Michael Douglas: „A demokráciát nem tekinthetjük magától értetődőnek”

Az ötven évvel ezelőtt bemutatott, immár klasszikus alkotás felújított változatát konferálta fel a Thermal Szálló nagymozijában, miközben készített néhány szelfit is az őt ünneplő nézősereggel. S bár nem akart politizálni, annyit azért elmondott: „A demokráciát nem tekinthetjük magától értetődőnek, azért mindannyiunknak tenni kell, és nem is keveset”.

Mi mást is öltött volna magára, mint egy Forman-portrés fehér trikót, hogy így is jelezze: a munkakapcsolatnál sokkal szorosabb, életre szóló baráti kapcsolat volt köztük. Megismerkedésük napjától egészen a rendező haláláig sok időt töltöttek együtt. Ha nem New Yorkban, akkor Forman connecticuti birtokán, ahol nagyokat beszélgettek, és jókat vitáztak. Nem is kell kérdezni Michael Douglast, a Kína-szindróma, A smaragd románca, A Nílus gyöngye, a Végzetes vonzerő, A rózsák háborúja, a Zaklatás vagy az Elemi ösztön ikonikus színészét, Kirk Douglas, Hollywood Spartacusának fényes elméjű fiát, ő maga indítja el a beszélgetést azzal, hogy egyik fő művének Ken Kesey regényének öt Oscar-díjjal felékszerezett filmjét tekinti.

„Nem mindennapi háttértörténete van az alkotásnak. Mint ahogy a zenei világa sem az. Még vízzel töltött poharakat és egy jókora fűrészt is bevettünk a hangszerek közé – meséli. – Szóval… pályakezdő színész voltam, még csak a San Francisco utcáin című sorozat sikere állt mögöttem, amikor Milos Forman már ismerte Ken Kesey regényét. Apám 1968-as prágai útja során találkozott vele, és úgy gondolta, ő lenne a legmegfelelőbb ember a film elkészítésére. Miután hazautazott, el is küldte neki a regényt, amit ő soha nem kapott meg, valószínűleg a csehszlovák titkosrendőrök jóvoltából. Évekkel korábban apám a Broadwayn játszott is a darabban, de nem volt kasszasiker az előadás, irodalmi alkotásként azonban már akkor klasszikusnak számított. A megfilmesítés gondolata őt is komolyan foglalkoztatta, csak nem talált stúdiót, amely ugrott volna az ötletére.”

És itt jött a képbe a fia, aki azt mondta: ő majd célba ér vele. Michael Douglas mint az akkori kormányellenes mozgalom egyik aktivistája szövetkezett Saul Zaentz producerrel, új forgatókönyvet írattak a regényből, s mivel látták a Tűz van, babám!-at, ők is Formanhoz fordultak, hogy legyen a film rendezője.

„Amikor felkértük őt, még csak pár éve élt az Egyesült Államokban. Baráti körében sokan úgy tartották, nem neki való az anyag, hiszen mit érthet ő egy ilyen színtiszta amerikai történetből. Csakhogy Milos azonnal ráharapott. Ahogy elmondta: neki ez a saját életét jelentette, elvégre a náci és a kommunista elnyomás alatt valami hasonlót élt meg otthon, mint McMurphy az elmegyógyintézetben. Sem a szerzőt, sem a regényt nem ismerte, mégis úgy érezte, ez a történet mélyen érinti őt, s az első amerikai filmje, a Taking off után végre megmutathatja, ki is ő valójában. McMurphy figuráját szívesen bízta volna apámra, de ő már akkor közel járt a hatvanhoz, ezért fiatalabb színészt kellett keresnie a szerepre. Apám ezt egy kicsit zokon is vette. Időbe telt, míg belenyugodott Milos döntésébe. Többen voltak, akik viszont lemondtak a lehetőségről. Köztük Gene Hackman, James Caan, Marlon Brando és Burt Reynolds.”

Az akkor harmincnyolc éves Jack Nicholson már túl volt a Kínai negyed világraszóló sikerén, és rögtön ráérzett a nagy lehetőségre. Nem kellett őt győzködni, hogy igent mondjon a felkérésre.

„Ratched nővér szerepét is többen visszautasították. Sem Jane Fonda, sem Anne Bancroft, sem Ellen Burstyn, de még Faye Dunaway sem vállalta. Mindannyian attól tartottak, hogy benne ragadnak a kiállhatatlan nőszemély skatulyájában. Louise Fletcher volt az, aki nem izgult emiatt. Végül ő is Oscar-díjat kapott az alakításáért. El is mesélte, honnan merített a szerep megformálásához. Richard Nixon nem sokkal a forgatás előtt mondott le elnöki posztjáról. Ő inspirálta a játékban. A forgatás eredeti helyszínen, egy Oregon állambeli pszichiátriai intézetben zajlott, ahol az ápoltak közül is többen bekerültek a filmbe. A doktort például a kórház igazgatója játssza. A színészek a forgatás idején ott laktak az intézetben. Ugyanazt ették, amit az ápoltak, és az ő terapeutájuk foglalkozott velük is. Négymillió dollárból forgattuk a filmet, és 160 milliót hozott a konyhára.”

A film öt Oscar-díja közül az egyiket Jack Nicholson kapta. Michael Douglas nehezen tudta rábeszélni őt, hogy elmenjen a gálára.

„Előtte már kétszer jelölték a díjra, de mivel egyszer sem kapta meg, harmadszor nem volt kedve jelen lenni a ceremónián. Rengeteg energiámba került, hogy aztán mégis eljött velünk. Az első négy kategóriában nem a Kakukk győzött. Jack az előttünk lévő sorban ült. Hátranézett, és a tekintetével jelezte, hogy ugye, megmondtam?! Aztán mégis övé lett a legjobb férfialakítás díja. Emlékszem Milos szavaira is. Felértünk a csúcsra, innen már csak lezuhanni lehet, vélekedett. De a szerencse ezután sem pártolt el tőlünk.”

Egy kisebb szerepet eredetileg Michael Douglas is szívesen lecsippentett volna, csak aztán meggondolta magát. Kezdő producerként időben rájött, hogy jobb, ha nem nehezíti a dolgát azzal, hogy még játszik is a filmben. Elég nagy rizikót vett a nyakába azzal is, hogy a Főnök, a látszólag néma Bromden szerepét a két méter magas Will Sampsonra, a nagy lovasbemutatók rodeóbajnokára bízták, aki aztán óriási nyeresége lett a történetnek.

Szerepet kapott a filmben Danny DeVito is, Michael Douglas jó barátja.

„Mindketten híres színészek akartunk lenni. Közös albérletben laktunk New Yorkban, a hatvanas években. Danny remek fickó, ilyen volt fiatalon is. Nem volt kérdés, hogy játszani fog a Kakukkban. Ott volt a helye. Rá várt Martini szerepe.”

Több évtizedes barátságuk során egyetlen cseh szót tanult meg Milos Formantól. El is sütötte Karlovy Varyban, majd gyorsan hozzátette: Danny DeVito szájából is elhangzik a Kakukkban. És hangosan kimondta, hogy „hovno”.

Szívesen beszél a szüleiről, a feleségeiről és a gyerekeiről is. Nincs az a kérdés, amely elől kitérne. De a hangsúlyaival pontos jelét adja annak, hogy ennyit és nem többet.

Bár az édesanyja, Diana Dill is színésznő volt, Michael Douglasre egyértelműen az apja árnyéka vetült. Filmes közegben nőtt fel, pályájának első jelentős állomása mégis egy bűnügyi televíziós sorozathoz (San Francisco utcáin) köti. De még ott is Kirk Douglas fiaként kezelték.

„Meg kellett küzdenem azért, hogy különbséget tegyenek kettőnk között. Volt is egy időszak, még az egyetemi éveim előtt, amikor éppen emiatt nem is vonzott a színészi pálya. Féltem, hogy az apámmal való örökös összehasonlítgatás felőröli az idegeimet. Azzal ugyanis tisztában voltam, hogy sosem leszek olyan jó színész, mint ő. Ha tudtam, hogy ott lesz a vizsgaelőadásomon, annyira izgultam, hogy hányingerrel küszködtem. Apám ugyanis kíméletlenül a szemembe mondta, hogy baromi rossz voltál, fiam! Anyám hiába nyugtatott. Napokon át pokolian éreztem magam.”

Három felesége közül csak a második nem volt színésznő. Az elsővel, Brenda Vaccaróval a Nyári fa forgatásán szerettek egymásba. Öt évig éltek együtt. 1977-ben már Diandra Lukerónak fogadott hűséget. Fiuk, Cameron ennek a frigynek a gyümölcse.

„Itt is mindent én rontottam el. Képtelen voltam feldolgozni az Elemi ösztön elsöprő sikerét. A pályám csúcsán álltam, a pia és a kábítószer szétmarta a magánéletemet. Diandra nem tudott segíteni rajtam. Őszintén szólva nem is adtam neki lehetőséget arra, hogy kirángasson a bajból. Mindennek aztán a fiunk itta meg a levét. Ő is a kábítószerek rabja lett, és drogkereskedés miatt öt évre börtönbe került. Ezt már totális apai kudarcként éltem meg. Diandrától pedig jobb lett volna még abban az évben elválnom, amikor szakítottunk. Méltóságteljes válás lett volna, és nem egy veszettül nagy csatározás, a bulvársajtó előtt zajló negyvenötmillió dolláros cirkusz.”

Három évvel később, a franciaországi Deauville filmfesztiválján találkozott Catherine Zeta-Jonesszal, a ragyogó szépségű walesi színésznővel.

„Szerelem első látásra. Igen, ez az volt. Megláttam őt, és teljesen belebolondultam. Komolyan mondom, elvette az eszemet. Napra pontosan huszonöt év a korkülönbség köztünk. Catherine, drága Catherine! Hogy már eddig is mit kibírtál mellettem! Belepusztultam volna, ha nem jön hozzám feleségül. Huszonkilenc éves volt, amikor beleszerettem. Azt akartam, hogy gyerekeket szüljön nekem. 2000 novemberében házasodtunk össze New Yorkban. Van egy fiunk és egy lányunk, Dylan és Carys. Megéltünk már néhány hullámvölgyet, volt, hogy szét is költöztünk egy időre, később mégis bebizonyosodott, együtt mindkettőnknek szebb az élete.”

Az, hogy súlyos beteg, 2010 őszén derült ki. Egyetlen percig sem titkolta a világ előtt, hogy szájüregrákot diagnosztizáltak nála, méghozzá előrehaladott stádiumban. Nyolchetes kemoterápiának vetette alá magát.

„Borzalmasan néztem ki a végén, de legalább eredményesen végződött a kezelés. Nem tört meg a rák. Valójában a nyelvemet, az ajkamat és az ínyemet támadta meg, de sem a nyelvem, sem az állkapcsom egy részétől nem kellett megválnom. Ma már ki merem mondani: teljesen meggyógyultam. Apám is sokat betegeskedett, anyám többször megküzdött a rákkal, erős vagyok én is. A feleségemet viselték meg nagyon a történtek. Kórházi ápolásra szorult, olyan mély depressziók gyötörték. Mindkettőnket az életszeretetünk, az optimizmusunk, a vitalitásunk rángatott ki a gödörből. Vegyen csak szemügyre jól! Ugye, nem egy roggyant lábú nyolcvanast faggat az életéről?”

Visszavonulásáról 2022-ben döntött. Nem akarja túlfeszíteni a húrt, mondja ma, nyolcvanegy évesen. Elég volt a munkából, közli határozottan, kisvártatva mégis elszólja magát: ha olyan ajánlattal keresnék fel, amely igazán megmozgatná, nem biztos, hogy veszni hagyná.

„Már három éve szabadságon vagyok, bár tavaly is, idén is hagytam rábeszélni magam egy-egy szerepre. Készült egy történelmi sorozat, amelyben az Egyesült Államok egyik megalapítóját, Benjamin Franklint játszottam, és feltűnök egy új játékfilmben is, amely azt a címet kapta, hogy Vízen keresztül nézve. Erre az ajánlatra csak azért bólintottam rá, mert a történetbeli fiatal alteregómat a fiam, Cameron alakítja. Vele is álltam már kamera előtt a Túl nagy családban, amelyben apám is, anyám is játszott. Gyakran kérnek arra, hogy nevezzem meg a legkedvesebb szerepemet. Ezzel úgy vagyok, hogy ha már elvállaltam egy munkát, akkor azért, mert tetszett a forgatókönyv, a történet és a karakter, amelyet a forgatás során még meg is szeretek. Szokták mondani, hogy a kamera leleplezi a színészt, ha hazudik. Szerintem a színészet másról sem szól, mint arról, hogy hazudj hitelesen! Mindenkit meg kell győznöd valamiről. A partnereidet és a nézőket is.”

Sem a fáradtság, sem egyfajta lelki megtörtség jelei nem mutatkoznak Michael Douglas arcán, mozdulatain. Szemmel láthatóan jól érzi magát a bőrében. Édesapja 104 éves korában ment el. Abban reménykedik, hogy ő is hosszú életű lesz.

„A rák negyedik stádiumából jöttem vissza. Hatvan éve szinte szünet nélkül dolgoztam, és még ma is képes vagyok sok mindenre, amit csak kevesen néznek ki belőlem. Csupa csoda! De nem szeretnék egy forgatás helyszínén meghalni. A feleségem sokat vállal mostanában. Én sem ülök a fenekemen. Háztartásbeli alkalmazottá avanzsáltam. Amit tudok, elvégzek helyette. Megérdemli. Sokat tett értem.”