Nem lesz regény? – Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

Aki valamiféle összegzést, önismétlést, nagy gesztusokat várt, annak csalódnia kell. Krasznahorkai regénye úgy szerethető, ahogy van. A sötét, reménytelen, súlyos ég, a magukba dermedt pillanatok helyett finom humorral, iróniával, esetlen szeretettel átszőtt könyv inkább a Zsömle odavan szövegvilágának és társadalomábrázolásának folytatásaként hat.  

Krasznahorkai László, a kicsit pisiszagú író egy lepkésznél keresi a választ az élet kialakulásának és fennmaradásának nagy kérdéseire… De hogy melyikre? Pont ez a gond, hogy már a kérdés megfogalmazásánál is elakad: 

„az ő igazi problémája ugyanis az lett, hogy ezt az elkezdett művét, amit az imént említett, a lehető legsürgősebben be akarja fejezni,  

egy pillangó repüljön el a végén, és kész,  

lezárja, mert magával ezzel a foglalatossággal, az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni, erről van szó, mégpedig egy hallgatással lezárni úgynevezett írói működését, de nem ment, és nem megy, nem tudja rávenni magát, hogy elnémuljon, pedig pontosan tudja, hogy pontosan ez az, amit pontosan tennie kéne, csakhogy fogalma sincs, pontosan mivel kezdje ezt az elhallgatást, hogy 

miről szóljon a némasága”. (55.) 

Ügyetlen férfibarátságuk viszont egyre kevésbé szól a lepkékről, s egyre inkább egymásról:  

„egyre közelebb kerültem ugyanis a lepkészhez benned, és aztán jött az, amiről már meséltem, hogy idétlenül, de éppen hogy csak megbotlottam egy olyan aszfalton, amit évtizedek óta ismerek, és ez sorsdöntőnek bizonyult, és ebből következett, hogy meggyógyultam, hogy kigyógyultam, hogy most már békében élhetek kérdések és válaszok nélkül, nem írok meg semmit, nem írok semmit a lepkékről, egyáltalán nem írok már több könyvet, még egy könyvet, uramisten, nem”. (147.) 

Krasznahorkai, a regénybeli író lepkekutatójában a Krasznahorkai-regények egy visszatérő szereplőjébe, az angyalba botlunk. Papp doktorról annyit tudunk, hogy a nagyszülei üresen maradt, panoptikumszerű házában lakik, ennie a hónap végére nincs mit (s gyakran addig sem), olyan szegény, hogy nincs tőle mit elvenni. Kippel–Feil-szindrómában szenved, ami egy ritka csontbetegség, ami olyan csigolya-összenövéseket eredményez, amik a mozgásban korlátozzák (s itt nem tudjuk nem elképzelni az angyalszárnyak kezdeményeit a szvettere alatt, amit ráadásul igyekszik akkor le- és felvenni, amikor nincs a műveletnek szemtanúja), s gyakori tünete a tűzfolt (a népi hiedelem szerint a tűzfolttal született gyereket angyal csókolta meg születése előtt). Antioxidáns teát főz a betörőnek, aki korábban a buszon megverte őt, és bebattyog a rendőségre, hogy nyilatkozatot tegyen arról, hogy valójában nem haragszik – s vádat sem óhajt emelni.  

Őt találja meg a pisiszagú pilisi író, akit „alakjának tükröződő föld alatti impériuma miatt” kezdik rettegéssel eltölteni a növények, mert mi van, ha ágaskodnak, mint egy üvöltő ló, ha ezek a csodálatos növények „kétségbeesésükben virágoznak”. (53.) 

S A magyar nemzet biztonságának szövegfolyama tulajdonképpen a körül az örök kérdés körül örvénylik, hogy létezik-e barátság férfi és férfi között, s ez milyen „feltételrendszerrel” dolgozik. Hol van az a bizonyos határ, kimondható, körbeírható, jelekből megsejthető-e ez a valami, amit barátságnak nevezünk. Nevezhetjük-e annak. Valami-e ez a bármi.  

A lepkész Papp doktor hol epekedik, hol lassan éli bele magát, fékez, majd belelovallja magát, s boldogságában elfárad, hol kételkedik, önvédelemből óvatosságra inti magát, lemarad a saját életében, aztán mire elhinné, inkább keserű csalódásba kormányozza magát:  

„Krasznahorkai már-már a barátjaként beszél vele, a jobb oldalára fordult, mert szokása szerint ezen az oldalán gömbölyödött össze, ha örömteli gondolata támadt, mint most, és arra gondolt, hogy akkor neki…  

egy igazi barátja van?” (89.)  

Aztán inkább meglátogatja barátját, hogy nekiszegezze a kérdést, hogy ők most akkor hányadán is…: „egyre kevésbé érezte lehetségesnek, hogy előhozakodjon a dologgal, hogy ő akkor kicsoda is a másik szemében, hogy tehát tényleg csak modell-e egy új Krasznahorkai-könyvhöz”. (146.) 

S aztán (egy üveg whiskey után) választ kap, de az írója/hóhéra/barátja a reményt árulja, s a reménnyel az időhúzást. (60.) 

Nem lesz hát regény, nem lesz naprózsán rácsos zsákhordólepke (Whittleia undulella), nem lesz művészet, marad a félelem, hogy a tehetség rövidebb ideig tart, mint az élet. S akkor köszöni a barátjának, hogy segített, nem elkezdeni, hanem abbahagyni… – de Valuska óta tudjuk, mire képes egy angyal egy Krasznahorkai-regényben. (Vö. Sipos Balázs: A remény szabad – Krasznahorkai László A magyar nemzet biztonsága című regényéről. Litera, 2025. november 11.)  

Krasznahorkait néha egyszerűen muszáj hangosan olvasni. Lassan, hagyva hömpölyögni ezeket a bámulatos, sok-sok oldalon át tartó mondatokat. Megérezve a szöveg zeneiségét. A jellegzetes Krasznahorkai-mondatoknak ugyanis elementáris viszonyuk van a zenével. A szereplők mániákus rábeszélők, kitartott hangú rádumálásuk és A magyar nemzet… finom iróniája ha egyszer elkapja az olvasót, nem engedi. A szereplők folyamatos beszélhetnékje mellett a Krasznahorkai-szövegvilág másik jellegzetességéből, az éppoly beszédes csendből itt nem sok marad. Vagy a csepeli forgalom zaját, vagy a kétségek közt vergődő angyalfigura gondolatait, hol (még lepkevadászás közben is) a szófosásos író mániás érvelését-lamentálását-nyaggatását olvassuk.  

S most, hogy boldog-boldogtalan Krasznahorkait olvas(na), bátran kezdhető az életmű „hátulról”, az új regénnyel. A nagy sorskérdések itt sem maradnak el, csupán mintha egy könnyű lepkehálón lebegnének, és valahonnan távolról angyalok kuncogása lenne az aláfestés. Olvassuk néha fennhangon, hogy szépségét és szörnyűségét megérezzük.