Ördöngös zsebképernyők

„Lakosainak száma végtelen”: több esztéta, grafikus, képzőművész, költő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, pedagógus, publicista, szerkesztő, zeneszerző tölti meg élettel. És egy molekuláris biológus. „Kezdő bestiák” és „vén lelkű szemekkel” tiltakozók. És a támogatóik. Rejtőző fertőzők. Többségük tölteménye mély nyomot hagy „az elnyomatlan szabadságok e vak pusztaságában”, míg mások után csupán lábjegyzetek maradtak a félig üres papíron.  

„Közös nagydolgozásra” gyűltek össze Perthtől Berlinig („símuljon még egyszer hozzátok otthontalan hazátok”). Mint sietős alkalmi szeretők. Közös vágyuk (többnyire) a női test. Egy(-két) leányfuvallat. Néhány leányka piruettje. Női panaszok. Az agyuk, az ágyuk „kéjes nyelv: ügyetlenül masszíroz és durván, minden harapás a sárkány egy-egy fognyoma.” Harmatos nyálukban fürdetnek. „Ragacsos ez a romantika”, az ívelt (sz)ívek már-már tapadnak. Lelkük összefolyik, és a napfény beleragad. Elnyelik a rájuk vetülő fényt, melyek újjáteremtve színesednek. Énekelnek a kék félelmeiknek. Dallamuk még(is) rózsaszín, ízük már-már vörös. Vagy maszületett hófehér. Porarany. Résfekete. Színtiszta. Darabokban pillant vissza ránk a múltjuk, a jövőjük el nem érkezett múltja, melyet valaki már széthajigált. Hát újragyúrják azt a hülyeség eposzaiból. A be- és kiszólásokkal („Nyomdász, rendben minden ékezet?”) tarkított poéziák egymásra is rímelnek („víz alatt is megfodrozza” (…) „mélysége cseppet nem ismer”), párbeszédet folytatnak, feleselnek. Szétszaladnak a másik kitalált és -tálalt emlékeiben. Keresztez(őd)éseikhez, kor-ürítéseikhez József Attila („duzzadt héjjal…”), majd Ady Endre („Ne válasszunk magunknak útirányt?”), aztán ismét József Attila („Benne nyugszik az óda”) kapcsolódik. „Korszakok és versszakok, kultúrák és bérgyilkos angyalkák, minden ütközik.” Gyötrelmük, kínjuk, szenvedésük hasad, ömlik, szakad. Láthatjuk, ahogy remegő részeik szétszóródnak a légkör(té)ben, és nevetségessé varázsolják előttünk ezt az egészet. De nem szánalmassá! Csendnek érzem a hangukat, az imákba haló életüket. Elringat az ürességük. „Aztán megszólalnak a makogás szőrös mássalhangzói”, és megrázkódnak a költemények. Csillagokkal megkent égboltjuk kigyullad, lángol. A fejetlen indulást megfontolt megtorpanás követi. Ez a legősibb útirány, az „egy helyben topogás. Torpanjunk tovább!” Mert ez a magyar nyelv, és ha akarják használni, ha nem, az szaporodik.  

Találkozhatunk regény- és töredékversekkel, sziporkákkal, szilánkokkal, szótörmel(l)ékekkel. Helyszíni beszámolókkal, cikke(lye)kkel. Performanszszertartásokkal. Behelyettesíthetetlen keresztrejtvényekkel. Ördöngös zsebképernyőkkel. Zsebcselekkel hallgatásra, halogatásra. Hiánypatológiával: indulatok és érzelmi zavarok orgiájával. Energiaingadozásokkal, friss sebekkel is, noha az apró-cseprő elütések ellenére gördülékenyen görgethető. Szerkesztése színes, -vonalas, borítóterve, a fedőneves fedél – némileg szétszórva, nyugtalan töredékeiben is – ötletes. Beszédes. Helyettem is szól, engem is megszólaltat. Akárcsak Tárnoki Márta: „Érzem, hogy gyötörni készülsz. // Hosszú versekkel? Azt is, aki // az ilyesmit élvezi? De közben // a kezdőkre is gondod lesz? (…) Hamisítatlan hazugsággal // és igazságos hamisítványokkal. // Ebből építkezel, ebben égsz.” (87-88.) Rémülten irkáltam összevissza, szavakért kapkodtam a csapzott papírok között. Hangosan, haragosan olvastam, nem győztem összesöpörni az idegenek fájdalmát, íróhártyámra édesgetni a virtuóz pennaforgatókat.  

„És van olyan álnév, amely mögül – a szerző engedélyével – csak itt, ebben a kötetben lép elő a »valódi« költő: Liscsai Olga Emese mögül Nemes Z. Márió” – árulja el Németh Zoltán. A szűk szeletű, tetovált lapokat a kéméndi származású irodalomtörténész alapozta, és az értő előszót is ő írta. Bozóthi Péter megidézi őt (tenmagát?) a Régészek című poémájában, mely szétszóródva, nyugtalan töredékekben – mégis elégedetten – rakja, ragasztja, tapasztja, forrasztja össze a nyüzsgő és megtorpanó történetfoszlányokat. A szülőatya a könyvhetes Bázis st(r)andnál elárulta, az egyik kolléganője szerint a Kaszás Dávid is csak álnév lehet. Lehet(ek). Írjak róla(m) verset? Hisz aki „engem idéz, magáról beszél…” Egyébként is jó „játék, a fúlócska. Önmagamat nyúzócska.”