Több mint egy évtized telt el Francis Ford Coppola, A keresztapa és az Apokalipszis most ötszörös Oscar-díjas rendezőjének legutóbbi filmje óta. Idén egy olyan történettel tér vissza a mozivásznakra, melyet kis túlzással egész karrierje során építgetett. A cannes-i filmfesztiválon volt szerencsénk idő előtt látni a Megalopolist – Coppola felkonferálásában. Noha a világsajtó formabontó, semmi máshoz nem fogható sci-fiként írta le, a rendező egyszerűen csak annyit mondott, hogy ez a történet az összetartásról szól. Vajon hol az igazság?
Ha egy szóban kellene leírni a Megalopolist, ez volna az: kevés. Ha kettőben, akkor így szólna: túl sok. Nem véletlen az ellentmondás. Olyan film ez, amely lépten-nyomon össze akar zavarni, és amelynek befogadhatóságán sokat fog dobhat (vagy ronthat) az, hogyan próbálják eladni a nézőknek.
Az ember tragédiája
A történet egy jövőbeli, amerikai mintára megálmodott metropoliszban, Új-Rómában játszódik, melynek közéletébe egy komoly szembenállás ver éket. Az egyik oldalon a Nobel-díjas sztárépítész, Cesar Catilina (Adam Driver) áll, aki még a fizika törvényeit is legyőzte, és egy fenntarthatóbb, futurisztikusabb várost szeretne kiépíteni. Ellenfele a status quót éltető, korrupt polgármester, Cicero (Giancarlo Esposito), aki egyre inkább veszíti el tekintélyét – ennek tetőpontja, amikor még saját lánya is Catalina asszisztensévé válik. A két oldal viszonya azonban minden korábbinál élesebbé válik, amikor egy váratlan katasztrófa megbénítja a várost, és kendőzetlenül fel kell tenni a kérdést: hogyan tovább?
Ha a nevekből nem volna egyértelmű, a Megalopolis képsorai a Római Birodalmat támasztják fel sci-fi-köntösben. Kiolvasható a sorok közül egyfajta „a történelem megismétli önmagát, ha nem tanulunk” állásfoglalás, azonban maga a cselekmény is egy ókori tragédia szövevényességével, sajátos viszonyrendszereivel várja a nézőt. A terjedelmes szereplőgárda szinte mindegyik tagja gőgös, tökéletlen figura, akik intrikáin keresztül egy egész kultúra kirajzolódik. Beláthatunk a provokatív, populista politikusok ármánykodása vagy a cinikus, királyként lakomázó bankárok megvető pillantásai mögé, de a média és a fogyasztói társadalom elmérgesedett kapcsolata is reflektorfényt kap. Egy dekadens, ám ismerős világ tárul elénk. Olyan, ahol a megkérdőjelezhetetlen hagyományos értékek egyre kevésbé bírnak lépést tartani a tudomány haladó szellemével. A cím sem véletlenül Megalopolis, hiszen a valódi főszereplők maguk a polgárok, a publikum. Mindez a huszadik percben nyilvánvalóvá válik, aztán elszabadul a káosz.
Az út, amely Rómába vezetett
Coppolát még fiatalon inspirálták az olyan alkotások, mint például Fritz Lang legendás némafilmje, a Metropolis. Az addigra már Oscar-díjas rendező először 1977-ben álmodta meg saját sci-fi-városát, és 1983-ban kezdett komolyabban is foglalkozni vele. Más projektek miatt azonban a Megalopolis évtizedeken át nem tudta elhagyni a cserepadot, egészen 2019-ig, amikor Coppola a saját vagyonából fordított rá 120 millió dollárt. Ehhez több borászatát is el kellett adnia.
Cirkuszt a népnek
Először az válik gyanússá, amikor a veterán színészek váratlanul egy iskolás színjátszó csoport érzékenységére váltanak. Majd az, amikor az operatőr látszólag minden ok nélkül egy másik világba szökteti a kamerát, ahol a szereplők értelmezhetetlen, transzszerű helyzetekből kacsintanak vissza ránk. Mindezek fejvakarós egyveleget alkotnak az érezhetően igényes látványvilággal – mintha a Csillagok háborúja költségvetéséből készítettek volna művészfilmet. Bizonyos értelemben ez is történt. A Megalopolis 120 millió dolláros utazás Coppola koponyája körül. Olyan filmkészítő munkája, aki már mindent elért, amit akart. Akinek nem kell megfelelnie sem nézői, sem produceri elvárásoknak, hiszen nem szempont, hogy zöld lámpát kap-e a következő projektje. Aki úgy érzi, megfér ugyanabban a produkcióban az, hogy a narrátor római filozófusokat idézzen, és az is, hogy az egyik szereplő „az erekciójával harcoljon”.
Néhány pillanatban egyértelműen visszaköszön a klasszikus Coppola. Vannak rideg gyilkosságok és mámorító álomképek. Aki viszont elsősorban egy mitológiai áthallásokban gazdag sci-fi-eposzt akar látni, csalódni fog. A Megalopolis performansz. Olykor a világ legfelszínesebb filmje, máskor pedig olyan bravúrokkal él, mint előtte semmi más. Egy ponton például felvillantak a moziterem fényei, ugyanis egy hús-vér színész lépett a színpadra, hogy dialógust folytasson a vászonról visszapillantó Adam Driverrel. Ez volt a harmadik kedvenc pillanatom. Az első kettő közül az egyik egy sokkoló politikai merénylet, a másik egy Amerikai pitébe illő szexjelenet. Már-már skizofrén élmény ez a film, és nem kevés fejfájást okozhatott a marketingeseknek.
Merre dől a hüvelykujj?
Itt kanyarodunk vissza az első bekezdéshez: rengeteg múlik azon, hogy az emberek mit szűrnek le az előzetesekből. Ha a következő Dűnét várják majd Új-Róma politikai viszályaitól, akkor minden pillanatát utálni fogják. Ha viszont úgy ülnek be rá, mint egy múzeumi tárlatra – inkább befogadási, mintsem élvezeti szándékkal –, akkor ki tudja. Az éjszaka akár egy koktélbárban is végződhet majd, ahol vadabbnál vadabb értelmezések születnek. Modern fórumi viták, leszármazottai azoknak, melyek magát a filmet is ihlették. Porból porrá.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.