Mit keres Fico és Orbán keleten?

Trump minden nap mást gondol

Donald Trump újabban azt gondolja, hogy Ukrajna viszaszerezheti az Oroszország álal bitorolt területeit. Ezt mennyire kel komolyan vennünk?

Pontosan annyira, mint Trump miden más nyilatkozatát. Meg kell várni, mit mond egy hét múlva, de azt azért lehet érzékelni, hogy a Trump-elnökség első hónapjaival ellentétben, amikor nagyon látványos türelmetlenséget tanúsított Ukrajnával szemben, megváltozott a hangvétel. Az elvileg hatályban lévő nyári ultimátumot Putyin még le tudta szerelni az alaszkai találkozóval, de miután ezt követően sem az történik amit Trump akar, egyre kritikusabb az orosz elnökkel szemben. Igaz, a hangulata, figyelme továbbra is hullámzó, és egyelőre konkrét lépések sem történtek.

Minek kellene ahhoz történie, hogy a szavakat Trump részéről tettek váltsák fel?

Nehéz megmondani, mi lenne a Trump-féle globális külpolitika célja és ezért azt sem tudom bemérni, mi lenne az a pont, amelytől kezdve tevőlegesen beavatkozik. Létezik egy elképzelés, hogy Trump szeretne valamilyen megegyezést az oroszokkal, hogy Kínára tudjon koncentrálni, de a kínaiak aligha néznék ölbe tett kézzel, hogy leválasszák róluk Oroszországot, amellyel ezer gazdasági szállal kötődnek egymáshoz, és ma már egyértelmű ebben a viszonyban a kínai fölény. Nemrégiben posztolta Trump Oroszország kapcsán, hogy papírtigris, de lassan azzal is számolnia kell, hogy őt fogják papírtigrisnek tekinteni, ha nem tudja elérni azt, amit célul tűzött ki.

Egyelőre úgy tűnik, inkább visszakozik. Kijelentette, hogy az Oroszországgal szembeni szigorú szankciók feltétele, hogy egyetlen EU-tagállam se vásároljon orosz olajat, ami főleg Szlovákiára és Magyarországra vonatkozott, sőt, azt mondta, meg fogja erről győzni Orbán Viktort. Majd miután beszélt a magyar miniszterelnökkel, megértőnek bizonyult. Hol maradnak a szankciók?

Egyelőre sehol, de az orosz kőolajról és gázról való leállással kapcsolatos stratégiák komoly megvitatása Magyarországon és Szlovákiában is elkerülhetetlen. Az USA egyre erőteljesebben fogja hangsúlyozni, hogy nem elég, ha Magyarország amerikai cégektől is vásárol, például nukleáris egységeket, mert azt várják el, hogy Oroszországtól egyáltalán ne vásároljon.

Moszkva provokál és erőt fitogtat

Robert Ficonak legfeljebb majd Orbánon keresztül üzen Trump, de Orbán megengedheti magának, hogy ellentmond Trumpnak? Meddig tudja úgy meggyőzni, hogy Putyint se haragítsa magára és ne essen két szék között a földre?

Ez a magyar külpolitika legfontosabb kérdése és a megválaszolásra az Orbán-kormány egyáltalán nem készült fel, pedig lehetett sejteni, hogy fel fog merülni. 2023 májusában Katarban volt egy világgazdasági fórum, ahol a Bloomberg főszerkesztője beszélgetett Orbán Viktorral és megkérdezte tőle, hogyan lehetséges az, hogy Orbán Trumpot támogatja, közben pedig Kínával mélyíti a kapcsolatait. Orbán azt válaszolta, hogy ezt majd megbeszélik Trumppal. Ez csak a téma elütése volt, mert a kérdés rávilágított egy alapvető stratégiai ellentmondásra, amire nem volt válasza a magyar miniszterelnöknek. Többször is kifejtette, hogy a magyar kormány alapelve a nyugati és keleti blokk közötti konnektivitás, vagyis mindkét irányba jó kapcsolat, de ez az ellentéte a trumpi külpolitikának. Ennek a következményeibe süllyedünk egyre mélyebbre, mert lehet, hogy az USA, köt valamiféle megállapodást Kínával, de soha nem fogja jó szemmel nézni, hogy a szövetségesei szoros barátságot ápoljanak vele.

Ugyanez érvényes Oroszországra is?

Azt hiszem igen. Trumpnak lehet rokonszenves Putyin, de ha úgy gondolja, hogy amerikai gázt tud eladni az orosz helyett, akkor hosszú távon nincs az a barátság amely ezt felülírná. Ez, úgy látom, eléggé felkészületlenül érte a magyar külpolitikát, pedig nem volt megjósolhatatlan. Arra számíthat a magyar kormány, hogy Trump személyes meggyőzése, aktuális fordulatai alkalmanként mozgásteret nyithatnak, de ezt „nagystratégiának“ nehéz lenne beállítani.

Szlovákiát és Magyarországot eredetileg a drónellenes nemzetközi védőfal kialakításáról szóló konferenciára sem hívták meg. Szlovákia az utolsó pillanatban kieszközölte, hogy ott legyen, de Magyarország lehet, hogy el sem ment volna, mert biztos abban, hogy orosz drónok provokációjától nem kell tartania?

Mindkét ország része a nyugati szövetségi rendszereknek, csak éppen mintha tudatosan sodortatnák magukat ezek szélére. Végül is, úgy tudom, Magyarország is résztvevője lesz a drónfal-megbeszéléseknek, de az kétségtelenül mond valamit a kormány megítéléséről, hogy minden alkalommal felmerül, hogyan lehetne minket kihagyni valamiből.

Az utóbbi hetekben orosz drónok sértették meg Lengyelorszg és Románia légterét, Észtországba pedig egyenesen orosz MIG-eg repültek be. Miről szól ez? Moszkva provokál, a NATO határozottságát, a tagállamok szolidaritását teszteli, vagy csak csak az erejét demonstrálja?

Ezek nem zárják egymást. Moszkva határozott célja, hogy felmérje, mennyire hatályosak az Észak-atlanti Szerződés cikkelyei, de célja az is, hogy a nyugati államokban félelmet, bizonytalanságot keltsen és a közvélekedést abba az irányba terelje, hogy engedni kell Oroszországnak, hogy békén hagyjon bennünket. Vannak ennek szószólói Magyarországon is, Szlovákiában is, és ha éket lehet verni a NATO szövetségesek közé, akkor Oroszország miért ne élne a lehetőséggel.

Magyarország Ukrajna légterét is megsértette és erre Orbán Viktor azt reagálta, hogy akkor mi van, hiszen Ukrajna nem önálló és szuverén állam. Mit jelent ez a nyilatkozatokon túl?

A bizalmatlanság tapintható a két ország között. Az Orbán-kormány erre kampányt is épít a belpolitikában, de valójában ez súlyosan sérti a nemzeti érdeket, hiszen szomszédos országról van szó. Különös volt egyébként Orbán nyilatkozata arról, miszerint „És akkor mi van?”, ha tényleg berepültek magyar drónok az ukrán légtérbe. Ezt vérmérséklettől függően tekinthetjük indirekt beismerésnek vagy az ukránok megalázására tett verbális kísérletnek. 

Fico és Szijjártó diktátorok között

Kínában, a második világháború ázsiai befejezésének megünneplésén csak két EU és NATO tagállam képviselője vett részt: Robert Fico szlovák miniszterelnök és Szíjjártó Péter magyar külügyminiszter. Van ennek külpolitikai következménye?

Magyar külügyminisztert ritkán lehetett észak-koreai vezető mellett látni. Visszakerestem, Kim-ir Szen az észak-koreai alapító atya 1984-ben járt Budapesten, azóta sem volt ilyen magasszintű kapcsolat a két ország között. A közös fotó Putyinnal, Kim Dzsong -unnal , Szi- csin Pinggel és a többiekkel a magyar külpolitika képes illusztrációjaként is értelmezhető. És még egy dolgot elmond: sem Fico, sem Szijjártó nincsenek az első sorokban. Ha azt gondolnánk, hogy a konfrontációt a nyugati partnerekkel azért vállalja Szlovákia és Magyarország, hogy a keleti országok számára kiemelt partner legyen, elég erre a fotóra nézni és kiderül, hogy még csak nem is kiemelt bánásmód a jutalmuk.

Mégis mindkét ország üdvözölte a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek a multipoláris világrend kialakítására irányuló törekvését.

Erre szokták azt mondani, hogy lemaradtunk egy brossúrával. A trumpi külpolitika, amihez tetszik, nem tetszik igazodnunk kell, épp arról szól, hogy a világban blokkok vannak és nekünk döntenünk kell, melyikhez tartozunk. Mindenki üzletel Kínával, ezt nem mi találtuk ki, de még ebben a digitalizált virtuális világban is vannak bizonyos földrajzi és ezekből következő gazdasági adottságok, amelyek meghatározzák, meddig terjeszkedhetünk. Magyarország külkereskedelme nyolcvan százalékban továbbra is uniós országokkal történik és gondolom, nincs ez másként Szlovákia esetében sem. Nincsenek a magyar piacon kirgiz és azeri termékek és a magyar cégek sem Dusanbéban próbálnak letelepedni München helyett. Pláne Szlovákiának, amely az eurozónához tartozik, sokkal több köze van az Európai Központi Bankhoz vagy az Európai Fejlesztési és Beruházási Bankhoz, mint a Sanghaji Fejlesztési Bankhoz.

Egy konfliktusokkal, háborúkkal terhelt világban, ahol előbb-utóbb mindenkinek oldalt és szövetségeseket kell választania, létezhet egyáltalán többpólusú külpolitika?

Minden ország külpolitikája többpólusú, hiszen globális ellátási láncok határozzák meg a gazdasági kapcsolatokat. Száz évvel ezelőtt, ha a francia külügyminiszter meglátogatta Németországot, kivezényelték a díszszázadot a köszöntésére, ma ez egy rutindolog. Ebben az értelemben a kapcsolatrendszerek sokrétűsége és szerteágazó volta alapvető, vannak azonban olyan témák, mint a biztonságpolitika vagy az energiaellátás, ahol meg kell határozni mi az irányvonala egy-egy országnak és kikre támaszkodik válságos helyzetben. Most úgy tűnik, újra a blokkosodás erősödik fel. Nem kell mindent felszámolni, de vannak ügyek, amelyekben A-t vagy B-t kell mondani, például abban, kitől vásárolunk nyersanyagokat vagy haditechnikát.

Két szék között a földre eshetünk

A Sanghaji Együttműködési Szervezet által elképzelt új világrendben Kína szeretné játszani a vezető szerepet. India lehetett volna itt az ellensúly, de az USA a rá kivetett magas vámokkal lehetővé tette, hogy közeledjen Kínához. Szövetkezhetnek az Egyesült Államok ellen?

Trump vámintézkedései részben az oroszoknak szóltak mert India másodlagos olajfelhasználó. Modi indiai miniszterelnöknek még Trump első elnöksége idejéből jó a kapcsolata az amerikai elnökkel, nem zárom ki, hogy újra megtalálják egymással a közös hangot. Ugyanakkor Indiának az az érdeke, hogy ne legyen kiszolgáltva az USA-nak és Kínával is rendezze a kapcsolatait. Ezek világméretű külpolitikai játszmák, amelyekben Magyarország és Szlovákia nem játszanak szerepet. Kell, hogy legyen saját vonalvezetésünk, de a valóságtól teljesen elrugaszkodott illúzió és a szerepünk túlértékelése azt gondolni, hogy ezeknek a játékosoknak a döntéseit befolyásolni tudjuk.

Az EU-ban és a NATO-ban sem játszunk fontos szerepet, a globális kelet uralta világban pedig még jelentéktelenebbek lennénk. Milyen viszonzást remélhet Fico és Orbán azért, hogy ékek voltak az EU és a NATO szerkezetének küllői között?

Annak megítélését, hogy lehetnek-e személyes érdekeik, az olvasók fantáziájára bíznám. Az orbáni külpolitikai vonalvezetés kiindulópontja lehet, hogy benne vagyunk már a nyugati szövetségesi rendszerben, annak az előnyeit ki tudjuk használni, legyen szó uniós pénzekről, vagy a NATO által garantált biztonságról – nosza, nézzünk körül, keleten mit nyerhetünk, Arra is hamar rájöhettek, hogy mint Magyarország, úgy Szlovákia is attól értékes partner Oroszország és Kína számára, mert EU és NATO – tag, a szövetségi rendszereken belül megakaszthat folyamatokat. De Kína bárkivel bárhol tud üzletet kötni közvetítők nélkül is, ennyiből a kiemelt szerepről szóló ambíciókat illuzórikusnak látom.

De egyre inkább úgy tűnik, hogy itt nem csak gazdasági kapcsolatokról, hanem politikai szolgálatokról is szó van.

Sem Oroszország, sem Kína számára nem a Szlovákiával és Magyarországgal fenntartott üzleti kapcsolatok a legfontosabbak, hanem az, hogy ezek az országok megjelenítsék a szempontjaikat és az érdekeiket az európai uniós és NATO-s döntéshozatalban. Akár úgy is, hogy nem mondják ki, csak érvényesítsék a saját álláspontjukban azt, ami ezeknek az országoknak jó. Ezt a fellazítási stratégiát a nyugati partnereink is felismerik, látják, hogy nem teljesen szuverén a külpolitikánk. Ennek következtében pedig kisodródunk a döntéshozatali folyamatok legszélére, mert egyszerűen nem bíznak meg bennünk. A helyzet paradoxona, hogy ezáltal viszont a keleti partnerek számára is érdektelenné válhatunk, hiszen már nem tudjuk az érdekeiket érvényesíteni.

El tudja képzelni, hogy belátható időn belül átveszi Kína az USA -tól a világ vezető nagyhatalma szerepét?

Azt gondolom, hogy miközben van itt egy relatív kiegyenlítődés, ez nagyon hosszú folyamat. A Római Birodalom is háromszáz évig hanyatlott. Az USA mindenképp nagyon erős szereplő marad, hiszen ez egy 330 milliós ország, hatalmas belső piaccal, óriási nukleáris fegyverarzenállal, kulturális befolyással. Ha gyengül is a mai befolyása, nem fog eltűnni a világpolitikából. Ráadásul a nyugati szövetségnek az összes problémájával és belső ellentmondásával együtt van egy olyan civilizációs eleme is, ami a zsidó-keresztény kultúrához kötődik. Sajátosak a tradícióink, az életmódunk, amihez ragaszkodunk, és a földrajzi helyzetünk sem fog megváltozni. Lehet, hogy csökken a gazdasági jelentőségünk és Európából skanzen lesz, de a maga 450 milliós népességével továbbra is hatalmas gazdasági egység marad, amelyhez még akkor is több köze lesz Szlovákiánk és Magyarországnak, ha Kína lesz a világ ura, mert mi akkor is Európában fogunk élni.