A sonka már kihűlt, a húsvéti csokira csupán a gyűrött papírcsomagolás emlékeztet – és néhány órát még mindig el kéne ütni a napból. Jöhet a családi filmest! Sajnos a húsvéti filmeknek nincs akkora hagyományuk, mint a karácsonyiaknak, egy mű azonban évről évre visszatér: a Ben-Hur. A rómaiak által hamisan elítélt zsidó herceg és Jézus Krisztus párhuzamosan futó, monumentális története egyike a filmtörténelem legnagyobbjainak. De vajon melyik feldolgozást nézzük meg?
Lew Wallace regényét számtalanszor feldolgozták, azonban három mozifilm-adaptációja a legnépszerűbb – egy 1925-ös némafilm, egy 1959-es, Oscar-rekorder eposz, valamint egy 2016-os történelmi kalandfilm. Pusztán a hangulatunktól függ, hogy melyik lesz a legalkalmasabb program egy húsvéti estére.
A néma herceg
Az 1925-ös némafilm közel sem annyira elavult, mint amennyire annak hangozhat – sőt, még mai szemmel is fenntartások nélkül élvezhető. Ezt részben örökzöld történetének köszönheti, mely szövegkártyák és hangulatfestő zenei kíséret mellett is az első pillanattól izgalmas. Bár a némafilmes korszakra jellemzően helyenként ez a film is túljátszottnak tűnhet, pont ez a színpadiasság teszi egyedivé, már-már egy elegáns cirkuszi produkció hatását keltve. Monumentalitásnak persze nincs híján. Kora talán legelképesztőbb látványeffektusaival büszkélkedhet, tengeri csatái pedig az összes későbbi feldolgozásénál hatásosabbak. A három filmadaptáció közül ez szenteli a legtöbb időt Jézus Krisztusnak is – még ha továbbra sem annyit, mint a regény -, így pedig a Megváltó szelídítő üzenete is élesebben ütközik Ben-Hur elvetemült bosszúszomjával. Leginkább azoknak ajánlott ez a feldolgozás, akik egy elegánsabb, kiműveltebb filmélményre vágynak, amihez jobban illik a bor, mint a szóda.
A daliás herceg
William Wyler 1959-es Ben-Hurja minden idők egyik legikonikusabb filmje, egyben az első, amely 11 Oscar-díjat tudhatott a magáénak. Ez nem is véletlen, a közel négyórás, eposzi kaland ugyanis megvalósításában megtestesít minden ambíciót és ötletességet, amiért a hollywoodi aranykort szeretni lehet. Ennek viszont ára is van: az összkép ezúttal sokkal elrugaszkodottabb és hatásvadászabb. A történetet sok helyen leegyszerűsítik – Krisztust például inkább titokzatos mellékszereplőként, mintsem a történet mozgatórugójaként kezelik. Az érzelmi hátteret sem főként Ben-Hur kétségbeesett törtetése, inkább Charlton Heston drámai, gyötrődő alakítása, valamint Rózsa Miklós hangulatos dallamai szolgáltatják. A film viszont egyértelműen működik. Ha vallási ideológiák ütköztetéseként nem is, a Római Birodalom monumentális látleleteként biztosan. Akciójelenetei és díszletei a mai napig lehengerlőek, a lendületes párbeszédeknek köszönhetően pedig a film mind a négy órája magával ragad. Elsősorban azoknak ajánlott, akik nem félnek egy egész húsvéti estét rászánni a családi mozizásra, sem pedig kitartóan elmerülni a szenvedésben, amibe a rómaiak csillogása került.
A hős herceg
A 2016-os újrafeldolgozás a trió legrövidebb darabja – alig kétórás játékidejébe a történet ugyan belefért, igazán elmélyíteni viszont egyik elemét sem sikerül. Egy vérbeli, a 2010-es évtizedre jellemző történelmi kalandfilmről van szó, mely látványban ugyan hozza (és olykor meg is ugorja) a kötelezőt, történetben és alakításokban viszont csak az abszolút minimumot. A cselekmény ezúttal nagyobb hangsúlyt fektet Ben-Hur és római nemezise, Messala ifjúkori barátságára, cserébe viszont kukázza például későbbi nevelőapja történetszálát és Ben-Hur meghatározó, rómaiként töltött éveit. Jézusnak pedig ezúttal már látjuk az arcát, száját viszont csupa közhely hagyja el, és jelenléte leginkább a hatásvadász Marvel-vendégszerepléseket idézi. A film legnagyobb hibája talán az, hogy fog egy komplex, irodalmi történetet, és a szó legrosszabb értelmében „hollywoodivá” teszi. Minden érzés fekete-fehér, mindenki indulatos, mert a drámához az kell, az erőszak és az akció pedig nem a brutális történelmi valóságként van jelen, hanem maga az alapkő, amire az egész élményt építik. Azoknak ajánlott, akiket nem zavar, ha a mélységet feláldozzák a látvány oltárán – na meg azoknak, akiknek szigorúan csak 120 percük van filmezni.
Három mese, egy tanulság
A Ben-Hur története egyetemes. Első filmfeldolgozása immár 100 éves, ám újabb 100 év múlva is legalább olyan boldogan merülünk majd el benne. Végső soron mindegyik verzió lényege ugyanaz; hogy elgondolkodtasson vallásról, történelemről és arról, hogy az embernek már évezredekkel ezelőtt is küzdenie kellett azért, hogy megőrizze méltóságát a hatalmasok játszmáiban. Nem árt minden húsvétkor erőt meríteni Ben-Hur herceg kalandjaiból.
Lew Wallace regénye eredetileg 1880-ban jelent meg Ben-Hur: Krisztus története címmel. A 19. századi amerikai irodalom egyik legjelentősebb művének, egyben a populáris keresztény irodalom kiemelkedő darabjának tartják – a maga korában bestsellerré is vált, és több mint 50 évig, az Elfújta a szél megjelenéséig az eladási listák élén maradt. Később még többször vissza is került oda, rendszerint a filmadaptációk megjelenésekor. Ezeknek, valamint színpadi feldolgozásainak köszönhetően mostanra popkulturális jelentőséggel bír, még ha keresztény jellege (és alcíme) minden újabb megjelenéssel egyre hátrébb is szorul.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.