Óvatoskodó fesztiválozóként Szigeten

Óvatoskodó szitizen. Ezt a mentalitást mindenkinek ajánlom elsajátítani, aki úgy érzi, nem neki szólnak már a többnapos zenei fesztiválok. Dehogynem. Gombaszögön végig sátoroztam, és a csapadékos, hideg idő miatt el is kaptam a „fesztiválnáthát”, amit egyébként a magyar szlengben „szigetbetegségként” emlegetnek. Így tehát amíg a használt zsebkendőkkel teli ágyamban terveztem a budapesti tartózkodásomat, elolvastam néhány cikket arról, hogy lehet megelőzni a betegséget, és eldöntöttem, hogy mindegyik lépést betartom.

Az óvatoskodó szitizen

Az első dolog, amit mindenki kiemelt, az volt, hogy aludjunk és pihenjünk eleget. Mivel korábban a minden programra eljáró fesztiválozók közé tartoztam, ez volt az egyik legnagyobb kihívás számomra. Úgy tudtam rákészülni, hogy az esemény kezdete előtt megnéztem a programtáblázatot, és feljegyeztem magamnak mindent, ami érdekelt, majd kihúztam mindazt, ami csak közepesen. Így napi 2-3 programon vettem részt. Ezenkívül a kisebb, de érdekes előadók (például Alessi Rose vagy a Kingfishr) koncertjeire terveztem be az étkezéseimet, tehát nem volt ritka, hogy egy-egy késő délutáni előadást valamilyen étellel a kezemben üljek végig. A második fontos dolog az volt, hogy bár nyáron szeretem hosszúra növeszteni és színesre festeni a körmöm, a hosszú köröm alatt könnyen megtapadnak a baktériumok, melyeket egy kézzel megevett pizzaszelettel együtt egyenesen be is viszünk a szervezetünkbe. Szóval (nagy bánatomra) rövidre vágtam a körmöm, de a színes fesztiváldizájnt így sem vetettem el.

Ezenkívül azt javasolták még, hogy igyunk sok vizet, együnk mindennap valami friss gyümölcsöt vagy zöldséget, és hogy a por ellen viseljünk maszkot. Néhány további előkészületet is megejtettem: eldöntöttem, hogy csupán két éjszakát fogok sátorozni, a többit egy hotelszobában töltöm, és majd beutazok a fesztiválra, valamint hogy egy teljes és egy fél napot a városban vagy a hotelen töltök majd. Azért döntöttem így, mert emlékeztem, hogy a szigeti por még a maszkot viselők orrüregeit sem kíméli, illetve a folyamatos zajból könnyen besokallhatunk, és még azokat a koncerteket is nehéz lesz élvezni, amiket a legjobban várunk.

A felelősségteljes szitizen

Mindig mindenki meglepődik azon, hogy szeretek egyedül fesztiválozni. Aztán azok, akik azt hiszik, hogy hatalmas partiarc vagyok, azon lepődnek meg, hogy nem iszom alkoholt. Miután azt is megemlítem, hogy az utolsó nagyszínpados koncert után többnyire el is megyek aludni, már egyáltalán nem értik, miért járok fesztiválokra. „Szeretem a zenét” – szoktam erre válaszolni, szerintem logikusan. Az viszont tény, hogy ha az ember (lánya!) egyedül fesztiválozik és sátorozik, akkor az ő feladata, hogy biztosítson magának elegendő ivóvizet (amit egyébként a fesztivál elég sok helyen biztosított, viszont sorba kellett érte állni), hogy felépítse a saját sátrát (ehhez végül a sátorszomszédaimtól kaptam segítséget, miután a szél miatt majdnem rájuk borult), hogy cipelje a bőröndjét (ami az egyhetes kirándulás és sátor miatt még a minimalista pakolók esetében is legalább 15 kilós), hogy ne mondja el nyíltan senkinek, hogy egyedül sátorozik, hanem ködösen fogalmazzon (például mondja azt, hogy a barátai külön jönnek – még akkor is, ha csak az utolsó napon), illetve hogy a sátorcipzárokat összecsomózza belülről, amíg alszik.

Az egyedül fesztiválozás pozitív oldala viszont az, hogy bárhová mehet, amerre csak akar, nem kell senkit hívogatnia az éjszaka közepén „hol vagy, én itt, a Revolut Stage mellett, tudod, itt a kávésnál” típusú indokolatlan ordibálásokkal, és nyugodtan eheti a vacsorából megmaradt rántott halat reggelire – senki sem fog furán nézni rá. A „fura nézés” a Szigeten egyébként sem jellemző, hiszen az emberek a legcsillogóbb, legfeltűnőbb darabjaikat viselik ilyenkor, de arra még én is felkaptam a fejem, amikor egy nőt tehénjelmezben láttam. Az emberek mégsem néztek rá furán. Rám azonban annál inkább. Pedig csak egy FFP2-es maszk volt rajtam.

A szitizenező szitizen

A születésnapos Shawn Mendes ragyogott a színpadon. Először 2018-ban lépett fel a Sziget színpadán, és elmondta, annyira meghatározó koncert volt számára, hogy sosem felejti el. Ez pedig számunkra volt olyan. A fellépésén egymást váltották a rádiós slágerek és az új, indie hangzású dalok. Ekkora tömegben még sosem voltam nagyszínpados koncerten, és mindenki üvöltötte a dalszövegeket. A koncert után egy fa tövébe ültem, hogy megvárjam, amíg a tömeg feloszlik, és mellém ült egy lány, akivel beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte, hogy szerintem miért viselnek maszkot az emberek, mire elmondtam neki, hogy én is viseltem, hiszen a porral együtt egy csomó vírus is bekerülhet a szervezetünkbe. Ezután együtt látogattuk meg a Cirque de Szigetet, ahol a Rómeó és Júliát dolgozta fel a kanadai 7 Fingers artistatársulat, mégpedig olyan módon, hogy a mű végén még a pár halála előtt rájön a két család, hogy semmi értelme az ellenségeskedésnek. A kék és piros színű ruhát viselő fellépőknek egy-egy azonos színű nézőtér szurkolt, de a mű végén őket is megkérték, hogy dobják le az ott kapott (piros vagy kék) karszalagjukat, és ne hagyják, hogy a színek ellenséggé tegyék őket. Meghatódva távoztunk újdonsült (szintén egyedül fesztiválozó) barátnőmmel, és elbúcsúztunk egymástól.

Ezután lépten-nyomon beszélgettem a többi szitizennel. Megismertem a svéd-iráni sátorszomszédjaim kalandos találkozását, összefutottam dunaszerdahelyi ismerősökkel, végigaktuálpolitizáltam egy koncertet egy budapesti egyetemistával, úgy, hogy közben a kedvenc számaimat végigtáncoltam, illetve a kávéárusokkal is beszélgettem, amíg elkészült az ital. Valódi szitizen lettem. Még úgy is, hogy óvatoskodtam, úgy is, hogy félig hotelben aludtam, és úgy is, hogy teljesen átalakították a fesztivál térképét. A kis, poros utakon már ösztönösen és csillogó szemmel közlekedem – maszkban és fertőtlenítő kendővel a zsebemben.