Nagy Gábor: „Tartanom kell a formát”

Zsurzs Éva rendezéseivel, A fekete várossal, a Keleti Mártonnal forgatott Bob herceggel és Csínom Palkóval, a Fábri Zoltán nevével fémjelzett Az ötödik pecséttel és Martin Hollý szlovák–német–olasz koprodukcióban forgatott mesefilmjével, a Sóherceggel elmaradhatatlan ünnepi vendége három ország tévécsatornáinak. Milyen érzésekkel szokta várni a televízió december végi műsorkínálatát, amikor a hetvenes-nyolcvanas években készült filmjeiből biztosan feltűnik néhány a képernyőn?

Erre egyáltalán nem gondolok. Mivel nincs műsorújságunk, mi olyan kapcsolgatós tévénézők vagyunk. Teljesen véletlenül futok bele valamelyik régi filmembe. A fekete város minden alkalommal örömmel tölt el. De nem is annyira magam miatt, hanem mert olyan kollégákat látok, akik már nincsenek velünk, és tudom, hogy mekkora segítséget kaptam tőlük a felvételek során.

Annak is örülhetne, hogy milyen szép lehetőségeket kapott. Vagy hogy micsoda nagyszerű rendezőkkel dolgozott. És nem utolsósorban annak is, hogy megfelelt az alkotók elvárásainak. Ennyi idő után ez egy cseppet sem boldogítja?

Én soha nem figyeltem magamra kívülről. Rettentő jó volt megélni mindezt, de soha nem lubickoltam a sikerben, és nem is kerestem az újabb lehetőségeket. Meglehetősen visszahúzódó ember voltam. Zárkózott, befelé forduló a magam módján. Szép és értékes évek voltak ezek az életemben, de semmi olyan nincs bennem, hogy elégedetten vegyem tudomásul, hogy ezt vagy azt a szerepet eljátszottam, és most ki tudja, hányadszor ismét megnézhetem magam.

Semmi büszkeség, elégedettség?

Inkább elfogadom, amit látok magamból. Már az is csoda, hogy nincs olyan érzésem, hogy ma jobban játszanám el a szerepet.

Igényelte egyáltalán a kollégák segítségét? Hiszen minden egyes filmjében teljes színészi fegyverzetben áll a kamera előtt. Eszébe sem jut a nézőnek, hogy pályakezdő színészt lát romantikus hősként.

Ez Zsurzs Éva érdeme elsősorban. Ő nemcsak kiváló rendező, hanem nagyon nagy színészpedagógus is volt. Éles szemmel tudott szerepet osztani. A próbafelvételre úgy mentem ki, hogy ott bujkált bennem némi düh, mert már minden osztálytársamat hívták valamilyen filmbe, csak engem nem. Türelmetlenül vártam, hogy mikor kerülök sorra. Abban a pillanatban, ahogy Zsurzs Éva meglátott, szólt is valakinek, hogy ragasszanak fel rám egy bajuszt, és már nem is volt kérdés, hogy ki játssza a szerepet. Felismerte bennem, hogy pont abban az életszakaszban vagyok, amelyben Fabricius Antal, aki semmi mással nem hajlandó foglalkozni, csak a saját igazságával. Azóta megtanultam, hogy az ember sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor rá kell döbbennie, hogy a másik félnek is ugyanúgy igaza lehet, mint nekem. Akkor ezt még nem tudtam, és úgy is viselkedtem. Ez sugárzik az egész alakításomból. Én akkor tényleg Fabricius Antal voltam.

Mivel tudott Zsurzs Éva olyan hangulatot teremteni a forgatáson, hogy nemcsak az epizódszereplőkből, hanem még a statisztákból is képes volt a lehető legtöbbet kihozni? Az emberismeretével, az élettapasztalatával, a belőle áradó kedvességgel, közvetlenséggel?

Ez mind jellemző volt rá. Az a fantasztikus empátia, ahogy viszonyult hozzánk! Alig kellett instrukciót adnia. Mindenki rögtön a helyén volt pusztán attól a ténytől, hogy az adott szerepre őt választotta ki. Anyai tekintettel nézett ránk. Nála nem lehetett hamis hangon megszólalni, színészkedni. Mellette mindenki önmaga volt, olyan őszintén beszélt, ami filmben vagy sorozatban egyszerűen lenyűgöző. Mindenkivel el tudta hitetni, hogy fontos, amit a szerepe szerint kimond.

Tartott valamiféle megbeszélést a felvételek előtt?

Soha. Fábri Zoltánnál Az ötödik pecsétben komoly próbák, elemzések voltak. Zsurzs Éva lelkileg, szívügyileg úgy állított be minket, hogy ott csak egyféle hangon lehetett játszani. Úgy, ahogy azt elképzelte.

Fel tudja még idézni azt a pillanatot, amikor megkapta a szerepet?

Úgy esett az ölembe, mint annak a rendje. Minden olyan magától értetődőnek tűnt. Elkezdődött a forgatás, és egy széttaposott csizmát kaptam az öltöztetőtől. Nem tudta, hogy én leszek az egyik főszereplő. Én meg nem szóltam. Abban a csizmában játszottam végig mind a hét részt.

Venczel Verával a magyar Rómeó és Júliát játszották el. A nézők rajongása mennyi örömmel töltötte meg az életét?

Sok-sok évvel később, már a soproni színházban játszottam, amikor el kellett mennem egy televíziós interjúra, hogy felhívjam a közönség figyelmét egy készülő előadásunkra. Három-négy évvel lehetett fiatalabb nálam a műsorvezető. Azzal kezdte, hogy mi annyira gyűlöltük magát! Ilyen hanggal én még sosem találkoztam! Elmondta, hogy a baráti körében mindenkit mennyire dühített, hogy van egy ember, aki bizonyára mindent és mindenkit megszerezhet magának. Ha belép egy étterembe, azonnal körbeugrálják. De én ezt soha nem éltem meg. A fekete város után felajánlották, hogy írnak nekem pár kuplét, néhány humoros jelenetet, és mehetek egy Balaton körüli turnéra nem kevés pénzért. Én ezt természetesen nem vállaltam el. Eszembe sem jutott meglovagolni a sorozat sikerét.

Otthonról hozta ezt a fajta tartást, emberi attitűdöt? Így nevelték? Ezt kapta a szüleitől?

Nem állítom, hogy így neveltek. Volt előttem egy példa, amihez nem lehetett nem ragaszkodni.

Édesapja neves grafikus volt, bankjegy- és bélyegtervező. Édesanyjáról talán nem is kérdezték. A bátyjáról is ritkán. Én szívesen hallanám róluk is.

Balázs bátyám öt évvel idősebb nálam. Ötvös szeretett volna lenni, de a szüleim azt mondták, komoly embernek komoly végzettsége legyen. Így lett belőle kitűnő építész. Én már teljesen szabad kezet kaptam a pályaválasztásban. A „kisképzőbe” felvételiztem, de nem vettek fel. A gimnáziumban pedig már a színészet felé terelődtem. Kitűnő magyartanárom volt, aki drámai szakkört vezetett. Általa ismertem meg a drámairodalmat. Rómeótól Hamletig sok szépet játszottam nála. A Nemzeti Színház stúdiójában eltöltött évek után pedig felvettek a színművészeti főiskolára.

És az édesanyja?

Ő textiltervezői szakon végzett az ipari iskolában. Ott ismerkedett meg az édesapámmal. Abban a pillanatban, ahogy megszületett a bátyám, anyám feladta a pályáját. Visszalépett. Később pedig már a két fiával volt elfoglalva. De megvannak a mappái, a rajzai. Ő is nagyon tehetséges volt. Idősebb korában aztán fantasztikus faliképeket készített.

Balázs hogyan élte meg az öccse sikereit?

Nem döbbentette meg őt különösképpen. Örült az egész család. Mesélnem kellett a forgatásokról, a kollégákról. De sokat tudtak arról is, hogy a színházban milyen kínkeserveket éltem meg. A sikert filmes körökben tapasztalhattam meg. A Vígszínházban erről szinte tudomást sem akartak venni.

Miközben Ruttkai Éva, Darvas Iván mellett is helytállt. Szakonyi Károly Adáshibájában Páger Antal, Bulla Elma és Halász Judit partnereként is óriási sikere volt.

Azzal indult a vígszínházi karrierem. Sokfelé vendégszerepeltünk az előadással. Bécsbe is eljutottunk vele. A csalódások később jöttek. Két-három csillogó évem volt csupán a Vígszínházban, amit nagyon nehezen viseltem. Ha társulati tag az ember, szívesen játszik kisebb szerepeket is, ha tudja, hogy holnap nagyobbat is fog, vagy ő a főszereplő. De nem ez történt. Kilenc év után el is szerződtem Szolnokra. Nekem úgy tűnt, a Vígszínház kikérte magának, hogy olyan nagy filmes sikereim vannak. Az akkori vezetőség úgy érezte, neki ehhez semmi köze. Nem is érdekelte őket. Jöttek az új Horvai István-növendékek, és ők kapták a fontos szerepeket. Engem egyáltalán nem favorizáltak. Nagyon szerettem a Vígszínház társulatát. Rajongtam az ottani hatalmas színészekért. Azokban az években ott mindenki a helyén volt. Még az epizodisták, Pethes Sándor, Farkas Antal és a többiek is zseniálisak voltak. Nehéz szívvel hagytam ott őket. A magánéletemben is akkor történt változás. Épp válófélben voltam, és azt mondtam, ha egyszer lépek, akkor legyen az jó nagy lépés. És ez volt az a pillanat.

Dupla vagy semmi.

Horvai István volt az akkori igazgató. Azzal búcsúztunk, hogy egy év múlva visszamehetek. De egyetlen darabban sem nézett meg Szolnokon, pedig az Ármány és szerelem Ferdinándját játszottam, ami életem egyik nagy élménye marad.

Várkonyi Zoltán filmjében, a Fekete gyémántokban egy fiatal gróf kisebb szerepét kapta, de Mészáros Márta Szabad lélegzetében az ön által megformált egyetemista fiú volt a történet főhőse.

A Fekete gyémántokról valahogy meg is feledkeztem ennyi idő után, a Szabad lélegzet pedig nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Túlságosan zsenge volt a sztori. Még Koltai Lajos operatőri munkája sem tudta megmenteni.

A Turay Ida Színházban most minden oka megvan arra, hogy jól érezze magát. Kedvenc darabjai közül az egyik, a Vitéz lélek ugyan már lekerült a műsorról, de A csókos asszonyban és a Forgószínpadban is remek szerepe van.

Hetvenöt évesen örökös tagja lettem a társulatnak, ami szívmelengető érzés. Ehhez jött két csodás feladat. A Forgószínpadban ugyan nincs sok dolgom, de mielőtt belépnék, rólam beszélnek, s miután kimegyek, akkor is. Hálás szerep. A csókos asszony Tarpataky bárójáról nagyképűen azt mondhatnám, hogy az én vagyok. Eddig hatvanasokat játszottam, a Forgószínpad állandó látogatójával jutottam el a hetvenig. De a formámat továbbra is tartanom kell.

S mivel tartja?

Nyáron, a Balatonnál nagyokat gyalogolok és biciklizem. Itthon minden reggel tornázom, és alkalmanként kimegyek a Népligetbe, ahol van egy nagyobb dombocska, és egymás után többször felballagok rá. Tíz percre van a lakásunktól a Duna-part. A Covid idején kezdtünk kijárni a feleségemmel. Akkor fedeztük fel, hogy ott nagyokat sétálhatunk. Megyünk is mindig, ha ráérünk. A színházba is gyalog járok. Örömmel megyek és reménykedve, hogy lesznek még olyan szép éveim, mint amilyen a tavalyi volt, amikor minden este boldogan léptem ki a színpadra.