A Clair Obscur: Expedition 33 történelmet írt – rekordszámú 9 díjjal távozott az éves The Game Awards ceremóniáról, köztük az év játéka kitüntetésével. Olyan kategóriákban aratott még diadalt, mint a legjobb történet, rendezés, zene vagy színészi alakítás. Mindez nem meglepő, a francia Sandfall Interactive szerepjátéka ugyanis tavasz óra az egész gamervilág üdvöskéjévé, a kapitalizmussal szembeni cinizmus bajnokává nőtte ki magát. De vajon tényleg ennyire jó?
A Clair Obscur: Expedition 33 megítéléséhez elengedhetetlen felvázolni némi kontextust. A játékipart az elmúlt években egyre inkább meghatározza a nagyvállalatok és a független fejlesztők közti feszültség. A vállalatok értelemszerűen a profittermelést részesítik előnyben, gyakran az újszerűség, a minőség vagy éppen az emberi erőforrások kárára. A videójátékoknál még inkább probléma a folytatások és újrafeldolgozások futószalagon való gyártása, mint más médiumoknál, és akkor ehhez még jönnek a mikrotranzakciók – vagyis amikor egy-egy megvásárolt játék bizonyos elemeit csak akkor kapjuk készhez, ha még ráadásban fizetünk. A francia Ubisoft az efféle vállalati ragadozás ékes példája, és történetünk is a falai közt kezdődik.
Kik nyertek még díjakat?
A Clair Obscur: Expedition 33 szinte az összes fő díjkategóriát megnyerte a The Game Awardson. A zsánerkategóriáktól eltekintve (melyek közül értelemszerűen csak a sajátjában, a szerepjátékok közt indult) egyedül két díj nem landolt az ölében. A legjobb hang díját a Battlefield 6 című online háborús játék, a legjobb akadálymentesítését pedig a Doom: The Dark Ages című akciójáték vitték el. Az interneten sokan úgy vélik, hogy a legjobb szerepjáték díjának a Kingdom Come: Deliverance II című cseh alkotáshoz kellett volna kerülnie, mely a története során sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a játékosok egyéni döntéseire. Másokat az zavarja, hogy a Clair Obscur: Expedition 33 a független fejlesztésű játékoknak járó díjakat is megnyerte. Hiába számít a definíció szerint függetlennek, a kategória hagyományosan a kisebb hangvételű projekteket hivatott támogatni, amilyen idén például a Blue Prince című kalandjáték volt.
Van egy álmom...
Guillaume Broche, a Ubisoft egyik alkalmazottja valamikor a covidjárvány előtt kezdett álmodozni egy játékról; valamiről, ami nyugati megközelítésben tiszteleg gyerekkora nagy (főként japán) szerepjátékklasszikusai előtt, mint amilyen a Final Fantasy vagy a Persona. A projekthez eredetileg néhány barátjával fogott hozzá, és különféle internetes fórumokon keresett csapattagokat. A játék későbbi zeneszerzőjét, Lorien Testardot például egy SoundCloud-linken keresztül ismerte meg. Mikor aztán egyértelművé vált, hogy a vállalkozást mindannyian komolyan gondolják, Broche lelépett a Ubisofttól, és embereivel együtt megalapította a Sandfall Interactive fejlesztőcsapatot.
A történet valahol itt válik sokak szemében mítosszá. Gyakran úgy ábrázolják a soron következő éveket, hogy a Broche-ék kenyéren és vízen élve, pusztán nyers erőből és hitből rakták össze 2025 legünnepeltebb videójátékát. Valójában azonban a projekt mögé jelentős összeggel beszállt a Kepler Interactive nevű angol forgalmazó, és neki köszönhetően tudta a Sandfall kibővíteni a csapatot, külsős fejlesztőkkel megosztani a munkát, valamint felbérelni olyan A-listás sztárokat, mint Andy Serkis. A befektetők tanácsára vetették el az eredeti, viktoriánus angol színhely ötletét is – a Clair Obscur: Expedition 33 helyette egy, a francia századforduló ihlette fantáziavilággal látott napvilágot 2025 áprilisában.
Az üveghegyeken is túl
A játékot hamar elkapta a lendület, köszönhetően a pozitív kritikáknak, a piaci standardnál jóval alacsonyabb árnak, na meg a szóbeszédnek, mely egyedibbnek titulálta szinte bármi másnál. A nyitó képsorokban egy Gustave nevű fiatal férfi felett vesszük át az irányítást, egy Párizsra emlékeztető, mégis furcsamód álomszerű város utcáin. Az emberek, köztük Gustave is keserédesen búcsúztatják a szeretteiket, és rövidesen ki is derül, miért. A messzi távolban egy óriási nőalak jelenik meg, aki egy hatalmas 33-ast fest egy hegyoldalra. Ő a Festő – és minden évben halálra ítél mindenkit, aki már megérte a hegyre festett életkort. A búcsúztatott szerettek virágszirmok és hamu egyvelegében köddé válnak, a játékos pedig egyedül marad a főszereplővel és a kísértő zenével. A játék azonnal megalapoz egy magával ragadó, melankólikus hangulatot, amit rövidesen felülír a remény. Gustave ugyanis megannyi másik emberrel együtt útra kel, a címadó 33. expedícióra, melyben a polgárok sokadszorra is nekivágnak a városon túli, veszélyes pusztaságnak egyetlen céllal: megállítani a Festőt.
A csaknem 30 órás történet során egy szürreális, festői világot derítünk fel az előző expedíciók nyomait keresve és groteszk, nevronnak nevezett lényekkel megküzdve. A játékidő nagy részét a hagyományos mintára épült, körökre osztott harcrendszer teszi ki, ami fenomenális. Látványos, taktikus, és nagy hangsúlyt fektet a reflexekre – egyesek szerint egy kicsit talán túl sokat is a stratégia rovására. Amikor éppen nem harcolunk, akkor a világot fedezzük fel a képességeinket fejlesztő nyersanyagok után kutatva. Ez a rendszer finoman szólva nem tartozik a játék erősségei közé. A képességeket listázó menü hamar túlzsúfolttá és átláthatatlanná válik, a játékos pedig csökönyösen ragaszkodni kezd a meglévő képességeihez, hogy minél kevesebb ideje menjen el a rendszerezéssel.
Digitális tárlat
Az élmény fő mozgatórugója azonban nem a játékmenet, sokkal inkább a hangulat. A cselekmény izgalmas és fordulatos, bár elég sokat merít az inspirációként szolgáló japán szerepjátékokból. Ez sokakat elidegeníthet majd – néha becsúszik egy-egy melodramatikus párbeszéd vagy szinte már komolyan vehetetlen isteni karakter, de az összkép mégis az utolsó pillanatig szórakoztató és tökéletesen előadott. A hollywoodi látványfilmekből ismert Charlie Cox és Andy Serkis remek első benyomást tesznek főszereplőként és főgonoszként, hosszú távon azonban inkább a mellékszereplők szinkronszínészei maradnak majd velünk, az élen Jennifer Englishsel, aki az elmúlt években melengetően ismerős hanggá vált a mainstream szerepjátékok világában. Alakításáért ezúttal el is nyerte a legjobb színésznek járó díjat a The Game Awardson.
Ami szintén díjazva lett, az a látványtervezés és a zene. Utóbbi egyértelműen a játék egyik fénypontja. Lorien Testard monumentális nagyzenekari albuma nemcsak a közelmúlt egyik legmeghatározóbb videójáték-zenéje, de megjelenése után még a klasszikus zenei szcénában is a toplisták élére tört. Kifogástalanul ötvözi az európai színházak hangzásvilágát a japán fantasy dübörgő tónusaival, miközben kreatív improvizációknak sincs híján. A látványtervezést viszont sajnos nehéz ugyanennyire méltatni. A szürreális tájak és helyszínek első ránézésre megkapóak, de hamar feltűnik, hogy igazából csak gondatlanul szertedobált tárgyakból épülnek fel – olyannyira, hogy a játékos olykor azon kapja magát, óriási lebegő szerszámokon szalad percek óta. Az építészeti szempontok teljes figyelmen kívül hagyása miatt ráadásul eltévedni is könnyű, a terek ugyanis nem épülnek fel logikusan, térkép pedig nincs. Hivatalosan legalábbis nincs, de pánikra semmi ok, a rajongói módosításokkal egy ideje már beépíthető.
Akik utánunk jönnek
Bár nem tökéletes a Clair Obscur: Expedition 33, az odaadó rajongók szemében az. Érinthetetlen mestermű. Jókor jött, és jól is csinált mindent, amit kellett. Ékes mutatója lett annak, hogy minden nagyvállalat falai közt ott van a kreativitás szikrája, csak rendre cserepadra kerül a tucatgyártott divathajszoló termékek javára. Rekordgyőzelme az év játéka díjátadón pedig ugyan nincs ellentmondások híján, de az üzenete egyértelmű: több szenvedélyes projektet, és kevesebb alulfejlesztett szemetet a népnek.
A magam részéről egyetértek. Annyi kiegészítéssel, hogy a fontosságot lehetőleg ne tévesszük össze a tökéletességgel. Ne tegyünk úgy, mintha főben járó bűn lenne kritikával illetni a kedvenceinket. Elvégre ettől szép a művészet: eredendően tökéletlen, ahogy az alkotói is.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.