Óváry Anna énekes, dalszerző: „Az emberek hajlamosak romantizálni a művészlétet”

Régóta zenélsz, állsz színpadon. Pontosan mióta?

Gyerekkoromban a mindennapjaink fontos része volt a zene. Anyukám énekelt, kazettákat hallgattunk, előadókról beszélgettünk. Nálunk családi hagyomány, hogy hatévesen a gyerek nemcsak az iskolát, hanem a zeneiskolát is elkezdi – nálam sem volt ez kérdés. A nagymamámat ugyan nem ismertem, de ő zongoratanárnő volt, úgy érzem, tőle is örököltem valamit. 

Mikor vált ez igazán szerelemmé?

Kamaszként. Nehéz időszak volt számomra, és a zenét terápiaként használtam. Segített „leföldelni” magam. A zongora mellett 15 évesen gitározni kezdtem. A bátyámnak volt egy gagyi spanyol gitárja, amire fémhúrokat tettünk – teljesen megerőszakolva ezzel a hangszert –, azon tanultam meg játszani. Azt képzeltem magamról, hogy én vagyok Alanis Morissette, Avril Lavigne vagy épp Courtney Love. (Nevet.)

Sokan emlékezhetnek rád a Tompa Mihály Országos Versenyekről. Többször megnyerted az énekelt versek kategóriát. 

Mikola Anikó vagy épp József Attila verseit zenésítettem meg. Nagyon más dimenzióba kerültem akkor.

Ha saját szöveget zenésítesz meg, akkor kiadod azt, ami a lelkedben van, viszont amikor más szövegére írsz zenét, akkor összekötöd magad valakivel, akit nem ismersz.

Rengeteget adott ez az időszak, és ma is csodálom azt a lányt, aki bele mert vágni.

Nagykaposról származol, ami Pozsonyból nézve „vadkeletnek” számít. Hogyan adaptálódtál a fővárosi viszonyokhoz?

19 évig éltem Nagykaposon, a gimnázium után jöttem Pozsonyba egyetemre, gyógypedagógiát tanulni. Eleinte nagyon nehéz volt, sokat sírtam, mert senkit nem ismertem. Ráadásul az egyetem mellett konzervatóriumba is jártam. Ez rengeteg energiát kivett belőlem. Három hónap kellett, mire megszerettem Pozsonyt – azóta viszont teljesen itthon érzem magam. 

A fővárosban pedig bekerültél a szlovák zenei közegbe. Ez hogyan történt?

A két suli mellett jártam fellépni a megzenésített verseimmel, illetve saját dalokat is írtam. Másodéves lehettem, amikor megkeresett Puha Dávid basszusgitáros. Jazz-rock zenekarukba kerestek énekest, elmentem próbára, és bevettek.

A próbatermünk a Puding Pani Elvisovej és a Para zenekarokkal volt egy folyosón. 

Az épületünkkel szemben pedig metálegyüttesek próbáltak. Akkoriban rengeteg zenészt ismertem meg, köztük a Buy Her Sugar későbbi tagjait is. 

Másfél éve indítottad el a szólóprojekted, az Ovariust. Miért pont Ovarius?

Először csak Instagram-felhasználónévnek találtam ki, a vezetéknevemből kiindulva. Később a barátaim is így kezdtek hívni, és teljesen rám ragadt. Tudom, hogy angolul az „ovary” petefészket jelent, eleinte viccesnek és kicsit cikinek találtam, aztán rájöttem: miért ne? Van benne egy feminista felhang is, és ezzel együtt vállalom. 

Szólókarrierbe kezdeni nálad terápiás döntés volt. Mit értesz ez alatt?

Harmincévesen sok minden változott az életemben: munkahelyet váltottam, szakítottam, vegetáriánus lettem, és terápiára kezdtem járni. A pszichológusommal közösen bontottuk le a korlátaimat. Rájöttem, hogy legjobban a zenélés hiányzik az életemből. Így indult el az Ovarius, és a dalaim nagy részét a terápia során átélt érzések inspirálták. 

Hogyan születnek a dalaid? 

Régen a szöveg volt az első, most már minden együtt jön: leülök a billentyűhöz, megnyitom a zenei szoftvert, és egyszerre születik dallam és szöveg. Utána jön a csiszolás. Lassan, tudatosan dolgozom, a saját tempómban – és én vagyok a szerző meg a producer is. Most egy konceptalbumon dolgozom, aminek teljes története lesz. 

Tökéletesen beszélsz szlovákul. Neked sosem okozott kihívást ez a nyelv? Mert sok szlovákiai magyarnak gyűlik meg vele a baja.

Magyar közegben nőttem fel, magyar iskolába jártam. Anyukám viszont kiskoromtól minden nap beszélt velem 15 percet szlovákul, így szinte észrevétlenül tanultam meg.

Később olyan gimnáziumba jártam, ahol szlovák osztályok is voltak: mindig akartam barátkozni valakivel a szlovákok közül is. Aztán amikor feljöttem Pozsonyba, persze rájöttem, hogy azért annyira nem megy jól a nyelv, szóval tudatosan kezdtem el fejleszteni.

Ebben az is sokat segített, hogy a konzervatóriumban tanultam színpadi beszédet, ahol megtanultam a magyar és a szlovák hangképzés különbségeit.

Alapvetően angolul énekelsz, de egy szlovák nyelvű dalod is megjelent.

A rajongóim folyamatosan kérték, hogy legyen egy szlovák dalom. Mondtam, hogy rendben, tessék. Egyébként nem tervezek sok ilyet, az új albumom például teljesen angol nyelvű lesz. Ez a szlovák dal inkább egy kihívás volt számomra.

Szóval ha nagyon sokan kérik, akár magyar dal is születhet?

Lehet. Nem zárom ki. (Nevet.) Sőt, már volt egy találkozóm egy ismerősömmel a magyar zenei színtérről, és beszélgettünk arról, hogyan tudnám népszerűsíteni a dalaimat Magyarországon. Miért ne használnám ki, hogy magyar vagyok? Meglátjuk, sikerül-e, de szeretném, ha így lenne.

Szerinted miért nincs valódi párbeszéd a szlovák és a szlovákiai magyar zenei világ közt? 

Nehéz konkrét okot mondani. 

Volt olyan érzésem, hogy a magyar zenei közeg nagyon „családiasan” működik, és nincs szüksége külső impulzusokra. Ez egy szempontból jó is, mert így megőrzik a közösséget és a tradíciót.

A szlovák színtéren viszont nyitottak: ha egy kisebbségi zenekar kezdeményez valamit, azt szívesen fogadják. Ott van például Mede Adél. Ő magyar, de a szlovák zenei életben nagyon könnyedén, hitelesen prezentálja a magyar nyelvet. Amikor hallgatom a dalait, mindig csodálom, milyen természetesen működik ez. Nagyon inspiráló.

Idén elnyerted a Radio Head Awardson az Advance Investments különdíját. Számítottál erre?

Amikor megkaptam, akkor tudatosult bennem igazán, hogy „basszus, az én gyermekem, a zeném kapott elismerést.” Ez akkor vált a legvalóságosabbá, amikor elmentem aláírni a szerződést, és a cég képviselője elkezdett az én zenémről beszélni – arról, hogy miért éppen engem választottak. Nem azért, mert szép a szemem, vagy mert valaki személyesen kedvel, hanem mert valakinek ennyire tetszett, amit csinálok. Ez nagyon jólesett. 

A legújabb dalodnak az a címe, hogy Nem vagyok istennő, de ha mégis az lehetnél…?

Ha most választanom kellene, akkor a természet istennője lennék. A szívemen viselem, hogy mit tettünk a Földdel.

A legújabb albumomon szentelek is egy egész dalt annak, hogy mennyire sokat tanulhatnánk a természettől: azt, ahogy az állatok ösztönösen működnek, vagy hogy a természet magától, szépen, tökéletesen egyensúlyban van. 

Szerintem soha nem leszünk képesek arra, amire a természet: például, hogy elfogadjuk az elmúlást. 

Nemrég ért véget a fesztiválszezon. Ez a zenészek számára mindig megterhelő időszak. Neked hogy telt? 

Nagyon szeretek koncertezni, számomra ez ajándék, nem teher. Ami inkább fárasztó, az a kettős élet: munka mellett zenét írni, próbálni, koncertezni, ez gyakran vezet kiégésközeli állapothoz. Az emberek hajlamosak romantizálni a művészlétet. A valóság viszont sokszor az, hogy este tízkor jutsz oda a hangszerhez, fáradtan. 

Van koncert előtti rituáléd?

Igen: csendben lenni, befelé figyelni, bemelegíteni a hangomat. Ez nemcsak technikailag segít, hanem meg is nyugtat, ugyanis lámpalázas típus vagyok. Ráadásul elő szokott velem fordulni, hogy egy-egy koncertem után, amikor az adrenalinszint leesik, üresség vagy rossz érzés tör rám. Ezzel már megtanultam együtt élni, de időnként nagyon nehéz. Egyébként fél éve nem iszom alkoholt – ez a hangomnak, a kondimnak és a lelkemnek is jót tesz.

A mentális egészségedre nagyon odafigyelsz.

Szerintem mindenkinek jót tenne időnként egy lelki „szűrés”, ugyanúgy, ahogy orvosi vizsgálatokra is járunk. 

Szerintem sokat beszélünk a mentális egészségről, de nem mindig jól. Ráadásul a különböző generációk másképp állnak a kérdéskörhöz. 

Sokan nem értik, hogy a terápia miért fontos, vagy hogy a mentális betegség nem pusztán döntés kérdése. 

Sokszor férfi zenészekkel dolgozol együtt. Tapasztaltál előítéleteket női előadóként? 

Igen, többször előfordult például, hogy a dalaimra azt hitték, nem én írtam azokat. Volt olyan is, hogy konkrétan megkérdezték: „Melyik fiú csinálja neked a zenét?” Mintha természetes lenne, hogy nem én vagyok az alkotó. Nem akarok mártírszerepbe kerülni, de tényleg úgy érzem, a nőknek mindig többet kell bizonyítaniuk. Például sokan csodálkoznak rajta, hogy zenei szoftverrel dolgozom – pedig miért is ne? A női kollégáim közül is sokan így készítik a dalaikat. 

Mindig kommentálják azt is, hogy hogyan nézünk ki a színpadon. Egy férfi simán felmehet abban a ruhában, amiben egész nap volt, senki nem szól semmit. Ha egy nő teszi ugyanezt, akkor már jön a megjegyzés. Ha túl lazán öltözünk, az a baj, ha túl kihívóan, akkor meg az.

Mindig talál valaki valamit, amin lovagolhat. 

Hogyan kezeled az ilyen szituációkat?

Sokszor érzek emiatt haragot, de megtanultam humorral reagálni. Nem félek megszólalni a hangtechnikusokkal szemben sem, ha valami igazságtalanságot tapasztalok. 

Volt például, hogy valaki megkérdezte: „Nem rózsaszín kábelt kell használnod az énekhez?” – mintha nőként csak a rózsaszín jöhetne szóba. Ilyenkor visszaszólok: „Miért, van rózsaszín kábeled? Mert akkor kérem!” 

Ezek a helyzetek néha úgy jönnek le, mintha arrogáns lennék, pedig csak kiállok magamért.

Milyen visszajelzés esik a legjobban?

Az, ami őszinte. Egy mosoly koncert közben, egy üzenet, hogy valaki rátalált a dalomra, vagy amikor velem énekel a közönség. A legnagyobb csoda, amikor valaki felfedezi a rejtett üzeneteket a dalaimban.

Mik a terveid a következő időszakra?

Szeretnék nyaranként sok fesztiválon játszani, kiadni a készülő albumot, és kilépni Magyarországra is – talán azon is túlra. De az is célom, hogy néha ne legyen célom, csak „vízszintesen” alkossak, ne mindig felfelé törekedve. Ezt a terapeutám tanácsolta, és tanulom elfogadni.