Molnár Xénia: „Nincs kis szerep, csak nagy egójú színész”

Előadás után nem is marad, csak percekig a színházban. Siet haza, hogy reggel hétkor frissen ébressze fiatalemberré érett fiát.

Előfordult már, hogy este nem a szokásos időben lépett színpadra?

Egyszer. Zselízen. Mokos Attilával játszottuk Spiró György darabját, a Prahot. Szabadtéri előadás volt. Meg kellett várnunk, hogy befejezze műsorát az előttünk fellépő néptáncegyüttes. Eredetileg 22:00-ra voltunk kiírva. Már ezt is horror volt látni a próbatáblán. Úristen, mondtam, nekem ehhez három energiaital és két kávé kell. Végül éjfélre csúszott a kezdés. A világ nyolcadik csodája lett, hogy képes voltam játszani. Egy óra tíz perc az előadás, de nem olyan a darab, hogy elbújsz a sarokban, és kettőt röffentesz, hanem végig talpon kell lenni. Ámuldoztam, mire vagyok képes.

Hát még ha egyedül játszana! Partnerek nélkül.

Akkor mondom, mi áll nálam az első helyen. A többszereplős darab. Szemeket akarok látni, emberszagot érezni a színpadon. Megcsinálnám én egyedül is, megvan az Ibusár monodráma változata, egy órát simán le tudnék nyomni belőle, csak az örömöm nem lenne akkora, mint amikor Gál Tomival és Kiss Szilviával játszottam. Összeraktam már magamnak a darabot, de még nem jött el az ideje, hogy egyedül álljak ki vele. Két kofferrel és egy székkel csinálom majd végig az egészet.

Színpadi partner nélkül nem élet az élet?

A focira apellálnék, mert a családban az nagyon fontos. Eldekázgathatok én egyedül, de jobb, ha vannak csapattársaim, és velük teremthetek gólhelyzeteket. Miközben passzolgatunk egymásnak, a közönség örömét leli bennünk.

Csatár vagy kapitány?

Inkább középpályás. Varga Emese, a színház művészeti vezetője tudja a legjobban, hogy én három mondatnak is ugyanúgy tudok örülni, mint egy jó középnagyságú vagy éppen főszerepnek. Szerintem nincs is kis szerep, csak nagy egójú színész. De még rossz kis szerepet sem ismerek, csak fantáziátlan színészt, aki semmit nem tud kihozni a szituációból. Nekem mindig mindenről több megoldás jut eszembe. Ha más nincs, a testemet vetem be.

Mi volt eddig a legtöbb fejtöréssel járó, legkisebb, ám a végén mégis sok örömet hozó szerepe?

A Háztűznézővel kezdem. Alig volt szövegem, de folyton jelen kellett lennem. Már annyit adtam, vittem bele, hogy szólt a rendező, kevesebb is elég lesz a háttérben, mert ha így folytatom, elterelem a néző figyelmét arról, ami elöl történik. Nagyon szerettem az előadást. Volt vagy öt mondatom, a végén meg kacagnom kellett. Ez még az „ügyeletes szolgálólány” korszakomban volt. Dunyasát is szerettem a Cseresznyéskertben. A Forgószínpadot is hatalmas élményként könyveltem el. Ott egy seprűt is szó nélkül tartottam volna. Ha jó csapattal játszom, a puszta jelenlét is boldogságot jelent a színpadon. Még akkor is, ha a próbák elején sok a kín, a gyötrelem.

Mert kínlódni jó?

Inkább úgy mondanám: amit a magánéletemben lekínlódtam, abból egy egész fiókrendszerem van. Ha nem lenne ilyen gazdag élménykészletem, ha az mind nem történt volna meg velem, nem is tudom, hogyan oldottam volna meg bizonyos dolgokat a színpadon. Kaptam elég citromot az élettől, amiből színésznőként limonádét készíthetek. Volt minden. Szerelmi bánat, válás, csalódás, de már úgy gondolom, semmi sem volt véletlen. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Ez az én életutam, amit senkivel a világon nem cserélnék el. Csodás szülők, csodás fiúgyermek, csodás barátok, csodás feladatok. Negyvennyolc évesen mit akarhatnék még?

Konstans embereknek kit tart az életében?

A családom mellett? Veronikát, a barátnőmet. Én Komáromban élek. Ő Füleken. Tizenhat éves koromtól vagyunk barátok. Együtt jártunk gimibe. Teljesen ellentétes természet vagyunk. Ő halk szavú, a háttérben meghúzódó, két remek nagyfiú édesanyja. Minden rezdülésemet, örömömet, bánatomat ismeri. Amint beleszólok a telefonba, azonnal megérzi, milyen lelkiállapotban vagyok. A mi mottónk az, hogy a távolság lepkefing. Ehhez tartjuk magunkat harmincnégy éve. Szinte napi kapcsolatban vagyunk. Röpködnek az üzenetek köztünk, küldözgetjük a képeket, beszélünk. Sokan mondják, hogy irigylésre méltó a kapcsolatunk.

Plusz a család…

… ó, persze! Apa az apa! Anya már nincs itt. Korán elment. De lélekben ő is velem van. És a húgom. Őt is nagyon szeretem. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Kisebb volt még a fiam, amikor megkérdezte: „Anya, kit szeretsz jobban? Engem vagy a papát?” Nálam nincsenek helyezések, feleltem. Nem kell versenyezni. Második lett nemrég a kerületi szavalóversenyen. Színpadon van a Mephistóban. Mondtam neki, hogy én akkor is büszke vagyok rád, és szeretlek, ha vasat hozol haza, nem ezüstöt vagy aranyat.

Kortárs vagy klasszikus szerző darabja között tesz különbséget? Jobban ül a nyelvén Parti Nagy Lajos vagy Spiró György szövege, mint Szép Ernő vagy Molnár Ferenc stílusa?

Nincs nagyobb vagy kisebb öröm ezen a téren. Különben sem vagyok az a típusú színésznő, aki azt mondja: ide nekem a 10 ezer Wattot! Nekem az kell, hogy együtt érezzünk a közönséggel. Ez a fontos. Amikor tényleg áttörjük a negyedik falat. A nézők is tudják, akárcsak mi, hogy ott van, hiszen mi a színpadon egy történetben vagyunk benne, hirtelen mégis eltűnik a fal. A diplomamunkámat is a közönségről írtam. Juraj Slezáček volt a diplomamunkám opponense. Megköszönte, hogy a dolgozatommal neki is elmondtam, milyen volt a publikum a görög színházban, a középkorban, milyen volt a reneszánsz színház közönsége, milyenek voltak a nézők a 20. században. Én azért jöttem erre a pályára, hogy azzal, amit Shakespeare, Moliére, Csehov és a többiek megírtak, kölcsönadom a testemet, az orgánumomat minden figurájuknak, és örömet szerzek a nézőknek. Én csak egy postás vagyok a szerzők és a közönség között. De szeretnék jó postás lenni. Nem mindig úgy sikerül a dolog, ahogy szeretném, de többnyire igen. Akkor vagyok boldog, ha a néző láthatatlan ajándékokat kap, ha érzéseket, gondolatokat visz haza tőlünk. Ha reakciókat váltunk ki azokból, akik jegyet vesznek az előadásra.

Parti Nagy Lajos az Ibusárban, Spiró György a Prahban látta játszani. Különös este lehet, amikor tudja, hogy a szerző is ott ül a nézőtéren.

Parti Nagy Lajos azt mondta: kezet foghatok Börcsök Enikővel, aki szintén játszotta a darabot. Nekünk, kettőnknek írta, ezt is tőle tudom. Huszonnyolc évesen csodálatos volt ezt átélni. Volt egy időszak az életemben, amikor hajszálon múlott, hogy nem lettem pályaelhagyó. Parti Nagy Lajos közölte velem, ez Istennel szembeni vétek lenne. Vissza is térített. Pedig komolyan váltani akartam. Megvolt a tervem. Aztán jött Gál Tamás, ő lett az igazgató, visszaszerződtetett a társulatba, újra lett öltözőm, és megoldódott az életem. Amíg tudom, csinálom. Amíg engedi a testem. Bottal, nyolcvanévesen nem szeretnék színpadra lépni. Remélem, még jó ideig bírni fogom fizikailag. Ha meg nem, elfoglalom magam valami mással. Például megírom mindazt, ami életem során történt velem. Ami pedig Spiró Györgyöt illeti: őt 2010-ben ismertem meg személyesen. Megnézte a Prahot, és megajándékozott egy dedikált könyvével. Látta rajtunk, hogy Attila és én is szeretjük az előadást, és szeretni is fogjuk. Majdnem hatvanszor eljátszottuk már. Legutóbb Győrben. Már bele sem kell néznem a szövegbe előadás előtt. Tudom. Beégett a bőröm alá.

Kamera előtt mikor állt legutóbb?

Tavaly, a Pressburg című sorozatban. Most talált rám egy nagy lehetőség Budapestről. Főszerep egy nívós sorozatban. Nem vállaltam.

Van ilyen?

Huszonhét másodpercig sem gondolkoztam. Ugyanis egészségügyi gondjaim vannak a derekammal és a jobb lábammal. Megígértem magamnak, amit az édesanyám az életével és a halálával megtanított, hogy semmit ne húzzak-halasszak. Rendbe akarom hozni magam. A Koldusopera főpróbáját betegen, erős antibiotikummal csináltam végig. Szövődmény alakult ki a lábamban. Kórházba kerültem. Kétséges volt, hogy meg tudom csinálni a bemutatót. Gipszben volt a lábam, úgy feküdtem két hétig. De behoztam a lemaradást, sikerült. Csak nem tudtam végigjárni az orvosokat. Most ez vár rám. Ezért nem vállaltam el a sorozatbéli szerepet, ami anyagilag is, szakmailag is jól jött volna. Ember vagyok, húsból és vérből. Első az egészségem. Tizenöt-húsz évig szeretnék még dolgozni.

Ez a döntés fájdalommentes volt? Nem okozott álmatlan éjszakákat?

Átgondoltam, és döntöttem. Mindennel így vagyok. Utazni, nyaralni sem járok, és az sem fáj. Nekem Ragyolc a Riviérám. Nincs szükségem a tengerre. Én az édesapám és a húgom társaságában is tudok pihenni, a szülői házban. Megígértem magamnak, hogy ha túl leszek a Mephistón, a Hapci királyon és a Feltámadáson, akkor végigcsinálom, amit végig kell csinálnom. A lelkem is ezt kívánja. A műtétet, remélem, elkerülöm.

Sosem volt nagy utazó?

A szüleimmel rengeteg helyre eljutottunk annak idején. Voltunk Olaszországban, Angliában, Franciaországban. Van miből táplálkoznom. Idős koromra, remélem, adatik még valami. A nyár nekem most arról szól, hogy előveszem a családfámat, a kis füzetemet, és hetedíziglen a felmenőimre gondolok. A naplóimat olvasgatom. Elszámolok a lelkemmel. Erre is szükségem van.

Kezébe került a múltkor egy értékes levélke is.

Húsz évvel ezelőtt, Koltai Róbert filmjében, a Világszámban Jiří Menzellel kerültem egy jelenetbe. Búcsúzáskor, a forgatás végén, kezembe adott egy levelet. Azt írta benne, nagyon örül, hogy megismerhetett, és azt üzente a barátomnak, hogy érezze szerencsésnek magát, hogy ilyen csinos és kedves csaja van, mint én. Klárikát játszottam a filmben, a színház büfésnőjét, Menzel úr pedig a társulat igazgatóját. A forgatás egyik napján egyedül ültem az öltözőben, és épp egy cseh dalocskát énekeltem. Nem tudtam, hogy ő hallja. Bekopogott, bedugta a fejét, és azt kérdezte kedvesen: Kto tu mluví po česky? Ki beszél itt csehül? A saját nyelvén egyedül csak velem tudott kommunikálni a színészek között. Úgy beszélt hozzám, hogy közben fogta a kezemet. A sajtótájékoztatón ásványvizes palackkal, hátulról ütögette a fejemet, hogy csak vele beszélgessek. Sokat nevettünk együtt.

Hétfő délutánonként, amikor este nincs előadás, a tanításról szól az élete. A gyerekek között is megéli ugyanazt az örömöt, szellemi kielégülést, mint a színpadon?

Úgy érzem, erre is hivatva vagyok. Hét évig tanítottam egy művészeti alapiskolában. Amióta visszaszerződtem a társulathoz, most kezdtem el újra gyerekekkel foglalkozni. Van kiscsoportom és nagycsoportom. Az első félév fantáziajátékokról, ritmusgyakorlatokról és csapatépítésről szólt. A második félévben már színpadon voltak. Rejtő Jenő Mohácsi vész című bohózatán dolgoztunk a nagyokkal, verses-zenés összeállítást készítettem a kicsiknek. Egymás tanítómesterei vagyunk. Van egy adottságom. Érzem a gyerekek lelkét. És itt van édesanyám láthatatlan segítsége. Tanító volt. Három fiókom van tele az ő kézzel és géppel írt jegyzeteivel. Ő is gyerekekkel foglalkozott egy színjátszócsoportban. Ebben a világban, ahol a kütyü az úr, örülök, hogy vannak gyerkőcök, akiket még érdekel az igazi játék, félre tudják tenni a mobiltelefonjukat, inspirálhatom a képzelőerejüket, és játszva tanulnak.