Mindent az emberről – Börcsök Enikő emlékezete

Három éve már, hogy elment. Tóth József körül azóta minden megváltozott. Új életet kellett kezdenie.

„Lélekben még mindig nem tudtam beletörődni. Úgy éltem Encivel, hogy semmire nem volt szükségem, ha velem volt. Neki is, nekem is mindig az volt a legfontosabb, hogy együtt legyünk – meséli a díszlettervezőként is nevet szerzett festőművész. – Ő ugyanis mindig dolgozott. Délelőtt tíztől kettőig próbált, onnan irány a színművészeti egyetem, ahol tanított, este játszott, tizenegy volt, amikor hazaért. Az én életem arról szólt, hogy vártam őt, mentem elé, vagy jött utána hozzám, ahol éppen dolgoztam.”

Első találkozásukra Kaposváron került sor. Börcsök Enikő akkoriban még az ottani társulat tagja volt.

„Én is a városban dolgoztam, de nem a színházban. Plakátokat festettem a mozi bejárata fölé. Kivetítettünk egy kockát a filmből, és az került megfestve a reklámtáblára. A Balaton környéki mozik is hozzánk tartoztak. Volt munkám bőven. Többen voltunk barátok az ő köréből. Enci akkoriban Dévényi Ádám énekessel élt. Sokszor voltunk náluk, nálunk. Amikor új vesét kapott, naponta látogattam őt a kórházban. A feleségem főzött neki. Ez lett a csapda. Három évig bujkálva szerettük egymást. Sosem volt ez puszta barátság köztünk. Mindig több volt benne, csak tartottuk magunkat. Éreztük, hogy itt valami történni fog.”

A robbanás később jött.

„Borzasztó volt. Ő is szerette a férjét, én is a feleségemet. Mindketten úgy voltunk, hogy ő Ádámot féltette, én meg Tündikémet. Egyszer csak elhatároztuk, hogy színt váltunk. Ő mondta ki elsőként az igazat Ádámnak, utána én, Tündikének. Volt sírás-rívás. Mi próbáltuk befejezni Encivel, de nem ment. Még most is bocsánatot kérnék Tündikétől. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy mi történt velem.”

Börcsök Enikő színészi kvalitásaival József kezdettől fogva tisztában volt. Tudta, hogy nem mindennapi tehetség. A környezetében is mindig azt hallotta: Börcsi nagyon jó!

„Minden szerepére nagyon felkészült. Az életből leste el a figurákat. Olyan szerepem van, Józsi, mondta, mint Mariska ángyi. Volt, hogy két hétig autisták közé járt. Amikor a Prah című Spiró-darabban kapott szerepet, elmentünk oda, arra a helyre, ahol a történet játszódott. Megnéztük a bányát, a vasutat. Nagyon tetszett az előadásban. De a Márquez-darabban és Nádas Péter Találkozásában is. Ő nem merített mások módszeréből. Nem lesett el megoldásokat. Vidéki házunkban összejöttek az asszonyok a teraszon, és novellákat olvasott fel nekik. Ha díszletet terveztem, mindig vele olvastattam el a darabot, mert az ő olvasatában mindent megértettem. Láttam a szöveg mögötti történéseket is. Gyakran inspirált a festészetben is. Minden képemet örömmel fogadta. Ő is sokszor rajzolt velem. Egy képét el is adta. Én már biztos nem találok magamnak senkit utána. Egyszerűen lehetetlen. Nem tudom úgy folytatni az életemet, ahogy vele éltem. Virágai voltak, facsemetéket ültetett. Ugyanezt teszem én is, amióta elment. Minden évben ültetek egy fát.”

Címfestőként és dekoratőrként is dolgozott Tóth József. A katonaság után kellék- és díszletkészítő lett. Később, amikor Börcsök Enikő tanársegéd, majd osztályvezető tanár lett az egyetemen, reggeltől estig képeket festett. Közben főzött és takarított, kézben tartotta a Rózsa utcai lakásukat, amelynek falán már ott az emléktábla, hogy itt lakott a Vígszínház művésze.

„Mire megjött fáradtan, minden ragyogott a lakásban. Ha elkészültem egy képpel, azt mondta, jaj, Józsikám, ezt nem adjuk oda senkinek! Én ugyanis rengeteg képet elajándékoztam. Még a kedvenceim közül is. Szorult helyzetben, muszájból, mert élni kellett.”

A lakásuk közelében levő piacon minden zöldség- és virágárus ismerte a színésznőt.

„Enci állandóan ültetett. Vidéki házunk ciklámentől pompázott. Én itt születtem, ő is nagyon szeretett itt lenni. Névről ismerte az itt lakókat. Ha végigmentünk a falun, mindenkitől azt hallottuk: Gyertek be hozzánk! Mindenszentek előtt három nappal Enci elment egy barátnőjének segíteni. Koszorúkat kötöttek. Beletanult. Minden érdekelte őt. Imádott gombát szedni. Néha tele volt a kocsi csomagtartója vargányával. Főzni is szeretett. Ha sokan vendégeskedtek nálunk, a négyméteres asztalt terítette meg. Itt nagyon nagy a szeretet az emberek között. Mi mindig a jó felé mentünk. Emberiek voltunk egy rideg, számítógépes világban.”

Amikor a második vesét kapta Börcsök Enikő, már összetartoztak.

„Az orvosokkal is nagyon jóban volt. Mivel mindig elkísértem őt a kórházba, engem is kivizsgáltatott. Egyszer felhívták őt, hogy már három hónapja nem volt kontrollon. Minden rendben, mondta. Egyszerűen nem ért rá, hogy bemenjen. Jöttek az orvosok hozzánk és a színházba. A transzplantációs táborba, a szervátültetett gyerekek közé azóta is járok, hogy Enci elment. Neki ez a szívügye volt. De nem csak ez. Egyszer itt, a faluban leégett egy roma család lakókocsija. Az egyik barátommal vettek nekik házat. Azonnal észrevette, ha valaki bajba jutott. Ha pénzt kapott, egy jelentősebb összeget, adományozott. Az volt az első dolga. A szájjal festőknek is adott pénzt. Segített, ahol csak tudott. Csak a saját veséjével nem foglalkozott. De nem az vitte el, hanem a nyirokrák. A vége felé már nem tudott nyelni. Tél volt. Dinnyét kért. Apró kockára vágva ette. Három nappal a halála előtt azt mondta: Józsika, be kell jönnöd, meg fogok halni. Reggel, délben, este ott voltam mellette. A Covid idején ott álltam az ablaka előtt. Bohóckodtam, hogy vidám legyen, ne adja fel. Hordtam neki az ebédet. A portást kértem meg, hogy vigye fel neki. Már nagyon beteg volt, amikor elültetett száz tulipánhagymát. Azt már nem láthatta, hogy kikeltek. Én sem gondoltam arra, hogy Encike elmegy. Biztos voltam benne, hogy neki élnie kell, és élni is fog, akármilyen beteg. Ápoltam volna végig, csak jött volna rendbe! Úgy halt meg, hogy fogtam a kezét. Három napig ott aludtam mellette. Akkor már megengedték az orvosok.”

Katasztrofálisan érzi magát, amióta egyedül él, mondja. Még mindig nem dolgozta fel, hogy magára maradt.

„Nem voltam eszemnél egy darabig, miután elment. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Mindent úgy hagytam, ahogy ő hagyta. Itt van a köntöse, a kabátja a fogason. A cipői is itt sorakoznak. Az ágy előtt a papucsai, mind, egymás mellett. A baracklekvárból is van még, amit ő főzött be. Egyszer kaptam egy kakukkos órát. Kellett bele venni egy szerkezetet, hogy működjön. Megcsináltattuk. Ötvenezer forintba került. Akkor éppen nem volt pénzünk. Szólt az órás, hogy készen van. Megkerültük az utcát, nem mertünk azon menni, nehogy meglásson bennünket. Nem tudtuk volna kifizetni. Ez az óra most a pesti lakásunkban van. Kilencnaponként kell felhúzni. Most áll. Van egy tábla a konyha falán. Az áll rajta, hogy Enci, Jóska imádják egymást örökre. Krétával mindig oda írta fel, hogy mit kell hozni a boltból. A tábla itt van velem, de az órát, azóta, hogy elment, nem indítottam be, mert azt mindig vele húztam fel. Olyan magasra van téve, hogy nem lehet elérni, csak sámliról. Felálltam rá, Enci kezembe adta a kulcsot, kinyitottam, elindítottam szépen az órát, megpusziltuk egymást, és megint ment kilenc napig. Egymásért éltünk. Mindig azt akartam, hogy neki jó legyen, ő meg mindig csak nekem akart jót. Iszonyúan fáj a hiánya.”