Maestro Mastroianni

Marcello Mastroianni a Cinecitta császára Federico Fellini mesterművében, évtizedekkel később pedig Sándor Pál filmjének forgatási szünetében.

Róma, Trevi-kút: Anita Ekberggel, a svéd kebelkirálynővel a csobogó vízben. Három dolgot szeretek az életben, így a Szép Nagy Baba. A szerelmet, a szerelmet és a szerelmet. Mellette a Férfi, a filmbeli Marcello, szerepe szerint egy bulvárlap munkatársa, aki boldogan süllyed jó mélyre a dekadens szexuális játékok világába. Csak a cipőjét veti le. Öltönyben, ingben, nyakkendőben gázol bele a szökőkút vizébe, hogy magához ölelje a Nőt, akit szépsége bűvöletében még megérinteni sem mer.

Budapest, a Mafilm műterme csaknem harminc évvel a La Dolce Vita bemutatója után. Marcello Mastroianni magyar filmben. A Miss Arizona Rozsnyai Sándoraként, egy Európa-szerte ismert pesti mulató tulajdonosaként. Sándor Pál szünetet hirdet a forgatáson. Átállás. A műszaki stáb tagjai a következő jelenetre készülnek. Fahrtban, fényben, díszletben. A történetbeli mulató lépcsője alatt az olasz filmsztár hódol egy édes álomnak. Elszenderedett egy öblös fotelben. Feje hátradőlve, keze az ölében, arca rezzenéstelen. Mindenki látja, hogy elbóbiskolt. Délután van. Akolmeleg a stúdióban. Test diktálta szieszta. Mastroianni félre is vonulhatott volna. Be az öltözőjébe. Csendbe, nyugalomba. De ott terítette le az álom, egyik percről a másikra. Hangosítók, világosítók, berendezők lábujjhegyen közlekednek körülötte. Az operatőr egyelőre meg sem mozdul a kamera mögött. A rendező nem oszt instrukciókat a következő képhez. Arcáról azonban leolvasható: súlyos gondolatok cikáznak a fejében.

A Maestro most már hosszú percek óta az igazak álmát alussza.

Takarítónő sertepertél a közelben. Nem tart szünetet, épp ellenkezőleg! Most jött el az ő ideje. Legalábbis így érzi. Kitartóan, teljes odaadással végzi a dolgát. Hetven fölött jár, talán már közelebb a nyolcvanhoz. Ápolt, hátrasimított haj, hiányos fogsor, fürge kezek. Körbesöpri Mastroiannit. Egyetlen nesz, zörej, koccanás nélkül. A stáb közeli tagjai lélegzet-visszafojtva figyelik aprólékos munkáját. Amikor befejezi, egészen közel a színészhez, mindenki elégedetten konstatálja: nem ébresztette fel. Két pillanat múlva ugyanezek az arcok kővé dermednek. Az idős asszony odalép az imádott Marcellóhoz, és finoman, gyengéd érintésekkel és pár elsuttogott misterrel visszahozza az ébren levők sorába. Mastroianni lassan felnyitja a szemét, felfogja, hol van, álmosan kémleli a madárcsontú takarítónőt, aki már mutatja és mondja is neki: „Autogram, mister!”

Nem az történt, amire ott, helyben sokan gondoltak. Hogy most akkor kitör az Etna, és tüzes lávájával elönti a stúdiót. Hogy elhangzik majd néhány hangosan pattogó olasz szó, amelynek a szikrái is égetni fognak.

Fellini, De Sica, Scola és a többi nagy olasz filmes bel italianója, akiben minden rendezője jobban bízott, mint önmagában, hirtelen felállt, meghajolt embertársa előtt, s talán még elnézést is kért tőle, hogy nem ébredt fel az első érintésre. Kivette kezéből a papírt és a tollat, faggatni kezdte, hogy hívják, amit a kérdezett természetesen nem értett, ezért egy varázsos mosoly kíséretében női neveket sorolt. Gina? Claudia? Sophia? Ezzel célba is ért gyorsan, és már ott is volt a papíron az autogram.

Ráadás is volt. Kézcsók. Méghozzá igazi, nem olyan ímmel-ámmal odanyomott.

Én már akkor túl voltam az interjún. Tudtam, hogy Marcello Mastroianni, aki még az ezerötszáz-huszonhatodszor feltett kérdésre is, hogy milyen volt Fellinivel dolgozni, ami a világ összes pontján, minden újságírót érdekelt, úgy válaszolt, azzal a megértéssel, szakmai és emberi alázattal, játszi könnyedséggel, ahogy csak a legnagyobbak képesek. Tehát azt is sejtettem, hogy a történetnek, ennek az ártatlan, bár mohó autogramkérésnek nem lehet rossz vége. De hogy kézcsókkal zárul, az meg nem fordult a fejemben. Azt feltételezni sem mertem volna.

Egy nemzedék bálványa volt. Az olaszoknak annyit jelentett, vagy még többet, mint a franciáknak Gérard Philipe, az amerikaiaknak Gary Cooper vagy Clark Gable, az érző szívű hősszerelmes. Bájával, esetlen mozgásával, gyermeki kedvességével a latin szerető ikonikus alakját vitte tovább, akinek romantikus varázsa abban rejlett, hogy minden helyzetben teljesen normálisan viselkedett. Az ideális férfit testesítette meg, akit majdnem minden nő érzékinek és magabiztosnak látott.

Majdnem minden nő. Egyvalakiről biztosan tudom, hogy nem. Anita Ekberg, Az édes életből. Ő mondta, mert elárulta: olyan volt hozzá, mint a jégcsap. Egyikük sem találta vonzónak a másikat. A kamera előtt mégis mindkettőjükből áradt az érzékiség. Még ott, a Trevi-kút vízesése alatt is.

A Cinema Italia nagy korszaka volt, amikor Marcello Mastroianni portréja fogadta a nézőket a mozik bejárata fölött. De az egyetemes filmművészet is rengeteget kapott tőle. Óriási színész volt, aki emberként is naggyá tudott válni.

Száz éve született. Száz évig még biztosan itt lesz a földön. Szegényebb lesz a világ, amikor már emlegetni sem fogják.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 24-i számában jelent meg.