KAP: „Olyan embereket, akiket szeretünk, nem dobunk oda egy poénért”

Kedves Olvasóink,

Kadarkai Endre és a Klubrádió nagyvonalú döntése, hogy a Szavakon túl című népszerű beszélgetőműsor egy-egy epizódja a Vasárnap családi magazinban jelenhet meg írott formában. Ezúttal a Kovács András Péter Karinthy-gyűrűs humoristával készített interjú szerkesztett változatát olvashatják.

Ahogy azt már megszokhatták, aktuális vendégemnek átnyújtok egy papírt, s ezen olyan kifejezések szerepelnek, amelyek vendégem életének meghatározó szereplőire, fontos aspektusaira vagy történéseire utalnak [lásd a keretes részt]. Melyikkel kezdjük?

Legyen a Fehér Isten. Nem tudom, hogy jön ide, de rakjuk fel a csizmát az asztalra.

A Fehér Isten Faludy Györgyre vonatkozik, vele leveleztél. Verseket írtál, ugye?

Nagyon rossz verseket. Befelé forduló gyerek voltam, belül építettem a világot. Aztán volt egy beszélgetés Faludyval a Szamos cukrászdában, én pedig odamentem hozzá a végén, és odaadtam neki a verseimet. Ez ilyen nyugatos dolognak tűnt, hogy az ifjú költő odaadja a verseit az idős mesternek. Csodák csodájára Faludy válaszolt, kaptam egy levelet, és azt írta reszketeg betűkkel, hogy minden formai eszközöm és készségem megvan ahhoz, hogy jelentős költő legyek, ennek egyetlen akadálya verseim tartalma, mert amit írok, az érthetetlen.

Ami inkább dicséret, mint bírálat.

Annak is vettem. 

Miért hagytad abba a versírást?

Mert lett más kifejezési mód. Alapvetően rossz irányból közelítettem az íráshoz. Nem volt kellő élményanyagom, valódi tudásom az életről, és az írással szerettem volna ezt a tudást megszerezni.

Időnként nem gondolkodsz el azon, hogy milyen lenne az életed, ha irodalmi pályát futsz be, és korosztályod meghatározó költője lehetnél?

A diétázás egy sajátos formája lenne, ha most költő lennék. Nekem a stand-uppal sikerült az, hogy egy uralkodó médiumon keresztül sok emberhez tudok eljuttatni értelmes gondolatokat. S ha az irodalomkönyvek kellően rugalmasak lesznek, akkor ötven év múlva talán Hofi Gézát is fogják tanítani.

Erre látsz esélyt?

Nem. (Nevetés.) Az irodalom annyira őrzött szentély, hogy még egymást se engedik be oda az irodalmárok, hát még minket! Egyedül Bödőcs Tibornak van esélye, mert ő mindkét pályán otthonosan mozog. Én a stand-uppal ki vagyok teljesedve, úgy érzem. 

Válasszunk egy másik kifejezést, kérlek.

Kör közepén.

Ez a gyermekkorod iskolai élményeire vonatkozik. Meglepődve olvastam, hogy téged kipécéztek az osztálytársaid. Bántottak?

Attól függ, mit nevezünk bántásnak. Mint ahogy a klíma zajához is hozzászoksz egy idő után, vagy a cigifüsthöz egy szórakozóhelyen, én sem bántásként fogtam föl ezeket, hanem egy átlagos kedd reggelnek. Vannak emberek, akik oroszlánnak születnek, és vannak, akik antilopnak. Én antilop vagyok. 

Az áldozat? Akibe beletörlik a cipőjüket?

Meg aki mindig összerezzen. Én ez a gyerek voltam. Nyilván hoztam otthonról rengeteg kisebbségi érzést, sok bizonytalanságot meg azt, hogy úristen, mindenki több meg értékesebb nálam. Ez kiül a viselkedésedre. A többiek megérzik. S akkor kezdődik. Lökdösnek, beléd rúgnak. Ha meglátod őket, már görcsbe rándul a gyomrod. Apádnak nem mondod el, mert akkor jön az a klasszikus válasz, hogy védd meg magad, fiam, legyél férfi meg hasonlók. Azt gondoltam, ha kijövök az általános iskolából, akkor a gimiben minden más lesz. De nemhogy vittem magammal ezt a kisebbségi érzést a gimibe is, hanem még fel is erősödött. A többiek kiszagolták. Ott is értek incidensek.

Egyszer se szóltál vissza?

Ezekre nem lehet visszaszólni. Amikor az iskolában patkányméreg volt kitéve, megtalálták, és belerakták a táskámba. Otthon vettem észre. Kinek szólok vissza?

Utóbb bocsánatot kértek tőled?

Persze. Azóta meg tudtuk beszélni.

Munkáscsaládból származol, bekerültél egy értelmiségi közegbe. Elkezdtél tudatosan olvasni?

Akkor még nem volt internet, hogy az ember behozza a lemaradását. Kazettákat másoltam, könyveket kölcsönöztem. Nekem a tizenkilencedik századi realista irodalommal kinyílt a világ. Amit Balzactól, Stendhaltól meg Dosztojevszkijtől kaptam, az nagy löket volt. Hogy az emberi lelket így is lehet bemutatni. Könyvekből ismertem a világot, saját élményanyag híján. Ezért nem is voltak jók a novelláim. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy nincs már olyan, hogy „a” műveltség. Ma már bátran bevállalom, hogy valamelyik könyvet nem olvastam. Nem várható el mindenkitől, hogy mindent tudjon.

Válassz egy következő kifejezést, kérlek.

Miért lett vége?

Ez a Rádiókabaréra vonatkozik. Sokáig állócsillag voltál ott, aztán néhány éve ez véget ért. Miért?

Miután a Rádiókabaré más kézbe került, olyan emberek érkeztek, akiknek nem voltak megfelelő kvalitásaik, s az egész spirálként állt bele a földbe. Elmaradtak a törzshallgatók is, helyettük tapsoló nénik jöttek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a szilveszteri kabaréban próbálok kiegyensúlyozottan lőni ide is, oda is, de kiszerkesztették belőle az „ide is”-t, majd fel kellett konferálnom Bach Szilviát, aki női cigányasszony hangot imitálva mond furcsa dolgokat. Akkor azt éreztem, hogy erre nincs szükségem.

Amikor kiszerkesztették a szövegedből, hogy mindkét oldalra lőttél, azt szóvá tetted? 

Nem tudom, hogy kinek kell szóvá tenni. Úgy gondoltam, nekem ezekkel az emberekkel nincs dolgom. Inkább elmondom a magamét a saját csatornáimon, a saját közönségemnek. Ez a lehető legtisztább helyzet.

Nem is hallgatod azóta a Rádiókabarét?

Nem tudom, ki hallgatja. (Nevetés.) Eleve a rádiónak mint médiumnak az érvényessége csökkent. Sokkal több embert lehet megszólítani egyéb fórumokon.

Válasszunk egy újabb kifejezést.

Túltoltam.

Arra a kérdésre, hogy mikor kellett bocsánatot kérned poén miatt, két esetet említettél. Az egyik egy osztálytársnőd volt, de nem fejtetted ki, hogy mi történt. 

Nagyon aranyos lány, de tizenöt éves fejjel tettünk rá éretlen, szexista megjegyzéseket. Egyszer Fábry Sándor vendége voltam, Sanyi pedig mondott valamit, hogy volt egy Schön Emília nevű osztálytársuk, aki nem volt szép, s akkor én is elmondtam az ország nyilvánossága előtt a mi esetünket. Egyszer csak csöng a telefonom. Ennek a lánynak a férje volt, káromkodott egy cifrát, némi fenyegetőzéssel elegyítve, és lecsapta a telefont. Nagyon elszégyelltem magam. Legszívesebben bementem volna az RTL-székházba, elégetni a szalagot, amin ez a felvétel volt. Óriási lecke volt nekem. Hogy kiket árulunk el egy nevetésért, és kiket nem. Ott megtanultam meghúzni a határt. Hogy olyan embereket, akiket szeretünk, s akik bíznak bennünk, nem dobunk oda egy poénért. Ma már tudom, a családomat illetően is, hogy meddig mehetek el, hogy az még ne legyen túl személyes, túl bántó.

Az autistákkal kapcsolatban is volt egy rosszízű megjegyzésed, amiért sokáig vezekeltél.

Ott is én voltam a hülye. Az Esti Showderben a mérlegekről beszéltem, amelyek az áruházban vannak, hogy lemérd a zöldséget, és hiába van kiírva a kód, mindig áll ott egy szerencsétlen, aki keresgéli, hogy hányas a banán. Hónapokig meséltem ezt a történetet, de a felvétel hevében az autista szó jött a számra a sérült szinonimájaként. Ezt az adást látta egy nő, aki autista gyereket nevelt, írt egy újságnak, amelyik felkapta a dolgot, azok pedig felhívtak engem, hogy mit gondolok erről. Pokolian szégyelltem magam. Fölvettem a kapcsolatot a Magyar Autista Szövetséggel, együttműködtem velük később. Vagyis volt a történetnek egy erős vezeklési része.

Az is vezeklés volt, amikor a kórházi elfekvőbe jártatok idős, magányos emberekhez beszélgetni?

Az pusztán az élet megismerése és tudomásul vétele. Tizennyolc-tizenkilenc éves voltam, és hétfőn esténként végigjártuk a Szent Imre Kórházban a kórtermeket. Beszélgettünk. Aki kérte, azzal imádkoztunk. Voltak ott olyanok, akiket nem látogatott senki. Azért mentünk oda, hogy segítsünk, ehhez képest döbbenetes tapasztalat volt, hogy nemhogy nem kértek tőlünk semmit, hanem legtöbbször még ők akartak nekünk adni valamiket. Amik ott voltak velük az éjjeliszekrényen, és tudták, hogy azok már fölösleges tárgyak számukra.

Megrázott?

Hasznos volt, hogy már fiatalon látod, hova fut ki az egész. Hogy nem a tiéd a világ, és nem tart minden örökké.

Mire jöttél rá akkor?

Hogy két dolgot láthatsz az életed vége felé. Az egyik az, hogy a saját életedet élted, a saját kis erdődben barangoltál, s annak a kis erdőnek bejártad minden ösvényét, minden köve alá benéztél, s már ismered, ami tök jó érzés. Innentől nincs más dolgod, mint palacsintát sütni az unokáknak. A másik viszont rettenetes érzés, amikor arra jössz rá, hogy ez nem a te erdőd volt, nem azzal a nővel voltál, nem úgy nevelted a gyerekeidet, rossz munkahelyen dolgoztál, és nem hoztad létre, amit szerettél volna. Én most azt érzem, hogy a saját erdőmben vagyok.

Mióta érzed így?

Negyvenéves korom óta. Amikor az emberekre általában rátör a kapuzárási pánik, a midlife crisis, nálam ellenkezőleg történt, azt éreztem, hogy minden király, jó úton vagyok. Szépen megtelnek az önálló estjeim. Tavaly nagyon sok felkérést kaptam, de azért húztam be a kéziféket, mert attól tartottam, az egészségem, a szellemi épségem és az emberi kapcsolataim fogják bánni.

Zavarba jössz attól, hogy megtakarított pénzed van?

Ezeket a dolgokat a feleségem kezeli. Nem tudom, mennyi pénz van a bankszámlán. Annak örülök, hogy annyit meg tudok keresni, amiből szépen eléldegélünk, mindenféle luxus nélkül.

Miért nem érdekel a pénz?

Talán azért, mert van. Ha nem lenne, akkor lehet, hogy azon aggódnék, hogy a gyerekeknek be kell fizetni az ebédet meg a tábort. De így, hogy van annyi, amiből normálisan meg tudunk élni, a többlettermelés nem érdekel.

Voltál te úgy, hogy meg kellett nézni, mire költhetsz?

Nagyon szegény családban nőttem fel, és a pályám elején csóró voltam. Ügyvédjelöltként havi 50 ezer forintot kerestem. A Nyugatinál az aluljáróban volt egy büfé, ott ettem rettenetes rántott löncshúst zsömlével, 120 forintba került, az volt a napi meleg ételem. Közben félre kellett tennem a PhD-tandíjamra, de azt a pénzt, amit félretettem, ellopták tőlem.

Kik?

Ismerősök. Annál fájdalmasabb volt. De ebbe ne menjünk bele. Eleinte úgy voltam vele, hogy bármennyi munkát képes vagyok megcsinálni, alacsony önbecsülésemből fakadóan mélyen áron alul. Aztán a Dumaszínház árazott be engem először piaci áron. Ők szervezik a fellépéseimet.

Az nagy ahaélmény volt számodra, amikor a szerződésedben először megláttál egy kövér összeget?

Igen. Arra gondoltam, hogy hamarabb vissza fogom tudni fizetni a lakáshitelt, nem kell húsz évig törlesztenem. El tudom vinni a feleségemet külföldre. A gyerekeimnek is jut majd tandíjra. De persze ott mocorog a kisördög, hogy ez meddig fog tartani.

Egyébként is az a típus vagy, aki sokszor gondol arra, hogy mikor következik a baj?

Igen, mert erre lettem szocializálva. Ha van hét bő esztendő, akkor jön majd hét szűk esztendő.

Arra rájöttél, hogy apukád miért ivott?

A szülei miatt. De volt itt egy nagyon durva huszadik század. A nagyszüleim végigtoltak két világháborút, 56-ot, szocializmust, rendszerváltást.

 Jó házasság volt a nagyszüleidé?

Arra emlékszem, hogy nagyanyám kiabál, nagyapám pedig átjön hozzánk, és kap egy deci bort.

A szüleidé sem volt klasszikus szerelmi házasság?

Nem. Csak a nagybátyámékon láttam, hogy van meghitt házasság is, ahol a feleknek vannak intim pillanataik, megölelik egymást, összemosolyognak.

Jól gondolom, hogy a papi pálya irányába tartó elkötelezettséged a nőkön bukott meg?

Végül ez lett a kompromisszum, hogy a házasság csak egy nővel több, mint a cölibátus. Ugyanúgy lemaradsz a világ összes nőjéről, kivéve a feleségedet. Egy életen át hűségesnek maradni egy nőhöz legalább olyan nehéz, mint a cölibátus. Kellően erős kihívásnak gondoltam ezt is.

Attól nem féltél, hogy a show-biznisz hívságai még inkább próbára teszik ezt?

Jó pár évvel ezelőttig, akár egy Playboy-naptárban, nálam is volt Miss Január, Miss Február, Miss Március… Olyan nők, akik erősen éreztették velem, hogy határozott testi vagy lelki elképzeléseik lennének. Odajöttek hozzám egy fesztiválon vagy az előadás után, vagy rám írtak a Facebookon. De nálam nem került érdemben terítékre a kérdés, nem volt nagy vívódás vagy elcsábulás, a dolog mindig megállt ennyinél, mert pontosan tudtam, hogy mi forog kockán, tehát hogy mit köszönhetek a házasságomnak, és mi mindent tennék tönkre.

Az interjú a Vasárnap családi magazin 2024. július 16-i számában jelent meg.