Örökre együtt – Kozák András és Drahota Andrea

Egyetemre készülő fiatalokat alakítottak Gaál István Sodrásban című rendezésében. Kozák Andrásnak ez volt a második filmje, Drahota Andreának az első. Együtt végeztek a színművészeti főiskolán, együtt szerződtek Szolnokra, de egy év után már a Kazimir Károly vezette Thália Színház tagjai voltak. Férj és feleség a magánéletben, partnerek színpadon és kamera előtt.

Kozák András a hatvanas-hetvenes évek magyar filmjének meghatározó alakja volt. Jancsó Miklós ikonikus hőse. Így jöttem, Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Fényes szelek, Égi bárány, és még öt további közös munka. De vissza-visszatérő színésze volt Esztergályos Károlynak is, aki Móricz Zsigmond Pillangójának Darabos Jóskáját, a debreceni parasztvilág Rómeóját látta meg benne, és később sem lett hűtlen rendezője. Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész volt Kozák András. Igazi őstehetség, és emberként is párját ritkító. A földdel, a természettel, de még a halott fával is szoros kapcsolatot ápoló, tiszta lélek. Tekintetével még a szél zúgását, az égre festett szivárványt, a nap tüzét is érzékeltetni tudta. Lassan húsz éve, hogy Drahota Andrea nélküle éli az életét. Kettétörhetetlen egységet alkottak, és mint mondja, lélekben ma is vele van.

Ha sem a gyermekei, Ágnes és Dénes, sem az unokái nincsenek a közelében, intenzívebben érzi András jelenlétét?
Hangosan beszélek hozzá. Kérem őt, hogy figyeljen rám, mert ha hasra esek, ott maradok. Azzal, hogy meghalt, nem szakadt meg a kapcsolatunk. Iszonyú sokat álmodok róla. Eleinte csupa szörnyűséget szült az agyam. Elment mellettem, mint egy idegen, én meg halottként ébredtem. Mostanában már jókat álmodom. A rémséges dolgoktól sem félek már. Sem nappal, sem éjjel. De ha elmondom az álmomat az orvosnőmnek vagy a gyerekeknek, tátott szájjal hallgatják. A legvadabb horrorfilmeket is képes vagyok túlszárnyalni.

Nagy szerelemben, harmonikus házasságban, kiegyensúlyozott kapcsolatban éltek.
Földöntúli szerelem volt a miénk, sokáig mégis szürreális álmok gyötörtek. Mindig ugyanaz a régi, romos ház nyugati és keleti szárnnyal, boltíves belsővel. Egy egészen különleges épület, amelyet én nagyon szépnek találtam. Nejlonlepedők voltak a falak, és arra kértem Andrist, csináljunk valamit, amit le lehet húzni, hogy ne járhassanak hozzánk nem kívánt emberek. Egyszer csak jöttek mindenféle nők, akiket szépen, óvatosan átbillentettem a gang korlátján, és zuhantak le az ötödik emeletről az udvarra. Meg akartam szabadulni tőlük, hogy ne tolakodjanak be hozzánk. Hüledeztek a gyerekek, amikor beavattam őket a történetbe. Nem mertek itt aludni mellettem.

Nagyon zárt lehetett kettőjük kapcsolata. Hűség, erős bizalom, egymásba kapaszkodás volt az alapja.
Abszolút. Negyvenkét évig éltünk együtt. Egyikünknek sem volt szüksége másra.

Jancsó Miklós is kimondottan ragaszkodott Kozák Andráshoz. Olyan volt számára, mint Viscontinak Helmut Berger vagy Fellininek Mastroianni. Ön melyik filmben látja most maga előtt?
Egy televíziós riportban. Ez az egyetlen mozgóképes megjelenése, amelyet a halála után nézni tudtam. Pontosan olyan ebben a riportban, mintha én ülnék vele szemben a budajenői konyhánkban. Volt egy hatalmas ebédlőasztalunk, amit ő csinált a két kezével. Amellett szoktunk ülni egymáshoz közel, fél fenékkel. Jaj, de tudott filmezni, Jézus Máriám! Imádta őt a kamera. De ebben a riportban annyira azonos önmagával és azzal a képpel, ami bennem él róla! Többször megnéztem már, és mindig ugyanazt érzem. Hogy bennem van, és bennem lesz mindig. Nagymamát játszottam évekkel ezelőtt egy vizsgafilmben. Azt mondtam magamban, most mindent úgy fogok csinálni, mintha én lennék Andris. Sikerült. Majd hanyatt esett a rendező. Andris mindig pontosan olyan volt, mint a figura, akit játszott. A szeme, ahogy megrezzent az ajka, ahogy felemelte a mutatóujját… mindent tökéletesen kitalált. Dini fiam szokta mondani, hogy a Papa olyan hatalmas egyéniség volt, hogy az ember képes lett volna haptákban állni előtte.

Önök ketten nem egy évfolyamba jártak a főiskolán, de mindketten 1965-ben végeztek.
Én már akkor várandós voltam a lányunkkal. Andris Simon Zsuzsa osztályában végzett, én Szinetár Miklósnál.

Gaál István filmje előtt, mint kollégisták, milyen viszonyban voltak?
Elmentünk egymás mellett. A kollégium két emelete között, a lépcsőkön szoktunk ücsörögni. A felső emeleten laktak a fiúk, az alsón a lányok. De a legtöbbször egyedül én voltam ott lány a rendező- és színészhallgató fiúk között. Andrisnak ez nem is tetszett. Haragudott rám, hogy ott ültem nyolc fiú között. Akkoriban mi még csak köszönőviszonyban voltunk. A Sodrásban forgatása során nyílt alkalmunk arra, hogy egymás lelkébe lássunk. Addig semmi. András naponta ott járt el köztünk a lépcsőn, mi pedig nagy kegyesen utat engedtünk neki.

Szolnokra már úgy szerződtek le, hogy házastársak voltak, ugye?
Hatvannégyben házasodtunk, és Szolnokra úgy mentünk le egy évre, hogy előszerződésünk volt a Thália Színházba. Komoly szerepeket kaptunk Kazimir Károlytól. Talán az egyetlen ember volt, aki feltétel nélkül szeretett bennünket. Tizenöt évet töltöttünk nála. Csusingura, Ramajana, Kalevala… ezek gyönyörű darabok voltak.

Egzotikus vonásainak köszönhetően 1967-ben bekerült A vadölő című NDK-filmbe, Gojko Mitić partnereként. Hogy fogadta ezt akkor?
Örültem. Indián lány voltam, a női főszereplő.

Kapott más ajánlatokat is külföldről?
Magyar filmnapokat tartottak Párizsban, tagja voltam a magyar filmküldöttségnek. Egy este eljutottunk Jean-Louis Barrault, a világhírű francia pantomimművész és rendező színházába. Megnéztük őt egy előadásban, majd bementünk hozzá, az öltözőjébe. Észrevettem, hogy állandóan engem nézett. Rövid, fekete hajam volt. Egy tizenöt éves kislány szerepére akart meghívni. Másnap az Eiffel-toronyban ebédeltünk. Rá akartak beszélni, hogy disszidáljak. Jól beszéltem franciául, ezzel nem lett volna gond, de eszembe sem jutott, hogy kint maradjak. Itthon várt a családom. Sosem voltam az a típus, aki a pályájáért mindenre képes. Egy Jancsó-film kapcsán még a Vogue címlapjára is kikerültem, bent, a lapban pedig Az év asszonya címmel írtak rólam. Később még Havannába is eljutottam egy filmfesztiválra. Nagy dolog volt ez akkor, a vasfüggöny idején. De Andrissal egyszer sem voltunk külföldön, semmilyen filmmel.

Talán mert csak Gaál Istvánnál és Jancsó Miklósnál játszottak együtt.
Tévéjátékokban többször voltunk partnerek.

Olyankor örültek?
Volt egy tévéfilm, Nemere László rendezte. Abban egy kicsit kellemetlenül éreztük magunkat. Ágyjelenet, csókolózás. Sokadszorra tudtuk csak hitelesen megcsinálni. Félre is hívott bennünket a rendező. „Mi van veletek, gyerekek? Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb számotokra.” De ez volt a legnehezebb. Bárki mással, bármit. Az a világon semmi mást nem kell hogy jelentsen, csak tűnjön marha jónak a jelenet. De Andrissal? Mindketten zavarban voltunk. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi hogyan csókoljuk egymást, vagy hogyan bújunk össze. Ez nem tartozik másra. Végül persze megcsináltuk, de nagyon megszenvedtük.

Mindketten kiváló fizikai adottságokkal játszottak. Mivel tudták ennyire formában tartani magukat?
Én mindennap tornáztam, Andris súlyzózott. De csak otthon. Bordásfalunk is volt az egyik szobában. Mindketten sokat húzódzkodtunk rajta. Andris élete végéig jól tartotta magát. Egyholdas kertünk volt. Kapált, fákat ültetett, füvet nyírt. Igazi ezermester volt. Faházat épített. Egyedül a tetőfedést bízta szakemberre. Gyerekkorától fogva dolgozott. Tanyán nőtt fel, minden földműves munkát jól ismert. A termést be kellett takarítani.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie őt, mi lenne az?
Természetes ember volt. Sosem akart különcködni, mégis mindenkitől különbözött. Cukiskodni nem tudott, de ömlött belőle a szeretet.

Mi volt a legelső nagy pillanat kettőjük között? Amikor úgy érezte, hogy már a szíve is tudomást vett Andrásról?
A Sodrásbant forgattuk egy parasztházban. Volt mellette egy kocsma, ahol ebédeltünk. Este meg néha ott maradtunk egy borzalmas zenekarral. Táncoltunk is egyszer. Akkor éreztem, hogy annyira más, mint a többi férfi! Egészen közelről nézte az arcomat. Földönkívüli érzés volt. Ennek a párja lett évekkel később az a pillanat, amikor megszületett Dini fiunk. Fél hétkor bementem a szülőszobába, hétkor meg világra jött. Odatette a telefont a fülemhez a nővérke. Andris, megszületett Dini, mondtam. Csönd, csönd, csönd, egyszer csak hallom, hogy Andris zokog a telefonban.

Van egy másik nagy, kórházi pillanat is, ami viszont rettentően fájdalmas. Felidézné?
Amikor megéreztem, hogy vége? Ott ültem az ágya mellett. Ehhez még egy dolgot el kell mondanom. Már betegen feküdt otthon. Előadás után mindig rohantam haza. Nem gyújtottam villanyt, mert nem tudtam, alszik-e vagy ébren van, a másik szobából beúszott egy fénynyaláb. Leültem az ágya mellé. Pár perc alatt megszokta a szemem a sötétet, és elkezdtem masszírozni a kezét. Hidegnek és merevnek éreztem. Egyszer csak azt mondta: „Most már el kell hogy engedj! Érzem, hogy erősen hív valaki, és ha nem engedsz el, az fájdalmat okoz.” Bármit megtettem volna érte, de éppen ezt? Engedjem el? Hogyan? A kórházban már nagyokat lélegzett, csak ritkán és csukott szemmel. Aztán felemelte a jobb kezét, egy darabig úgy tartotta, majd lassan leengedte, és többé nem vett levegőt. Sokáig ültem mellette, aztán kimentem szólni a nővérnek.

Lélekben most mibe kapaszkodik? Hisz abban, hogy majd találkoznak?
Ebben reménykedem. A kapcsolatunk most is nagyon szoros, de innen, lentről nézve néha egyoldalú. Aztán lehet, hogy valami egészen más fog történni, mint amire számítok.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 8-ai számában jelent meg.