Soha nem lesz jobb alkalom bepótolni Tarr Béla ikonikus filmográfiáját, s bár hívogató lehet a gondolat, hogy rögtön a 7 és fél órás Sátántangó elé üljünk le, talán érdemes volna más művekkel kezdeni az ismerkedést. Mi az alábbi három filmet ajánljuk a Tarr-szüzeknek!
Kapcsolódó cikkünk
Werckmeister harmóniák (2000)
A Tarr Béla-mozik alfája és omegája, mely magába foglal mindent, amiért a rendező stílusát szeretni lehet, de ízelítőt ad abból is, amiért sokan nem bírják megemészteni. Egy magyar kisváros látszólagos nyugalma felborulni látszik, miután egy vándorcirkusz két attrakciót is hoz a városba – egy óriásbálna kitömött tetemét, valamint egy titokzatos, Herceg nevű illetőt, aki beszédeivel agresszív lázadásra szítja a népet. A film Tarr talán legszentimentálisabb képeivel, legmegindítóbb zenei pillanataival büszkélkedhet, a rá jellemző, hosszan kitartott snitteken keresztül, ugyanakkor elég cselekménymorzsát szór el ahhoz, hogy a türelmetlenebb nézők is rá tudjanak kapcsolódni a ritmusára. Politikailag túlfűtött, mégis spirituális erejű betekintés a kisember lábatlankodásába a történelem monumentális apátiájában.
Kárhozat (1987)
A rendező és Krasznahorkai László gyümölcsöző együttműködésének első állomása. A filmesztétákat talán felháborítja a következő félmondat – de azért is jó belépőpont a kezdőknek, mert sokkal rövidebb és pörgősebb, mint a többi Tarr-film. Egy öregedő, céltalan férfit követünk, aki nem bírja elengedni a szeretőjét, és inkább átsóz egy többnapos melót annak férjére, hogy legalább addig zavartalanul kergethesse a nőt. A rendező arculatához viszonyítva a Kárhozat meglehetősen lendületes élmény intenzív párbeszédekkel és sokkal világosabb történetvezetéssel. Egy többé-kevésbé hagyományos drámába csomagolva araszolhatunk Tarr stílusa felé, mely tagadhatatlanul jelen van; az antiszociális szűrő legalább annyira, mint a hétköznapi panorámákról is gyönyört kapirgáló fényképezés.
A torinói ló (2011)
Tarr legutolsó nagyjátékfilmje egyben az egyik leginkább embert próbáló is. Aki viszont nyersen szeretne kapni a rendező letaglózó, ráérős stílusából, az nem talál ennél jobb szellemi vezetőt. A középpontban egy szegény, vidéki csonka család áll – apa, lánya, na meg a lovuk, mellyel talán többet is érintkeznek, mint egymással. Egy napon azonban észveszejtő orkán sújt le a vidékre, a ló is megbetegszik, és ez még csak a kezdet. Ha A torinói lovat próbáljuk jellemezni, nehéz kikerülni az „unalmas” jelzőt. Egy célzottan vontatott, szinte szótlan tragédiáról van szó, melyben két és fél óra alatt kevesebb a fordulat, mint más rövidfilmekben. De nem is ez a lényeg, hanem a képsorok költőisége. Az, ahogyan a szereplők minden mozdulatukkal vallanak elnyomott érzéseikről, és ahogy közönyösen eljár felettük az idő.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.