Ha színház az egész világ, akkor mozi egész Szicília. Előbbit a rég megboldogult Shakespeare Vilmos állítja, utóbbit tulajdonítsuk Giuseppe Tornatorénak, bár ő ezt így sosem mondta ki. Pedig kimondhatná, hiszen három filmjét, három legszebben fájó alkotását Olaszország és a Földközi-tenger legnagyobb szigetén forgatta.
A szíve ugyanis gyakran hazahúzza. Két lépéssel a hetven előtt egyre többször nyilatkozik gyermek- és kamaszkora pompás színhelyéről és arról az érzésről, amely minduntalan hatalmába keríti, ha Szicíliára, vagyis imádott szülőföldjére gondol.
Peppino és a szertefoszlott álmok
Tornatore szívében Bagheriának ugyanolyan fontos helye van, mint Rómának.
A Cinema Italiana egyik legjelesebb rendezője ugyanis a Palermótól röpke fél órára fekvő Bagheriában született, amelyet egykor az itt élő hercegek tettek híressé. Van is nem kevés előkelőség e tengerparti kisvárosban. Elsősorban azon útszakaszra gondolok, amelynek két oldalát egészen a nagytemplomig gazdagon termő narancsfák ékesítik. Jobbról is, balról is méltóságot árasztó házak állnak sorfalat. Míves erkélyek alatt, kedves kis kávézók és cukrászdák előtt sétálunk el. A maestro Baaria című filmjének központi helyszíne ez. Szieszta után, de még inkább este nyolc felé itt már pezseg az élet. Finom ízeket kínálnak a teraszaikat télen is működtető falatozók, vevőre várnak a kis ruhaboltok, emléktárgyakra vadászó turistákra a sebtében felállított sátrak, de minden sarokra jut egy zöldség- és gyümölcsárus is az elmaradhatatlan articsókával, édesköménnyel, ki tudja, hányféle színű és formájú paradicsommal, fügével, dióval és pisztáciával.
Tornatore a városka iránti olthatatlan szeretetét vitte bele Baaria című alkotásába, utalva generációk óta itt élő családja történetére is 1930-tól egészen 1980-ig. Peppino, akiről a film szól, itt cseperedik fel, ezen a tengerparti helyen, ahol senkit sem kímél az élet, főleg a második világháború alatt és után. Itt kell talpon maradnia, pénzt szereznie, a nyomorból kilábalnia. Itt csatlakozik a kommunistákhoz, itt lesz szerelmes, itt születik meg a fia, aki nem azon az úton indul el, amit apja megálmodott neki.
Cinema Paradiso, avagy a mozi aranykora
A mozi iránti szerelmét, elhivatottságát, elkötelezettségét Tornatore a Cinema Paradisóban fogalmazta meg. Ebben meséli el, hogy már kiskorában miképpen kerítette hatalmába a mozgókép, mivel varázsolta el idős barátja, a mozigépész nem mindennapi munkája, s főleg az, amit a vetítőgép melletti résen a hófehér vásznon látott. Gyermek- és kamaszkorát töltötte az egyház által fenntartott moziban, a gépteremben, ahonnan diribdarab filmszalagokon lopkodta haza a pap által kivágatott csókjeleneteket. Évekkel később, szülővárosát elhagyva Rómában világhírű filmrendező lett. A történetbeli Cinema Paradisót egy nem egészen kétezer lakosú, bájos kis faluban, Palazzo Adrianóban építette fel a stáb. Autóval a nem túl magas hegyek között is jól megközelíthető a hely. Buszt mindössze egyet láttunk, az is Palermóból érkezett. Temploma és képeslapra illő főtere mellett, ahol a filmben nejlonharisnyáért tülekednek a nők, és a szökőkút vízében mossák a hajukat a lányok, egyetlen nevezetessége van a falunak, a Tornatore-hívek révén kisebb zarándokhellyé vált Cinema Paradiso Museum. A két tucat standfotó mellett csupán pár relikviát, a vetítőfülke tárgyait, a mozigépész biciklijét és a filmbeli városka makettjét láthatja az ide látogató turista, valahogy mégis megérinti a mozi fénykora, valamint az olykor haragos, ám mégis szeretni való öregember és a kis csibész életre szóló barátsága. A nagy meglepetés a főtér melletti kis utcában ért, amikor hirtelen ott álltam Alfredo, a mozigépész filmbeli háza előtt.
A Szicília északi részén fekvő Cefalú késő esti tengerpartja is szerepet kapott a filmben. A középkori épületeiről, sziklába vájt, ősi mosodájáról, arab-normann székesegyházáról és egy szaracén vár romjait őrző, meredek sziklájáról híres városka betonból épült mólóján zajlik a nyár végi szabadtéri vetítés. Azok pedig, akiknek nem futotta belépőjegyre, a tenger vizén, csónakban billegve nézik a filmbeli filmet.
Maléna és az elveszett szerelem
Aranybánya az ókor rajongóinak Szirakúza, amelynek ősi belvárosa a Világörökség része. A második világháború súlyos károkat okozott a városban, és még most is vannak olyan részei, ahol folyik a rekonstrukció. Főterén, a székesegyház előtt azonban akár mezítláb is sétálhat az ember, hiszen úgy érzi, márványpadlón lépdel. Itt teljesült régi vágyam. A Maléna címszerepét alakító Monica Bellucci nyomában akartam végigmenni a téren. Maléna minden kamasz ábrándja, de a felnőtteket sem hagyja hidegen. Gyönyörű nő. Férje katona. Lesütött szemmel közlekedik az utcákon, védve magát az izzó férfitekintetektől és az irigykedő nők csípős megjegyzéseitől. Ébredező vágyaikkal biciklis kamaszok kísérik útján. Róla álmodoznak, őt követik unos-untalan, hátha csöppen nekik is valami finom szépségéből. Renato képzeletében is ő jelenik meg minden éjszaka, napközben viszont nincs más lehetősége, csak árnyékként követni őt. Élete első biciklijével úgy hasít át a világ egyik legszebb terén, hogy semmit sem lát, csak vágyai elérhetetlen tárgyát, akit provokatív szépsége miatt folyamatos sérelmek és támadások érnek.
Végigsétáltam a téren a nap minden szakaszában. Mindig más arcát mutatta. De egyszer sem Maléna nélkül. Monica Bellucci érzéki járásába belesajdul az ember szíve. Ennio Morricone zenéje pedig csak megkoronázza a látványt.
Noto főutcáján is ugyanez az érzés hasít belém. Maléna erre is jár a filmben. Fáradt rózsaszín házaival Noto is csoda szép város. A Corso Vittorio Emanuele III. a hely ütőere. Itt is minden kávézó édes péksüteményeket, főleg cannolát, az egykori karneválok ünnepi finomságát és a gyümölcsvelővel ízesített jégkását kínálja. A sziget százféle bora közül számomra errefelé is a Vino Nero és a Marsala nevű likőrbor a nyerő, főleg azután, hogy megtaláltam Maléna itteni házát, és láttam azt a lépcsősort is, amelyet a róla szóló film parádés plakátja ékesít.
Koltai Lajos
Koltai Lajos, az Európai Filmdíjas operatőr két alkalommal dolgozott Giuseppe Tornatoréval. Az óceánjáró zongorista legendájáért David di Donatello-díjjal jutalmazták Rómában, a Maléna operatőri munkájáért Oscar-díjra jelölték.
„Tornatore sokáig egyáltalán nem ismert. De látta a Mephistót, mert Oscart kapott a film, akárcsak az ő munkája, a Cinema Paradiso. Épp hazajöttem Amerikából, és már kezdtem unni a hollywoodi vígjátékokat, amelyeket kint forgattam, mert tudtam, hogy ezek semmit nem tesznek hozzá a nevemhez, és egy idő után feledésbe merülnek. Valami másra vágytam már, amikor jött a telex Rómából, hogy Tornatore találkozni szeretne velem. Akkor készült Az óceánjáró zongorista legendájára. Jeleztem neki, hogy igen, szívesen találkozom vele, hiszen a Cinema Paradiso nagy élmény volt számomra. Küldték is a forgatókönyvet és a repülőjegyet. Róma szívében van Tornatore irodája, ott várt rám. Angolul egyáltalán nem beszélt, az első asszisztense volt a tolmácsunk. Később megtudtam, hogy Dante Spinotti, az Amerikában dolgozó, világhírű olasz operatőr ajánlott be nála. Tornatore később azt nyilatkozta az olasz sajtóban, hogy amint beléptem az irodájába, rögtön tudta, hogy velem akar dolgozni. Hogy szavak nélkül is érteni fogjuk egymást.
Gigászi produkció volt Az óceánjáró zongorista legendája. Ráadásul egy borzasztóan nehéz természetű rendezővel, akit rajtam kívül senki nem értett a stábból, és sokszor át is lépett rajtuk. Mindig azon az úton mentünk, amelyen ő akart menni. Aki ezt nem vette figyelembe, azzal balhézott és kiabált. Le sem tudná tagadni, hogy szicíliai. Majdnem mindenkivel összeveszett, én voltam a békítő a stábban. Senki és semmi nem érdekelte, a technika sem, csak a kép és a történet, és hogy a titok nála maradjon. Nemegyszer én is el voltam keseredve. Volt, hogy azt mondtam, nem csinálom tovább. Állt a stáb, pokoli volt a hangulat. Tornatorénál minden százhúsz százaléknál kezdődik. Az az alap, a kiindulási pont. Olyan mértékű az igénybevétel. Ott, abban a műteremben forgattunk a Cinecittában, ahol annak idején Fellini filmjei születtek. Elképesztő feladatok voltak. Majd’ belepusztultam.
Amikor átvettük a David di Donatello-díjat, szólt, hogy évek óta lapul egy kis anyag a fiókjában, amelyhez eddig nem volt női főszereplője, de most megvan a Nő. Egy reklámfilmet forgatott, ott találkozott Monica Belluccival. Te kellesz hozzá, könyörgött nekem, ugye jössz velem? Ugrált örömében, amikor igent mondtam neki. Megvan a Lajos, meglesz a film! Nagyon boldog volt aznap.
Le Grande! Így hívott a Cinecitta igazgatója. Csodálkozott, hogy képes vagyok elviselni Tornatore szeszélyeit. Hozzáteszem: a Maléna sem volt könnyebb munka, mint Az óceánjáró zongorista legendája. De elmondhatom, hogy Tornatore engem rettenetesen tisztelt. Bemutatta a családját, az édesapját, de az fel sem ötlött benne, hogy elvigyen egyszer Bagheriába, a szülővárosába. Pedig Szirakúzából és Notóból is elmehettünk volna.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.