Mészáros Martin: „A mi szakmánk rettenetesen önző”

Hogyan élte meg, amikor tizenévesen Szerbiából Magyarországra került, hogy elkezdje tanulmányait a szentesi gimnázium irodalmi-drámai tagozatán?

Zentán születtem, de a családunk Csókán élt. Az utolsó tanítási óra után biciklire szálltam, hangszerrel a kezemben. Mentem Zentára zenélni a barátaimmal, vagy néptáncolni. Három-négy kilométer volt az út, gyorsan megtettem. Csóka–Szentes jóval nagyobb távolság. Százhúsz kilométer. Óriási kalandként éltem meg, hogy új fejezet kezdődött az életemben. Tudtam, hogy a színművészeti egyetem lesz a következő nagy lépés. Céltudatos választás volt. De már Szentesen is jól éreztem magam. Volt egy gyakorlati felvételi, mint az egyetemen. Vers, próza, ének. Nagyon tetszett a hely! Azonnal megfogott a varázsa, ahogy a tanárok beszéltek hozzám. Tizenöt éves voltam, eljöttem egy másik országba, és semmitől nem féltem. Óriási kalandként éltem meg, hogy kirepültem a családi fészekből. Eszembe sem jutott, hogy ott állok védtelenül egy új közegben. Nagyon hálás vagyok anyáméknak azért az óriási bizalomért, hogy elengedtek. Szentes nagyon kedves helyet foglal el a szívemben. Nagyon boldog négy évet töltöttem el ott.

Ha visszatekint a gyermekkorára, mi a legerősebb emléke azokból az évekből?

A délszláv háború. Akkor még nem fogtam fel, mi zajlik körülöttem. Ötéves voltam, amikor megismertem a sziréna hangját. Amint megszólalt, már siettünk is le a pincébe. Ez akkor teljesen természetesnek tűnt. Ma már azt mondom: abszurd helyzeteket éltünk meg. Sokat foglalkozom mostanában önismerettel. Próbálom megfejteni, hogy mik voltak azok a fordulópontok az életemben, amelyek olyanná formáltak, amilyen most vagyok. Sok ilyen pontot látok. Több nem normális helyzetet. Például a háború. De én az óvóhelyi létet sem éltem meg rosszul. Lementünk, gyertyát gyújtottunk, kártyáztunk, beszélgettünk, aztán elaludtam. Ez egy pincehelyiség volt, ami akkor bunkerként szolgált.

Mennyi időt töltöttek lent általában?

Erre már nem is emlékszem. Visszagondolva az egészre, ma már szinte romantikusnak tűnik, ami valójában szörnyűség volt. De az a része az életemnek, amit Csókán és Zentán töltöttem, mind a mai napig meghatározó.

Később sem gyötörte honvágy? Amikor már a kaposvári egyetem színész szakos hallgatója volt?

Tizenöt éve élek Magyarországon. Ennyit töltöttem otthon is. Sőt, ez már a tizenhatodik évem itt. A mi szakmánk rettenetesen önző. Sok áldozatot, lemondást követel. Nekem még az elszakadást is meg kellett élnem. De fájdalom akkor nem volt bennem.

Lehet, hogy ebbe az is besegített, hogy a két bátyja akkor már külföldön élt? Jordániában az egyik, Ausztriában a másik.

Jugoszlávia teljesen szétesett. A bátyáim épp a háború végén léptek olyan korba, amikor egyetemre jelentkeztek. Nagyon nehéz időszak volt. Szegénység volt. Ellehetetlenültek munkahelyek, családok hullottak szét. Nem nagyon volt perspektíva Szerbiában, és ma sincs sajnos. Ezért is rebbentünk szét a világban. Furcsának tűnhet, de az otthoni családok életének ez már természetes velejárója.

Édesanyja hogyan élte meg, hogy mind a három fia elkerült otthonról?

Ő is elköltözött Szerbiából. Bécsben él. Nem tudta volna finanszírozni az iskolánkat, ha nem hagyja el az országot. Elég sokszínű lett a családunk. A Jordániában élő bátyám egy nemzetközi dohánygyár regionális igazgatóságán dolgozik. Szerb a felesége. Az Ausztriában élő másik bátyámnak vajdasági a felesége. Nyolcéves kislányuk akcentus nélkül beszéli a németet. Ági, a feleségem erdélyi.

Hol szokott összejönni a család?

Rég voltunk együtt. Legutóbb Budapesten, az esküvőmön. Mindenki ott volt.

A szerb nyelvvel milyen viszonyban van?

Beszélem. Nyilván kopik már a tudásom, hiszen régóta nem használom, de a Hunyadiban például kapóra jött. Ott törökül is beszéltem. Otthon sok szerb barátom volt. Nagyon sokat nyitott ez az én világszemléletemen. Engem soha nem ért semmiféle atrocitás, kirekesztés amiatt, hogy magyar vagyok. Ugyanúgy megéltem a magyarságomat, mint a szomszédunk azt, hogy ő szerb. Mindenki tiszteletben tartotta a másik nemzetiségét. Nagyon nagy erény, amit otthonról hoztam.

Harmadéves kaposvári egyetemistaként már Budapesten, a Nemzeti Színházban volt gyakorlaton. Törőcsik Mari mellett játszott a Galilei életében.

Kábulat volt!

Csókán tudta egyáltalán, ki az a Törőcsik Mari?

Természetesen! Törőcsik Marit mindenki ismerte.

De mégiscsak más egy színpadon állni a nemzet nagy színésznőjével.

Nagyon szép történet ez. Takács Katalin volt az egyik tanárom Kaposváron. A mai napig nagyon szeretem őt. Sok mindenért hálás vagyok neki. Elhívta Zsótér Sándort az egyik vizsgánkra, hogy nézzen meg bennünket. Dolgoztunk is vele, tanított bennünket. Egyszer csak felhívott, és azt kérdezte: Volna kedve Törőcsik Marikával játszani a Nemzetiben? Azonnal rávágtam, hogy persze, igen! Jó, jó, oké, akkor most ennyi, majd beszélünk, mondta, és letette a telefont. Én megálltam az utcán, és nem hittem el, hogy engem felhívott Zsótér Sándor – ezért! Egy pillanat alatt felértékelődött az életem. Földöntúli érzés volt.

A próbákon, gondolom, ez még inkább felerősödött.

Zsótér Sándor rendezte a darabot. Kifejezetten kérte, hogy amikor Törőcsik Mari próbál, maradjunk bent, és nézzük, hogyan dolgozik, mert nagyon sokat fogunk tőle tanulni. Valóban így volt. Minden idegszálával megfeszülve próbált, és az egészen káprázatos volt. Az idős Galilei szerepében valóban átadta a tudását. Tátott szájjal néztük őt.

A Nemzeti Színházban töltött hat évad után tavaly szeptembertől szabadúszó. A feleségével, Barta Ágnessel együtt jöttek el Vidnyánszky Attila társulatából. Feldolgozta már magában a továbblépésüket?

Sokat játszottam a Nemzetiben. A hat évad alatt sok kedves szerepem volt, Hontalan Iván voltam a Mester és Margaritában, játszottam Csongort a Csongor és Tündéből, voltam Ciro a Rocco és fivéreiben, Petur bán a Bánk bánban. A Nemzeti mellett a Sztalker csoporttal is nagyon szerettem dolgozni, ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseiben, a Woyzeckben, amit szintén a Nemzetiben csináltunk, vagy a Míg fekszem kiterítve című Faulkner-regény színpadi változatában, illetve Shakespeare Vízkeresztjében. De a Nemzetiben kezdtem azt érezni, hogy szakmailag nem tudok tovább fejlődni. Muszáj volt ezt mérlegelni, és dönteni. Nehéz döntés volt a felmondás, de nem bántam meg. Nagyon izgalmas munkáim voltak ebben az évadban, mind kihívást jelentett, és most erre vágyom, hogy találkozzak más alkotókkal is.

Ciróként Bánsági Ildikó fia volt a Rocco és fivéreiben. Vidékről költözik fel Milánóba a család, hogy aztán szétforgácsolódjanak a nagyváros forgatagában.

 Az én családom is szétmorzsolódott, szerencsére nem olyan tragikusan, mint Ciróék. De azért jó lenne egy erősebb kötelék. Közelebb lenni egymáshoz, hogy jobban részesei lehessünk egymás életének, hiszen nem találkozhatunk minden hétvégén. Ciro szerepe több szempontból rímelt az életemre. Ahogy építi magát, ahogy egyre feljebb lép a társadalmi ranglétrán. Volt a darab végén egy gyönyörű, színészileg izgalmas monológom. Három órán keresztül, a második felvonásra tartogattam az energiámat. Akkoriban kezdtem el futni. Rájöttem, mennyire hasonló a sport és a színészet. Formaidőzítés. A színpadon is úgy kell beosztanom az energiát, akár egy félmaraton közben.

A külföldi produkciók mellett hazaiak is megtalálják. Legutóbb a Hunyadiban és az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciójában állt kamera előtt. Mennyire van kiéhezve egy-egy filmszerepre?

Örömmel tölt el, hogy folyamatosan vannak filmes munkáim. Az 1968 azért volt izgalmas munka, mert keverte a játék- és dokumentumfilmes elemeket. Tóth Miklós író, a történet főhőse a hatvanas évek végén beleszeret a brit nagykövetség gépírónőjébe, kapcsolatuknak azonban véget vet a titkosszolgálati gépezet. Ötvenöt évvel később a férfi nyomozni kezd egykori szerelme után. Ez jelenti a címbeli rekonstrukciót. A Hunyadiban lovagoltam, és kaszkadőrjeleneteim is voltak. Hosszú felkészülés után kezdtük el a forgatást. Kovács Tamás játszotta a fivéremet, aki szintén vajdasági, és nagyon jó barátom. A filmbeli megvakításunk komoly procedúra volt. A történelmi feljegyzések szerint izzó kardot tartottak Grgur és Stefán szeme elé. Ezért fel kellett rakni egy maszkot, egy égett sebet az arcunkra. Kétórás munka volt a sminkesek számára. Úgy csinálták meg, hogy lett egy beforrt heg, amelyet félig eltakart egy kendő.

Jelenleg Szolnokon vendégeskedik Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című darabjában. Erre vágyott? Megélni a teljes színészi szabadságot?

Nem tudom, hogy létezik-e ilyen. Színészként mindig ki vagyunk szolgáltatva az adott színháznak, és ezt nem rossz értelemben mondom. Van egy vezetőség, aki eldönti, hogy mely darabokban és mit fogok játszani. De ez a függetlenség jókor jött. Nyitottabbá és szabadabbá váltunk. Emellett ki sem látszunk a munkából. Szolnok mellett mindketten játszunk az Orlai Produkció több előadásában is.

A néptánc és a népzene kiskora óta része az életének. A sok munka mellett nem rekedt most meg ez a szenvedélye?

Ritkán van alkalom rá, de ha úgy van, élek a lehetőséggel. A színpadhoz való viszonyom otthon, a Vajdaságban is a néptáncon keresztül zajlott. Háromévesen elvittek egy néptánccsoportba, hogy nézzem meg, és én rögtön maradni akartam. Onnantól kezdve a gimnáziumig néptáncra jártam. Beszippantott a varázsa. Aztán egy időre kimaradt az életemből, de Berecz István, akivel már több darabban dolgoztam, visszacsempészte. Ismeri a Vajdaság néptánckultúráját is. Az esküvőmön kalotaszegi legényest táncoltam. Népi zenekar is szolgálta a zenét. A tánc zsigeri érzéseket kelt bennem.