Karakteres arc, kellemes hang. Látni őt szlovák és magyar színházi előadásokban, tévében, reklámokban, de a műfüves pályán is heti rendszerességgel megfordul. Pozsonyban találkozunk, a beszélgetésbe néha Kiwi kutya is bekapcsolódik. Házasság, színház, izomfájdalom – ezek most a meghatározó mozzanatai a fiatal színész életének.
A közösségi oldalaidon több olyan posztot, mémet osztottál meg, ami arról szól, hogy „közeleg a harminc”. Ijesztő ez a kor, vagy inkább mérföldkőnek éled meg?
A szám maga nem zavar. Inkább vicces, hogy harminc leszek, vagy legalábbis közeledek hozzá. Nem érzem magam ennyinek, de az biztos, hogy sokat fejlődtem emberileg és szakmailag is. Gyorsan telik az idő, simán le tudnék élni még vagy öt életet ennyi impulzussal. Szeretek élni. Még a nehézségek ellenére is rengeteg dolog van, aminek lehet örülni: jó zenék, amikre lehet táncolni, jó ételek, focimeccsek, színházi előadások, izgalmas folyamatok.
Pozsonyban élsz, szlovák a feleséged, de alapvetően magyar közegből jössz.
Amikor felvételiztem, még alig beszéltem szlovákul. Mostanra sokkal többet használom a nyelvet. Van, hogy egész nap szlovákul beszélek, de nincs olyan nap, hogy egyáltalán ne használnám a magyart. Hiába szlovák a párom, sokszor hozzá is magyarul beszélek.
Az, hogy Magyarországon tanulj színjátszást, nem merült fel?
Dehogynem. Én Pozsonyba nem is akartam jelentkezni. Budapestre vágytam, magyar színházakban akartam játszani: a Katonában, az Örkényben, a Vígben... De Pozsonyban korábban, márciusban volt az egyetemi felvételi, anyukám mondta, hogy próbáljam meg. Megpróbáltam, és felvettek. Az SZFE-re csak júniusban voltak a felvételik. Rengeteget gondolkoztam, hogy mi legyen. Pozsony mellett szólt, hogy akkor nyithatnék a cseh, a szlovák és a magyar színház felé is. Végül elmentem a felvételi napján Pestre, egy ideig álldogáltam az utcán, de be már nem mentem…
Komáromi gimisből lettél pozsonyi egyetemista.
Az elején azért megijedtem. Fél év kemény munka kellett ahhoz, hogy megszokjam, hogy minden szlovákul van. Szerencsére volt egy tanárom, aki sokat beszéltetett, nem hagyta, hogy csak tőmondatokban válaszoljak. Egy év után kezdtem játékban is kényelmesnek érezni a szlovákot, bár akkor még erős akcentussal beszéltem.
Az osztálytársaid hogyan viszonyultak hozzád, ismerték a kisebbségi helyzetet?
Abszolút pozitív diszkriminációt éltem meg. Sokszor mondták, hogy nem baj, ha nem tudod, gyere, csináld, megtanulod. Persze az is sokat segített, hogy ketten voltunk magyarok az osztályban. Át tudtuk együtt beszélni a feladatokat.
Melyik nyelven könnyebb most játszanod: magyarul vagy szlovákul?
Talán mindig is könnyebb lesz magyarul. Ott kevésbé kell odafigyelnem a szövegre, mert az a tudatalattim része. A szlovák előadásokban tudatosabban kell figyelnem az artikulációra, vagy épp a sa, si visszaható névmásokra. Volt már, hogy gyorsan meg kellett kérdeznem valakit, hogy akkor most van-e ott, vagy nincs.
Volt, hogy összekeverted a nyelveket a színpadon?
Olyan előfordult már, hogy a szlovák szöveg közé ékeltem egy de-t, vagy épp a magyar mondatok közé csúszott egy ale. De figyelek erre. Ilyen keveredés inkább csak olyankor van, ha egy nap több nyelven is játszok vagy próbálok. Vagy ha mondjuk egy-egy előadásban hasonló szövegrészleteim vannak. Arra egyébként a hétköznapokban is figyelek, hogy ne keverjem össze a két nyelvet.
A nyelvek fontosak az életedben. A barátiddal alapított Trepp is egy többnyelvű színházi platform.
Az volt a célunk, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amelyeket egyszerre tud megnézni több nemzetiség is. Olyan helyet szerettünk volna, ahol bárki dolgozhat bárkivel, bármin. A lényeg, hogy szabadon alkothassunk, és közelítsük egymáshoz a két nemzet színházi szemléletét. A magyar és a szlovák színház is kicsit máshogy működik, ki kell használni, hogy mi mindkettőt ismerjük. Próbáljuk a két világ értékeit összegyúrni, és közvetíteni a két kultúrát. Jó lenne, ha a szlovákok is látnák, milyen klasszak a magyar darabok, és fordítva.
A legutóbbi előadásotok az Akcent. Ez a többnyelvű Pozsonyról szól.
Igen, én például öt nyelven beszélek benne: magyarul, szlovákul, angolul, németül, és szlovák jelnyelven. Az előadás egy igazi szerelmeslevél a városnak. Izgalmas és nehéz projekt volt létrehozni. A szövegkönyvet teljesen mi írtuk, Jozef Tancer Rozviazané jazyky című interjúkötete volt az inspiráció. Mi is készítettünk interjúkat, és írtunk hozzá saját szövegeket.
Még az egyetem alatt játszottál egy egész előadást úgy, hogy végig jeleltél – hogyan kerültél ebbe a projektbe?
Igen, ez a Deti ticha volt, ami egy 1986-os amerikai film alapján készült, magyarul a címe: Egy kisebb isten gyermekei. Az egyetemi törzshelyünkön beszélgettünk a nyelvekről. Aztán egyszer csak odajött a rendező. Hallotta, hogy így pörgünk a nyelveken, és mondta, hogy van egy projektötlete, amibe szerinte én is beleillenék. Amikor megtudtam, miről lenne szó, eléggé meglepődtem: jelelni kellene egy egész előadásban, ráadásul úgy, hogy közben beszélek is. Én egy tanárt játszottam, aki hall, de a szöveget szinkronban kellett mondanom és jelelnem is. Ez brutálisan nehéz volt, mert miközben figyeltem arra, hogy a szlovák szöveget helyesen mondjam, a szlovák jelnyelvre is koncentrálnom kellett. Rendszeresen jelnyelvi órákat vettünk.
Jöttek siketek, némák is az előadásokra? Milyen volt a visszajelzés?
Persze, többen is jártak, és mindig lehetett tudni, hogy ott vannak, mert a taps náluk másképp néz ki – nem összeütik a kezüket, hanem forgatják a levegőben. Ez a taps jelnyelvi megfelelője, de egyben az öröm jele is. Előadás után rendszeresen megvártak minket, megölelgettek, és jelezték, hogy mennyire tetszett nekik, és hogy jó, hogy foglalkozunk ezzel a témával.
A hétköznapokban is hasznát veszed a jelnyelvnek?
Volt egy takarító néni az egyetemen, vele például beszélgettem. Örült nekem, persze, de vele nehéz volt, mert siketnémán született, és az artikulációját nehezebben tudtam olvasni, mint azokét, akik mondjuk tanítanak, vagy rendszeresen kommunikálnak hallókkal. Sokat felejtettem, de a köszönés, megköszönés még azért megy.
Szabadúszó vagy. Miért döntöttél úgy, hogy nem szerződsz le színházhoz?
Azért nem szerződtem le, mert eddig mindössze egyszer kaptam konkrét szerződésajánlatot, a Komáromi Jókai Színháztól. Ez még harmadéves egyetemistaként történt. Én viszont nemet mondtam, mert azt éreztem, hogy az egyetemi éveim alatt szeretnék szlovákul is játszani. Akkoriban több vendégszereplést vállaltam különböző helyeken, és fontos volt számomra, hogy a maradék két évet még kihasználjam. Nem akartam rögtön Komáromba visszamenni. De azóta is sok közös előadásban dolgozunk együtt. A Trepp az én anyaszínházam.
Szlovák színházhoz is aláírnál?
Igen, például Pozsonyban kifejezetten jó lenne. Ez egy izgalmas lehetőség.
Van álomszereped?
Nincs bennem olyan érzés, hogy ha ezt vagy azt nem játszom el, akkor semmit sem ér az életem. Én szeretek játszani, a színpad nekem egy nagy játszótér. Ami eszembe jut, az az, hogy szívesen foglalkoznék a Tartüffel. Egyébként gyerekkorom óta szeretem a maffiózós filmeket – A keresztapa, Sebhelyesarcú, újabban Peaky Blinders… Nagyon vonz ez a kosztümös, elegáns, ugyanakkor sötét világ. Nem azért, mert példaképek, hanem mert érdekes karakterek: hogyan torzul el az önképük, hogyan emészti fel őket a hatalomvágy. És szerintem fontos, hogy ezekről tudjunk beszélni – arról, hogy mi jó, mi nem jó. Hogy vannak határok. Például nem gyilkoljuk meg a szomszédot, még ha „a családért” tesszük is.
Van valamilyen rituáléd előadások előtt?
Mielőtt beengedik a nézőket, mindig körbejárom párszor a színpadot. Átgondolom a nehezebb jeleneteket. Kicsit olyan ez, mint amikor a robotporszívó feltérképezi a teret. Azt szeretem érezni, hogy amikor kijövök a színpadra, akkor ez az én otthonom. Hogy biztonságban vagyok. A színpad nekem tényleg egyfajta óriási védőháló is a való világgal szemben, ahol nagyon jól tudom érezni magam.
A szabadúszói lét sok utazással jár. Hol itt játszol, hol ott. Nem fárasztó ez?
Sofőr, technikus, marketinges, színész és takarító egy személyben – ez a szabadúszók élete. Fárasztó, de egyelőre bírom.
Nem vágysz a stabilitásra?
Ha egy társulathoz szerződöm, biztos nem játszom ennyit, nem ismerek meg ennyi embert, nem próbálok ki ennyi műfajt, mint szabadúszóként. Persze jó érzés lenne tudni, hogy van egy hely, ahová rendszeresen bejárok, ahol jelen vagyok. Eddig jó volt így is, mert szakmailag sokat fejlődtem, nagyon sokféle helyen és stílusban játszhattam – Prágától Miskolcon át Kassáig rengeteg helyen megfordultam. De ha egyszer családom lesz, könnyebb lenne, ha nem lennék állandóan úton, mint egy kamionsofőr.
Inkább színházi darabokban látni téged, képernyőn kevésbé. Ez tudatos döntés volt a részedről?
Így van. Elsős voltam, amikor az egyik szlovák adó jött castingolni az egyetemre, de én nem akartam elmenni. Nem éreztem úgy, hogy nekem még ott lenne dolgom – úgy voltam vele, hogy először tanuljak meg színpadon dolgozni. Nem akartam három év alatt „kimaxolni” egy sorozatot, aztán kiégni benne. Hosszú távon akartam építkezni. Mert ha szabadúszó vagy is, egy színházhoz el lehet szerződni, de filmnél ilyen nincs. Ott tényleg csak a következő projektig tervezhetsz.
De mostanában többet forgatsz is.
Igen, most benne vagyok a Dunaj című sorozatban, eredetileg epizódszereplőként, de most úgy tűnik, hosszabb távon mellékszereplőként is számítanak rám. A Markízánál is felbukkantam pár másik sorozatban, és úgy tűnik, jönnek újabb lehetőségek. Kezdem úgy érezni, hogy nem teljesen idegenként lépek be ezekbe a munkákba.
Mi volt a legfurább szakmai tanács, amit valaha kaptál?
Az, hogy mindig meg kell mutatni magad. Ez egy magyarországi színésztől jött, és az a felfogás áll mögötte, hogy minden pillanatban demonstrálni kell, hogy te vagy a legjobb, a legtehetségesebb. Mi meg ott ültünk azt gondolva, hogy de hát nem kell játszani feleslegesen. Nekem az a fontosabb, hogy jó fej emberekkel dolgozzunk együtt. Nem az egó számít, hanem az, hogy közösen hozzunk létre valamit.
Óriásplakátokon is feltűnsz. Mesélsz egy kicsit arról, hogyan működik a reklámvilág?
Vannak olyan castingügynökségek, akik kifejezetten reklámokra szakosodtak. Több ilyennek is a tagja vagyok. Általában körlevelet küldenek, hogy van egy projekt, ahová ilyen és ilyen típusú karaktert keresnek. Néha még egy kis jelenetet is kapsz. Ezt le kell forgatnod otthon, aztán elküldeni. Aztán vagy kapsz választ, vagy nem.
Azt hittem, ezeket a jeleneteket csak a forgatáson kell eljátszani…
Á, dehogy. Nagyon sok mindent otthon veszel fel. Sokszor egyedül, több karaktert is eljátszva, változtatva a hangodat. Elég multifunkcionálisnak kell lenni. Technikailag is sok mindent meg kell oldani.
Gondolom, maga a forgatás sem egyszerű.
Nem bizony. Ott van a rendező, akinek van egy víziója, meg a megrendelő, aki sokszor mást akar. Volt, hogy egy fotózáson órákon át azzal bíbelődtünk, hogyan álljon a zöldség a szatyorban. Én meg csak álltam ott, spiccen, mint egy Victoria’s Secret-modell.
Van neked egy slam poetrys múltad is. Versenyekre, fellépésekre jártál. Ez a műfaj jelen van még valahogy az életedben?
Az írás igen, főleg színházi szövegeknél. Írtam például pár dalt egy előadáshoz. Van sok jegyzetem, rengeteg anyag, amit még nem adtam elő. Nem mondom, hogy nagy visszatérés lesz, de talán egy önálló est vagy egy zenés anyag formájában előbb-utóbb előkerül valami.
A zene fontos neked?
Abszolút. A spoken word műfaját is szeretem, ezt aktívan csináltam is. Legutóbb pedig a nagybátyám, Skuta Miki csinált egy nagyon jó haikualbumot, amelyen angolul mondtam fel a verseket, ő meg zenét írt hozzá. Szuper projekt volt.
És a versek? Gimisként megnyerted a Tompa Mihály Országos Versenyt.
Szerettem azt az időszakot. De már csak ritkán olvasok verseket. Sajnos rossz olvasó vagyok, nem tudok sokáig egy helyben ülni, ráadásul sok szöveget kell tanulnom, és ha végre van egy kis szabadidőm, nem feltétlenül olvasni akarok.
A foci viszont most is aktív része az életednek. És van edzői végzettséged is.
Igen, van egy UEFA C-licenszes edzői képesítésem. Egyrészt gyerekkori álom volt, másrészt B opció is – hátha egyszer erre lesz szükség. Meg szeretek új dolgokat tanulni. Így volt ez a jelnyelvvel is.
Nehezebb volt megszerezni, mint gondoltad?
Sokkal. A Szlovák Labdarúgó Szövetségnél tanultam. Edzésekre is kijártam, például a Slovan akadémiájára. Még állásajánlatot is kaptam ott. Meglepett, de megtisztelő volt. Talán egyszer, ha gyerekem lesz, szeretnék majd komolyabban is ezzel foglalkozni.
Szóval a foci és a színház nem is állnak olyan messze egymástól?
Nem bizony. Sok a hasonlóság. Az elemzés, a struktúra, a figyelem, ahogy lebontasz egy jelenetet vagy egy meccset részekre. Tök izgalmas látni az átfedéseket.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.