztem magam mindenféle színtől. Ahogy fokozatosan kiléptem ebből a sötét időszakból – részben a jógának és részben a fotózásnak köszönhetően –, egyre inkább vonzani kezdtek a melegebb tónusok. 

A nehezebb pillanatokat nem szoktad megörökíteni?
Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon milyen lehet például haditudósítóként vagy dokumentarista fotósként dolgozni. De érzem magamban a határt, amit nem tudnék átlépni. Főleg, ha szenvedő emberekről van szó – számomra ezek annyira intim és kiszolgáltatott pillanatok, hogy nem érezném helyénvalónak megörökíteni őket. Tudom, hogy ezeknek a képeknek is fontos szerepük van, de számomra túl erős érzelmi terhet jelentenének. Ezért maradok annál, hogy a szépséget és az élet apró örömeit keresem a képeimben.

Van olyan kép, amely különösen mély érzelmeket váltott ki belőled? Ha igen, mi ennek a története? 
Az első dolog, ami eszembe jutott, nem feltétlenül egy mély pillanat, de nagyon különleges volt: amikor a menyasszony kilépett a templomból, és menet közben elvesztette a cipőjét. A vőlegény azt azonnal felkapta, és ráadta… mintha Hamupipőke története elevenedett volna meg. A mélyebb pillanatok közül azok a legemlékezetesebbek, amikor egy esküvőn megörökítek valakit – például egy nagypapát vagy egy dédnagymamát –, és kiderül, hogy ez volt az utolsó mosoly, az utolsó könnycsepp, ami le lett fotózva. Igyekszem figyelni arra, hogy minden vendégről készüljön egy kép – nem beállított portré, hanem egy elkapott pillanat, amikor éppen beszélget, figyel, vagy elmélyül az eseményben. 

Ha már elmélyülés: jógázol is. Hogyan találtál rá erre a mozgásformára?
A barátaim mondták, hogy menjek el velük egy jógaórára, tetszene. De nekem valahogy mindig unalmasnak tűnt az egész. Aztán kipróbáltam, és tíz perc után csurom víz voltam. Akkor azt mondtam, hogy na jó, ezt muszáj megtanulnom rendesen. A Covid-járvány idején, a nagy leállások közepette elvégeztem több online tanfolyamot is. Jelenleg magánórákat tartok. De rengeteg tervem van... táborok, elvonulások szervezése. 

Te magad is barátkozol a gondolattal, hogy tartalomgyártó vagy, illetve magával a kifejezéssel is. Mi alapján döntöd el, hogy mi kerül fel a közösségi médiába vagy a YouTube-csatornádra, és mi az, amit inkább megtartasz magadnak? 
Fontosnak tartom, hogy ne csak pozitív dolgokat osszak meg, hanem azokat a helyzeteket is, amikor nehézségekkel küzdök, mert ezek is hozzátartoznak az élethez. Szeretném, ha az emberek nemcsak a felszínt látnák, ahol minden szép és tökéletes, hanem vannak mélypontok is – és hogy ezekből is van kiút. Sokan azt hiszik, hogy aki pozitív szemléletű, annak nincsenek nehéz időszakai, pedig ez nem így van.

Szerinted tehát a közösségi média az oka, hogy sokan csak a tökéletes pillanatokat látják mások életéből?
Igen, pontosan. Hajlamosak vagyunk összehasonlítani a saját életünket mások kiragadott, gondosan megszerkesztett pillanataival, és azt gondolni, hogy a miénk nem elég jó. Nagyon szeretném ezt az elképzelést eloszlatni.

Kaptál már bántó kommenteket? Előfordult, hogy valaki online támadott?
Igen, volt rá példa. Sokáig gondolkodtam is rajta, hogy egyáltalán ki akarom-e tenni magam ennek. De mindig figyelek arra, hogyan fogalmazok, hogy a mondandóm nyitott legyen, és ne úgy tűnjön, mintha az én igazságom lenne az egyetlen helyes út. Inkább inspirálni szeretnék, gondolatokat ébreszteni, nem pedig megmondani, hogy mit kellene csinálni. A negatív kommenteket megtanultam kezelni. Egyszerűen elfogadom, hogy másoknak más a véleménye, és nem feltétlenül kell vitatkoznom velük. Ha valaki máshogy lát valamit, az rendben van – ez az ő igazsága, az enyém pedig az, és egyik sem rosszabb a másiknál.

Ez azért nem könnyű, főleg amikor érzékeny témákat érintesz, és vannak, akik gonoszak vagy rosszindulatúak az interneten.
Igen, abszolút megvan ennek a veszélye. És tényleg nem veszélytelen kitenni magad az online térbe. Egy dolog az, hogy akik szeretnek és követnek, azok pozitívan reagálnak, de mindig lesz egy másik réteg is, akik véletlenül találnak rá a videóra, és azonnal ítélkeznek. Gyakran azért kommentelnek negatívan, mert valami megérintette őket, és anélkül reagálnak, hogy mélyebben elgondolkodnának. Pedig ha valami nem az ő világuk, egyszerűen csak továbbgörgethetnének.

A nyitottságod és a spirituális érdeklődésed honnan ered?
Az első könyvek, amiket a Harry Potteren kívül olvastam, Müller Péter művei voltak. Talán innen ered az, hogy tudatosabban vizsgálom magam, és kicsit kívülről is szemlélem az életem. Jártam pszichológusnál és pszichiáternél is, sőt, családállításon is részt vettem. De rendszeresen meditálok, sőt némasági fogadalmat is tartottam már. Sokat foglalkozom a mentális és érzelmi egyensúlyommal. Gyakran elemzem, hogy egy adott gondolat vagy érzés honnan ered bennem, mi váltotta ki. Nyitott vagyok az új dolgokra, de nem veszem őket véresen komolyan – inkább csak lehetőségek, amelyek kapukat nyithatnak meg.

A mesterséges intelligencia térhódításával kapcsolatban egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy szükség lesz-e még fotósokra...
Bennem ez a félelem nem merült fel. Sőt, pont úgy látom, hogy az emberek egyre inkább törekednek a valódi kapcsolódásra. Különösen azok, akik tudatosabban élnek, felismerik, hogy érdemes korlátozni az internet és a technológia használatát, és inkább az emberi kapcsolatokra helyezni a hangsúlyt. Egészen más élmény például, ha személyesen elmész egy fotózásra, és együtt dolgozol egy fotóssal a portfóliódon, mint ha csak feltöltesz egy szelfit, és az MI generál belőle tíz különböző képet.

Van most valamilyen szerelemprojekted készülőben?
Az egyik ilyen tervem egy baglyos fotózás. A baglyok mindig is különleges jelentőséggel bírtak számomra, és tavaly volt egy meghatározó találkozásom egy mentett bagollyal egy adománygyűjtés során. Ez annyira megérintett, hogy úgy éreztem, valamit tennem kell…