„Ha énekelni kezdesz, elhányom magam” – hangzik el a Vaiana című Disney-rajzfilm egyik jelenetében. Ironikus ezt olyan filmtől hallani, mely maga is musical, de tény, hogy a színházban valahogy sokkal népszerűbb ez a műfaj, mint a mozikban. Egyre gyakoribb, hogy a forgalmazók egyenesen titkolni próbálják egy-egy film musical mivoltát, és nem is hibáztathatóak érte. Elvégre a Joker második része a kezdetektől nyílt lapokkal játszott, és üresek is maradtak a mozitermek. De miért olyan megosztóak a filmes musicalek, és hogyan lehetne nyitni feléjük?
A színháznak a kezdetektől szerves része a zene, ám a mai értelemben vett musicalek csupán alig egy évszázada léteznek. Ellentétben például az operával, ezek az előadások bármilyen műfajú zenét beiktathatnak, a dalokat pedig leggyakrabban keverik a hétköznapi párbeszédekkel. A világ legnagyobb musicaljei rendszerint a Broadway-színházakban születnek, a zsáner azonban világszerte népszerű. Akkor hol van a probléma?
Színpad kontra filmvászon
A probléma ott van, hogy míg A Pál utcai fiúk rendre telt házat produkál, Steven Spielberg West Side Story-ja képtelen volt kasszát robbantani a mozikban. A filmmusicalekhez rendszerint mostohábban viszonyul a közönség, bár ez sem általános érvényű, hiszen számtalan musical íródott be a filmművészet nagykönyvébe – gondoljunk csak a Pomádéra, A muzsika hangjára vagy akár olyan, modern sikersztorikra, mint A legnagyobb showman. Allen Feinstein amerikai zeneszerző és egyetemi professzor szerint a különbség a prezentációban rejlik. Úgy véli, hogy egy színházban az emberek számítanak rá, hogy minden mű lesz, hiszen már a színpad kopogását magát is tudatosan ignorálniuk kell. A filmek viszont gyakran próbálnak realisztikusnak tűnni, így könnyebben kizökkent az, ha valaki minden átmenet nélkül táncra és dalra fakad.
Ez minden bizonnyal igaz, hiszen valóban a drámai filmmusicalek járnak pórul a leggyakrabban. A korábban is említett West Side Story-tól vagy a Joker folytatásától az átlagnéző elsősorban komoly, hiteles szituációkat vár, nem pedig stilizált dalbetéteket. Ellenben az olyan filmek, mint A legnagyobb showman vagy az idei év nagy durranása, a Wicked eleve egy színmű hatását keltik színes, művi látványvilágukkal és laza hangvételükkel. A klasszikusokra, mint amilyen a Pomádé vagy a Hair, pedig sokan inkább ikonikus videóklipek csokraként, mintsem komplex történetként emlékeznek.
Hogyan szeressük meg a musicalt?
Az olyan művek sikere, mint a Bohém rapszódia vagy a Csillag születik egyértelműen bizonyítják, hogy az emberek nyitottak a zenéről szóló filmekre. Csak azt akarják, hogy a zene tálalása természetes legyen, illeszkedjen az összképbe. Az említett filmek zenészekről szólnak, dalaik rendszerint koncertjelenetek alatt csendülnek fel, ahol a nézők át tudják adni magukat a hangulatnak: a monumentális felvételek és ütős hangok kavalkádjának. De miért ne viszonyulhatnánk hasonlóan a musicalekhez annak ellenére is, hogy absztakrabban közelítik meg a zenét?
A legfontosabb talán az volna, hogy elfogadjuk: a filmeknek nem kell realisztikusnak lenni. Feinsteinnek ugyan igaza van abban, hogy a legtöbben kevésbé érzik művinek a filmvásznat, ez viszont gyakran megnehezíti a szórakozást – gondoljunk csak bele, hány izgalmas sci-fi kapta már meg azt a kritikát, hogy a tudományos háttere nem hiteles, mintha ugyan célja volna annak lenni. Vagy ott vannak az akciófilmek és a gyakori fejcsóválások a főhős való világban minden bizonnyal gerinctöréssel járó mutatványai láttán. „Nem realisztikus.” Mintha nem azért néznénk ezeket a filmeket, hogy Bruce Willis márpedig a teljes terrorista hadsereget megszégyenítse, hogy legalább ott, a vásznon elégtételt vehessünk. A musicalek pontosan úgy állnak a zenéhez, ahogy egy sci-fi az elborult látványelemekhez vagy egy akciófilm a mutatványokhoz. A cél az, hogy a koreográfia, a hanghatás és a stilizált ábrázolásmód közvetítések az események hangulatát, felvidítsanak, esetleg dühbe gurítsanak. A legjobb musicalek pedig annyira profik ebben, hogy ha máshogy nem is, ösztönszinten még a legmakacsabb nézők is egy hullámhosszra kerülnek a főszereplőkkel.
Persze nem kötelező nyitni egyetlen műfaj felé sem. De ha már egyszer úgy tűnik, hogy időnként a csapból is musicalek folynak, akkor mindenképp megéri egy kissé megnyílni a furcsaságuk felé. Ez egyébként általánosságban is jó tanács. Sokkal több film tud majd adni valamit, ha elfogadjuk, hogy néha ők is csak olyanok akarnak lenni, mint a színház – ahol senkit nem zavar, hogy kopog a színpad.
Miről szól a Macskák?
Amikor Hal Prince legendás színházi rendező elolvasta Andrew Lloyd Webber Macskák című musicaljét, nem sokat értett belőle. „Megkérdeztem őt, hogy van itt valami, amit nem értek? Ez a királynőről akar szólni, hogy ő a fő macska, meg aztán vannak a szegény macskák meg ilyesmi? Erre ő vetett rám egy hosszú, fájdalmas pillantást, majd annyit mondott, hogy Hal, ezek csak macskák. Aztán sosem beszéltünk róla többet.”
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.