Medveczky Balázs: „Örülök, hogy ennyien néznek magyar filmet”

Tízévesen már ő is a Balettintézet növendéke. Tizenhat évesen Földessy Margit színitanodájába jár. Onnan már egyenes út vezeti a színművészetire. Aztán leszerződik a Vígszínházhoz, ahol A dzsungel könyvében ő lesz Maugli, majd négyéves szegedi kitérő után visszatér mint Ká, Rádiós A padlásban, Csele és Boka A Pál utcai fiúkban, Császár Pál az Üvegcipőben, George Wilson A nagy Gatsbyben, Ferdinánd herceg az Ármány és szerelemben.

Medveczky Balázs most a nagy nézettségű Hunyadi című sorozatban látható. Újlaki Miklós magyar–horvát főúr, macsói bán, erdélyi vajda, bosnyák király egy személyben. Az ország legnagyobb birtokosainak egyike, aki mindig többre vágyik, de nincs meg benne az a vezetői képesség, ami Hunyadi Jánosban.

***

Második időszaka ez most a Vígszínházban. Itt volt egyetemi gyakorlaton, és ide szerződött friss diplomás színészként. De egy évad után kilépett a társulatból, és Szegedre ment, ahol négy évet töltött. 2022 őszétől ismét vígszínházi színész. Miért ment el, és miért jött vissza?

Nem jó, ha az ember azt érzi, hogy elveszíti a kiéhezettségét a színpad iránt. Havi 24-25 előadás után pedig kezdtem egy kicsit ezt érezni. Régen divat is volt, meg kötelező is, hogy friss diplomásként vidékre mentek a fiatalok. Mára megváltozott ez a rendszer. Engem sem küldött senki Szegedre. Magamtól mentem. Örülök is, hogy még huszonévesen kipróbálhattam magam vidéken. Ott több réteget ki kell szolgálni. Játszottam musicalben, Csehov-drámában, vígjátékban, gyerekdarabban. Gondolkoztak velem. Nagyon nagy bizalmat kaptam, amiért örökké hálás maradok. Kielégítették a színészi vágyaimat. Izmosodtam. Megtanultam, mi a csapatmunka. Rájöttem, hogy jót tesz nekem, ha kerülve a rutint nincs két ugyanolyan próbafolyamatom, hanem nyitott maradok az új impulzusokra. Ezt szeretném is megtartani.

Sokakat meglepett azzal, hogy egy év után kilépett a vígszínházi biztonságból. Tényleg ilyen bátor?

Amikor döntöttem, hogy elmegyek, akkor még nem is keresett Szeged. Szabadúszó leszek, gondoltam, aztán meglátjuk.

Lesz, ami lesz? Kalandvágy?

Volt benne az is.

Pedig csak úgy dőltek a hátára a szerepek a Vígben.

Ez nagyon jólesett. De pont ezért akartam kilépni. A túlzott komfortérzet miatt kellett valami más.

A bizonytalanság provokatív ereje? A sötét lyuk?

Kíváncsi voltam, mi van ott. Nem akartam sokáig tologatni magam előtt a döntést. Az évek múlásával egyre nehezebb lett volna. Inkább akkor most, rögtön, gondoltam. A visszatérésem is hasonló volt, mint az elmenetelem. Nehéz döntés volt, de kíváncsi voltam. Rudolf Péter hívására jöttem.

Édesanyja szülei, Csányi László és Botka Valéria alapították meg a Magyar Rádió Gyermekkórusát. Nemcsak az édesapja, az édesanyja, Csányi Valéria is karmester. Zene, zene, zene minden oldalról. Onnan már csak egy lépés a tánc. Szóba jöhetett volna valami más is?

Igen. Szabadon dönthettem mindig, mindenben. Ugyanakkor visszahúzódó gyerek voltam, nem nagyon beszéltem.

Szófogadó, megbízható?

Visszafogott. Köszönni sem nagyon merő.

Semmi kilengés, kamaszkori lázadás?

A lázadás nem jó szó. Inkább egy kicsit önálló akartam lenni. De zűrös időszakom nem volt. Azt nagyon köszönöm a szüleimnek, hogy soha nem mondták meg, mit csináljak. Valahogy evidens volt, hogy művészettel foglalkozom majd én is. Bár négy évig atletizáltam. Rövid- és hosszútávfutás, távolugrás.

A színészi pálya is lehet rövid vagy hosszú távú.

Ideje van itt is a sprintnek, a lassításnak és a fokozatosságnak. Futni a mai napig szeretek.

A napi drillt, a szigorú kötöttségeket hogyan viselte a Balettintézetben?

Jó mozgású gyerek voltam. Amikor a komolyzenei tanszéken abbahagytam az ütőhangszert, apám csak annyit mondott: „Kisfiam, tényleg nagyon sajnálom, de legyen az, amit te szeretnél”. Édesanyám is ezt mondta. Az Operaházban nőttem fel, ahol nagyon sok operát és balettet láttam. Ez utóbbi nagyon megfogott. Felnéztem ifj. Nagy Zoltánra, mert lenyűgöző karakterábrázolással táncolt. Erős színészi jelenléte minden szerepében megmutatkozott. Ebben Seregi László koreográfus is segítette, akit nem az érdekelt elsősorban, hogy milyen magasra emeled a lábad, hanem hogy mivel töltöd meg az adott mozdulatot. Zolit azért is kedveltem, mert a klasszikus hercegek mellett minden mást el tudott táncolni. Színészileg is, technikában is. Öt-hat évesen jelentkeztem az előkészítőbe. Volt egy nagyon elismert balettmesternő, aki masszív dohányszagot árasztott. Ha nem húztam ki magam, tíz körmével kaparta a hátamat. Huszonnégy lány mellett ketten voltunk fiúk. A pokolba kívántam az egészet. Megmondtam anyámnak, hogy ezt nem szeretném csinálni. De mivel rendszeresen jártam az Operába, nem bírtam elengedni a balett iránti vágyakozásomat, ezért jelentkeztem tízévesen a Balettintézetbe. Fel is vettek. Hat évig jártam oda. A lábfejem miatt tanácsoltak el. Nem tudtam úgy lefeszíteni, ahogy kellett volna. Alkati kérdés. Ezen múlott. Hála a Jóistennek! Felajánlotta a balettmester, hogy menjek át a modern szakra, de nem akartam. Én az egész intézményt ott szerettem volna hagyni. Azt éreztem, nem az egyéniség számít, hanem az, hogy ki hogyan teljesít ebben a – számomra – monoton, kompetitív közegben.

Pedig alkatilag minden adottsága megvolt ahhoz, hogy hősi szerepek alakításra alkalmas, nemes stílusú klasszikus balett-táncos legyen.

Mást akartam. Más stílust. Elmentem Angelus Iván kortárstáncstúdiójába. Közben fokozatosan rátaláltam a humoromra. Befogadó lettem. Tizenhat éves voltam ekkor, és pillanatok alatt elkezdtem megnyílni, rátalálni a humoromra. Koreografáltam magamnak és másoknak. Éreztem, hogy komplexebben alkothatok. Mostanában kevés olyan táncost látok, aki nemcsak a testét, hanem saját magát is oda meri adni a koreográfiának. Akiket gyerekként láttam az Anyeginben vagy a Manonban, azok emberileg is belehelyezkedtek a figurába. A klasszikus balett zárt műfaj. Ha táncoltam, hiányzott, hogy nem szólalhattam meg. Én meg egyesíteni akartam mindazt, amit szeretek. Ezért is kezdtem el Földessy Margit drámastúdiójába járni. Egyre inkább azt éreztem, micsoda izgalmas dolog a színészet. És milyen szabad, kötetlen! Megint eljött a nagy döntés ideje. Hogy akkor most leérettségizem, és átmegyek a színművészetire. Elmentem, és felvettek Máté Gábor osztályába.

Amellett, hogy most újra vígszínházi színész, a nemrég megnyílt Bástya Színházban Udvaros Dorottya partnere a Minden jót, Leo Grande című darabban. Nem ijedt meg egy kicsit sem, hogy az ő partnere lesz, méghozzá egy elég érzéki darabban?

Nem. Tavaly nyáron mindketten dolgoztunk a szegedi Rebeccában. Közös jelenetünk nem volt, csak a tapsrendben találkoztunk, de sokat beszélgettünk. Szeretem Dorottya humorát, jelenlétét, gondolatait.

Ős Pál utcai fiúként még mindig élvezettel vesz részt az előadásban?

Kifejezetten élveztem, hogy felváltva játszok két szerepet, hol Cselét, hol Bokát. Eredetileg Csele voltam. Eszenyi Enikő látta belém Bokát, miután Wunderlich Jóska lesérült. Szép gesztus volt tőle, hiszen én akkor már felmondtam a Vígszínházban. Azóta felváltva visszük. Nem is tudom eldönteni, melyik figura áll hozzám közelebb. Cselét én alakítottam olyanná, amilyen lett. Bokát meg szeretem, mert felelősségteljes szerep. Az elején egy a tizenöt éves gyerekek közül, aztán fokozatosan belenő a többiek által ráadott kabátba.

A Demjén Ferenc dalaira épült Hogyan tudnék élni nélküled? című film forgatását hogyan élte meg?

Örültem a lehetőségnek. Most meg annak örülök, hogy ennyien néznek magyar filmet.

S a Hunyadi Újlaki Miklósa mekkora kihívás volt?

Az egyik legizgalmasabb szerep. Sodródó, befolyásolható figura, tele frusztrációval, megfelelési kényszerrel. Mindemellett a csatajelenetekre való felkészülést és a lovaglást is kihívásnak éltem meg.

Akkor most minden úgy jó, ahogy van?

Én ilyeneken nem gondolkozom. Inkább azt tartom szem előtt, hogy önazonos legyek minden téren.