Miért szeretjük a sorozatgyilkosos filmeket?

True crime – így hívják a műfajt, mely valós bűncselekményeket dolgoz fel. Nem mindegyik szól sorozatgyilkosokról, mégis az ő történeteik a legnépszerűbbek. Azt az 1947-es Fekete Dália-ügy óta tudjuk, hogy a publikum és a média rajong egy brutális gyilkosságért. Különösen akkor, ha az megoldatlan, de legalábbis kegyetlenségében felfoghatatlan. Talán innen eredeztethető a modern közönségek megszállottsága a sorozatgyilkosokkal. De mi állhat a háttérben?

A tiltott gyümölcs

A kiábrándítóan egyszerű, ám nyilvánvaló válasz a morbid kíváncsiság. Ugyanaz az ösztön, ami miatt akaratlanul is lelassítunk az autóbaleset helyszíne mellett, ami miatt nem tudjuk elkapni a tekintetünket egy sérült emberről, vagy ami legjobb tudásunk ellenére is rávesz, hogy rákeressünk arra a horrorfilmre, ami megrázónak hangzik. Az ötlet, hogy az embert vonzza a saját sötét oldala, nem újkeletű – már Carl Jung pszichoanalista is behatóan foglalkozott vele. Írásaiban árnyéknak nevezte a személyiség azon, elnyomott és gyakran negatív részét, melyet a megmagyarázhatatlan tettek mögött sejtünk.

Ezen árnyék felfedése a true crime sikerének másik titka. Ezek a történetek tulajdonképpen krimik valós tétekkel – olyan nyomozások, olyan rejtélyek felfedései (vagy éppen minden kísérlet ellenére ködösnek maradásai), melyek valóban megtörténetek, valóban részei (voltak) a valóságunknak. És mivel valósak, ezért valahol mélyen elhisszük: velünk is megtörténhetnek. Tehát fel kell rájuk készülni.

Az önvédelmi érv

A valós sorozatgyilkosok beható ismerete azt a megnyugvásérzetet keltheti, hogy ha egy nap találkoznánk eggyel, felismernénk. Észrevennénk a jeleket, elmenekülnénk, mielőtt baj lenne, ha pedig mégis lenne, nem követnénk el a leggyakoribb hibákat. Egy 2010-es, illinois-i egyetemi kutatás megállapította, hogy a nők jobban szeretik a true crime-ot, ugyanis nagyobb szükségét érzik vizsgálni a potenciálisan veszélyes embereket. Ennek azonban megvan a hátulütője is.

Mivel a stúdiók egy ponton rájöttek, hogy az elsődleges célközönségük fehér nőkből áll, ezért az olyan történeteket helyezték előtérbe, ahol az áldozatok is azok – velük tud ugyanis a néző leginkább azonosulni. Ez azonban hamis látszatot kelthet a sorozatgyilkosokról, akik célpontjai legalább olyan gyakran férfiak vagy színes bőrű, esetleg LMBTQ+ emberek. Sőt, az is megfigyelhető, hogy a szexmunkásokat ért erőszakot például a média és a filmfeldolgozások is hajlamosabbak elbagatellizálni – mintha az ő elvesztésük nem volna annyira tragikus, mint egy „tisztességes” átlagemberé.

Reflektorfényt a vádlottnak

A probléma valahol itt kezdődik. Amikor a tragédiát és az erőszakot nem pusztán vizsgáljuk, hanem elkezdjük termékként kezelni. A legnagyobb sorozatgyilkosok mára felismerhető popkulturális figurákká váltak, akik arcával és szimbólumaival pólókat, bögréket és igazából bármit el lehet adni. Ez már önmagában rengeteg etikai kérdést felvet, de kissé elvontabb megközelítésben is veszélyes lehet.

Ha például elhisszük, hogy a sorozatgyilkosos true crime csak egy hétköznapi műfaj, akkor azt is normalizáljuk, ha valaki csak ilyet fogyaszt szabadidejében, ahogy más például csak komédiát vagy csak akciófilmeket. A true crime azonban valósságánál fogva fokozhatja a nézők veszélyérzetét, és könnyedén szorongáshoz vezethet. Vagy még rosszabb: a gyilkosok bizonyos fokú idealizálásához.

Az ábrázolás etikája

2018-ban nagy port kavart az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című Ted Bundy-életrajz, melyben a sármos Zac Efron játszotta a főszerepet. Sokan kifogásolták, hogy a hírhedt gyilkost ennyire vonzónak és karizmatikusnak ábrázolták, mint azonban a szakértők kiemelték, Bundy valóban ilyen volt. Ezért volt annyira veszélyes, és ezért vált annyira elrettentő példájává a sorozatgyilkosoknak. De hol húzódik a határ aközött, hogy felhívjuk valamire a figyelmet, és hogy vásári látványosságként kezeljük azt?

Jó példa a korábban már említett, Szörnyeteg című Netflix-sorozat is, mely idáig minden évadával kiváltott némi felháborodást. Az első szezon például az áldozatok ma is élő, az eseményekre tisztán emlékező családjainak felkeresése nélkül készült. Jeffrey Dahmer ügye nyilvános, így a Netflixnek senki engedélyére nincs szüksége a feldolgozásához. A családok viszont úgy érezték, mintha a szolgáltató minden empátia és nemesebb cél nélkül, az érintettekre gyakorolt hatásra fittyet hányva próbált volna pénzt csinálni a tragédiából. Az ilyen sorozatok egyik velejárója ráadásul az, hogy a gyilkosok a (gyakran tragikus) szemszögük részletes bemutatásán keresztül akarva-akaratlanul is „szimpatikussá” válnak. Ez szintén felvethet morális aggályokat olyan gyilkosok esetében, mint a második évad főszereplői, a hírhedt Menendez fivérek, akik egy nap még akár szabadulhatnak is a börtönből, és az ügyükkel szimpatizáló fiatalok egész sorai vágyhatnak majd önként a közelükbe.

Mi az ítélet?

Ahogy azt a cikk elején is írtuk, a true crime nemcsak a sorozatgyilkosok műfaja, hanem minden bűncselekményé, amit valaha felfedtek. Az elnök emberei, mely a Nixon-kormány korrupciójának újságírói lebuktatását fejtegeti, szintén true crime, ahogy a BlackKklansman című, a Ku-Klux-Klan kulisszái mögé besurranó filmdráma is. Ezek fontos történelmi ereklyék, melyek Hollywood vonzerejét kihasználva rávilágítanak bizonyos társadalmi problémákra. Tanulságosak.

De milyen tanulságot közvetít egy sorozatgyilkos életrajza? Talán az áldozatok iránt próbál empátiát kelteni – még olyan áron is, hogy indokolatlanul feltépi a traumatizált túlélők sebeit? Akár egy lezáratlan nyomozásnál, a kérdéseket ezúttal is nekünk kell megválaszolni.