A Magvető gondozásában idén megjelent, Testodüsszeia című esszékötetben a szerző, Magyary Ágnes gyerekkora óta tartó, gyógyíthatatlan izombetegségén keresztül mesél az egészségügy útvesztőiről, a bürokratikus előírásokról, az elbeszélhetőség határairól és a fájdalom elbeszélhetetlenségéről. Teszi mindezt az egyetemes emberi kultúra és az antikvitás tükrében.
A történet egy pár, izomból vett mintával indul, „akik” a nyolcvanas évek Romániájából útnak indulnak Kölnbe, hogy ott mindenféle vizsgálatoknak legyenek kitéve: „így aztán az izmaim hamarabb jártak Nyugaton, mint én.” És persze a titkosrendőrség is lehetett volna jobban résen, hogy Magyary Ágnes darabokban óhajt kiszökni az országból, ami „sok szempontból lassú és macerás folyamatnak tűnik, de semmiképpen sem lehetetlennek.” (7.) Az izombiopszia útra kel ugyan, de a német orvosok akárhogy vizsgálják, akkor is csak egyvalamit tudnak megállapítani: hogy minden bizonnyal izombetegségről van szó, de hogy milyenről is pontosan, arról fogalmuk sincs. Odüsszeusz utazása csupán tíz évig tartott, a szerző odüsszeiája viszont közel negyven éven át: ennyi időbe tellett, hogy a genomvizsgálat megmutassa, mi okozza az izmok fokozatos eltűnésével járó betegséget. „Így megy ez: amióta rájöttünk, hogy vannak gének, már nem a duhaj, hedonista és kéjsóvár görög istenek szövögetik a halandók sorsát. Pedig velük azért izgalmasabb volt!” (167.) Szóval ott vannak a duhaj és hedonista istenek, akiknek fogalmuk sincs a halálról, nem „súlyozza le” a létezésüket. És itt vannak a gének, amikről fogalmunk nincs, milyenek és mik a szándékaik. Hogy mit miért csinálnak. A hosszú éveken át a diagnózist illetően bizonytalan orvosoknak ráadásul nincs érzékük a dramaturgiához. Amikor az orvos „történetidegen módon nekem szegezte azt a kérdést, hogy egyéb genetikai nyavalyáimról akarok-e tudni. Mivel – értekezett lendületesen – jogom van megtudni azokat, amelyekre a jelenlegi orvostudomány tud terápiát, azokat pedig úgysem fogják felfedni, amelyekre nincs gyógymód. (...)
Azon túl, hogy az egész jól kifundált történetmesélést agyonvágta ezzel a nem várt fordulattal, én azonnal lefagytam, mert egyszerűen vérlázító metafizikai pofátlanságnak tűnt, hogy ennyi évtized küzdelme után, amikor majdnem az igazság kapujához jutnánk, ilyen kérdések merüljenek fel. Hogy lehet így jó könyvet írni?!” (62.)
Ráadásul a nyelv erősen behatárolt, egyrészt a betegségek kapcsán háborús frazeológiát használunk, másrészt „nehéz leírni szavakkal az emberi fájdalmat, magyarán a nyelvnek korlátai vannak akkor is, ha tudjuk, mit szeretnénk elmondani.” (133.)
Kapcsolódó cikkünk
Magyary Ágnes mégis hihetetlen érzékenységgel, finomsággal és humorral mesél a betegségéről, bár amikor a magyarországi bürokráciáról, a kerekesszékes parkolóhelyért kiált megaláztatásokról, a belga Erasmus-ösztöndíjról és a fallal körbeépített, szinte bevehetetlen zuhanyfülkéről, valamint az ELTE bölcsészkarának kazánházán át vezető útról olvasunk, azért inkább kínunkban nevetünk. De a humor túlélési stratégia. „Bár Ovidius szerint Odüsszeusz tengeri vergődése kismiska az ő szenvedéseihez képest. (...) Odüsszeusz rokonszenves mediterrán kéjutazáson vett részt.” (68.)
Nesze neked, homéroszi derű.
A Testodüsszeia nagyon fontos „kötőanyagai” az egyes fejezetek elején citált antik szerzők (Arisztotelész, Ovidius, Vergilius, Seneca stb.). Ahogy azt az esztergomi Kaleidoszkóp Házban tartott könyvbemutatón megtudtuk, a szerző kollégája, régi jó barátja, Bánki Éva a kéziratot olvasva többször így reflektált rá: „Kicsit kevesebb Seneca, kicsit több Magyary Ági!” És valóban, a szerző mintha patikamérlegen mérné, mennyi kulturális utalás, bibliai alak és ovidiusi átváltozástörténet, művészettörténeti elmélkedés mellett mennyi Magyary Ági fér el frappáns, tiszta, érzékeny énközléseivel.
S hogy mi a betegség? Valami, amivel együtt kell élni. Mondja a szerző. Nem társ. Ellenség? Nem paktál le vele. Megcsókolni vagy földhöz vágni – a grimmi dilemma. Az állapot, amikor tudatosítani vagyunk kénytelenek, hogy van testünk. S annak korlátai vannak. Kafka Gregor Samsája egy reggel úgy ébred, hogy féreggé változott. Rabja lesz egy magatehetetlen, szenvedő testnek, s mindezt ép elmével. Tehát a betegség egyfelől átváltozástörténet, másfelől odüsszeia.
Arakhné történetét Ovidius írja meg az Átváltozásokban. Arakhné Európa elrablását jelenítette meg. Ezt a 15. században Tiziano II. Fülöp király megrendelésére megfestette. Ezt a képet másolta le az izgága Rubens a király udvarában, majd ezt másolta Velázquez a Szövőnők hátterébe. „Tiziano átírta Ovidiust, Rubens Tizianót, és mindannyiukat végül Velázquez. (...) És kezdetét vette a nagy transzkripció. Eszeveszett ütemben kódolták egymást a gének. A baj csak az, hogy rosszul.” (76.)
Odüsszeusz mítosza nem attól válik folytonossá, hogy mindig ugyanúgy ábrázolja az ithakai hajóst, ahogyan azt a homéroszi eposzban teszi. A folytonosság sokkal inkább a különböző korokkal változó, de mindig eleven Odüsszeuszképben van. És bár ehhez a tengeren hánykolódó hős klasszikus képét ismét csak transzponálnunk kell, Magyary Ágnes valódi és test-utazásainak esszégyűjteménye a mítosz egy újabb élő, (poszt)modern feldolgozása.
Magyary Ágnes: Testodüsszeia, Magvető, 2025.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.