Lukács Sándor: „Kicsit elfáradt a szívem”

Kezdjük azzal, amiről már, gondolom, hallani sem akar. Hogy hirtelen a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán találta magát. Mi történt?

Hetvenen felül vagyok, jóval. A szívemmel soha semmiféle problémám nem volt. Erre jött egy elég súlyos szívritmuszavar. Rossz volt az EKG-m. Azonnal be kellett feküdnöm. Több mint ötven éve vagyok a pályán. Kicsit elfáradt a szívem. A rengeteg szerep, tanulás, az idegek játéka. Nincs min csodálkozni. Szerencsére nem volt szükséges a fizikális beavatkozás. Gyógyszeres kezeléssel megoldódott a helyzet.

Volt valami előzménye mindennek? Apró jelek, rosszullétek?

Már a teniszpályán gondoltam, hogy valami nem stimmel. Az volt az egyetlen sport, amit rendszeresen űztem. Szacsvay László kollégám harminc éve partnerem teniszben. Lelassultam. Észrevettem, hogy már nem olyan a kondícióm, mint régen. A rövid labdákért már nem ugrottam. Ha korán lefeküdtem, másnap akkor is fáradtan ébredtem. Pedig kifejezetten vigyázok magamra. Nem akarom dicsérni magamat, de soha nem voltam piás. Néha megittam egy-másfél deci borocskát, sátoros ünnep alkalmából egy röviditalt, a dohányzásról húsz éve leszoktam. Semmiféle káros szenvedélyem nincs. De most még jobban kell vigyáznom magamra. Szedek vagy nyolcféle gyógyszert, a fene tudja, miket. Többet sétálok, mint eddig, vitamindúsan táplálkozom, és könnyű ételeket eszem. Félelem nincs bennem, csak egy kis izgalom költözött belém. Megfontoltabb lettem.

Így döntött a Cote d’Azur mellett? Ki akart szakadni pár napra a színházi évad ritmusából?

Meglepetésként ért az utazás. Nem terveztük. Váratlanul jött a meghívás. A színházam pedig toleráns volt velem. Mindössze egy előadást kellett odébb tolni. Hat napot nyugodt lelkiismerettel tölthettem el Franciaországban a feleségemmel és két, baráti házaspárral. Gyönyörű helyeken jártunk. Nizzától negyven kilométerre, egy tengerparti házban laktunk. Alattunk egy kis öböl volt, a szobánk a tengerre nézett. Cannes és Provence sok látnivalót kínált.

Ilyen helyzetben, akár csak fejben születik egy-két vers?

Írni itthon szoktam. Ez nem attól függ, hová néz a szobám, a tengerre vagy a Vérmezőre. Egyébként nem is adódott volna rá alkalom, hogy írjak. Nem húzódhattam félre.

Még jó, hogy nyugton hagyta az ihlet.

Nagyon sokat írok mostanában. Az ünnepi könyvhéten jelenik meg a tizedik kötetem Amit őrizni tudsz címmel, de már rengeteg új versem született. Még meleg a papír a kezemben. Felolvasok kettőt. Szégyentelen vágyról szól az egyik, arról, amelyik nem ismer kegyelmet, Hajnali eső a címe a másiknak.

Mesterien bánik a szavakkal, az érzelmekkel. Színészként is ez jellemzi. Íze, színe, varázsa van minden alakításának.

Attól, hogy egy vers érthető, még lehet modern, szoktam mondani. A színészi játék pedig jellem kérdése. Páger Antal is ezt vallotta.

Mondja ezt nem sokkal azután, hogy megkapta a róla elnevezett emlékgyűrűt. A Vígszínházban, ugye, játszottak együtt?

Hetvenkettőben lettem a társulat tagja, jó pár évig lehettem a kollégája. Sokat beszélgettünk, jól ismertük egymást. Csodálatos figura volt. Minden szerepében hiteles. Játszhatott császárt, parasztot, bankárt vagy téeszelnököt, munkásembert vagy orvosprofesszort.

Ezt az emlékgyűrűt mindig olyan színművész kapja, aki a leghűségesebb Páger Antal szellemi örökségéhez. Megfogalmazható, mi is az voltaképpen?

A szakmaiság. Az a borzasztó igyekezet, szorgalom és törekvés, hogy eggyé váljak a szereppel. Ezt ő nagyon tudta. Ez volt az elve. Mindent a szakmának, a hivatásnak rendelt alá. Egyetlen rossz mozzanat volt az életében, hogy kezet fogott egyszer Szálasival. Kitüntették talán. Szálasi volt akkor a vezér, rá pedig mint vezető színészre rögtön rásütötték, hogy nacionalista, fasiszta, ami nem volt igaz. Ahogy megismertem a mentalitását... jólelkű ember volt! Soha senkiről rosszat nem mondott. Csak segített, fiataloknak, időseknek egyaránt. Mélységesen vallom a megállapítását, hogy a színészet jellem kérdése. Pláne ahogy a korral halad előre az ember. Egy fiatal színészt a külseje, az energiája, a kaszkadőri képessége meg tudja emelni, ugyanakkor sok mindent el is tud fedni nála. Később letisztulnak a dolgok, és egyre inkább érvényesül, ha van belső világa, az élethez való hozzáállása. Igazán fantasztikus hatású az tud lenni, akinek tartása van, karaktere. Akiből ez hiányzik, arra három percnél tovább nem tudsz figyelni. A jellem kisugárzása adja meg azt a katarzist, amit a néző fel tud venni.

Első jelentős filmszerepét Böszörményi Géza 1972-es remekművében, a Madárkákban kapta, ebben a ma is élő, groteszk szatírában, amely ugyan két vidéki lány nagyvárosi beilleszkedését követi nyomon, de szól az őket könnyű prédának tekintő fővárosi vagányokról is. Egy ilyen hódító küllemű, könnyelműen gondolkodó fiatalembert játszik ön is a filmben, hasonlót, mint Vladimír Pucholt a Milos Forman kisvárosi Szöszijét „befogó” prágai zenész szerepében.

Nagyon kellemes emlék nekem ez a film. Cserhalmi Gyuri és én voltunk a két belevaló fickó, Bánsági Ildikó és Schütz Ila pedig a két naiv, helyét és szerelmét kereső lány. Rettenetesen szerettük a hatvanas évek cseh új hullámának alkotásait. Akárcsak Böszörményi Géza és a felesége, Gyarmathy Lívia, aki az Ismeri a szandi mandit?-tal hódolt a csehek, Menzel, Forman és Chytilová előtt. Valóban az Egy szöszi szerelmei és a Százszorszépek magyar rokona a Madárkák, de nekem azért is maradandó emlék, mert azon a forgatáson ismertem meg a feleségemet. Akkoriban ugyanis a filmgyárban dolgozott, szkripter volt az operatőr mellett. Minden észrevételére, amit pontosan, precízen feljegyzett, nagy szükség volt a vágásnál. De Mari akkor még foglalt volt, ezért finoman küldtem felé a jeleket. Később kerültünk szorosabb kapcsolatba.

Három kollégájától vett végső búcsút az elmúlt hónapokban. Előbb Balázsovits Lajostól, aztán Benedek Miklóstól, nemrég pedig Tordy Gézától. Mindegyikükkel szoros kapcsolatban volt.

Balázsovits Lajossal többször játszottam a Vígszínházban. Amikor a Játékszín igazgatója volt, nagyszerű szerepekre hívott meg. Barátok voltunk. Benedek Miklóssal kétszázszor játszottuk Molnár Ferenc darabját, a Játék a kastélybant. Ebben láthatta őt utoljára a közönség. Mindannyian tudtuk, hogy súlyos betegségben szenved. Rendkívül intelligens, művelt színész volt. Az a típus, amelyet ő képviselt, kihalóban van már. Rajta úgy állt a frakk, ahogy annak állnia kell egy férfiemberen. Úgy, ahogy ő szivarozott, vagy ahogy ő ült be egy íróasztalhoz, ahhoz stílusérzék kell, ami neki megvolt. Tordy Géza szenvedélyessége a magánéletében is megmutatkozott. Őrületesen impulzív személyiség volt. Vele tizenöt évig voltam kollegiális viszonyban a Vígszínházban. Nagyon sok közös munka köt hozzá. Több rendezésében is szerepeltem. Nagy fájdalom, hogy ő is örökre elment.

Legutóbb a főképp szakmai körökben nagy vihart kavaró Most vagy soha! című filmben állt kamera előtt Ignaz von Lederer lovassági tábornok, a magyarországi császári-királyi főhadparancsnok szerepében. Nyilván sejtette, milyen fogadtatás vár majd minden idők legdrágább magyar filmjére, amely a forgalmazás terén is a kormány legteljesebb támogatását élvezi. Míves alakítása ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen. Az alkotókat érő kritikusi támadások sora nem lephette meg. Foglalkozik ilyesmivel a színész, amikor elvállal egy munkát?

Én úgy mentem bele, hogy elsősorban a szerepet néztem. Hogy milyen figurát kell megformálnom. Hogy mekkora a tétje, a hatása, a kisugárzása. A szóban és írásban már a forgatás után terjedő hangokkal, véleményekkel igyekeztem nem foglalkozni. Csak a feladatra koncentráltam. Egyébként elég nagy bajnak tartom, hogy a társadalmi megosztottság, ami sajnos létezik Magyarországon, egyre inkább a művészetbe is behatol. Tehát bizonyos értelmiségiek, kritikusok, esztéták és történészek már eleve döntenek, kijelentéseket tesznek, attól függően, melyik oldal gyártja a filmet. Nem azt nézik, milyen a mű, hanem hogy kik csinálták, milyen politikai beállítottságúak. Jobb- vagy baloldali, liberális vagy nemzeti a csapat? Az lett elsőrendű szempont, hogy kinek milyen a politikai meggyőződése. Én ezzel nem sokat törődtem. Igaz, hogy a rendezőnek ez volt az első nagyjátékfilmje, de Angliában és az Egyesült Államokban tanult, tehát komoly szakmai alapokat szerzett. És hagyott dolgozni, hogy az elképzeléseimnek legalább a nyolcvan százalékát megvalósítsam a szerepformálás kapcsán. Nekem békében teltek a napjaim a forgatáson, a figurát pedig elég érdekesnek és izgalmasnak találtam. Ignaz von Lederer Metternich kancellár jobbkeze volt. Ő felelt a budapesti rendfenntartásért, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy azt a bécsi udvar elvárja. Rend és fegyelem, semmi izgágaság, végképp nem lázadás vagy forradalom. Az élet fintora, hogy előbb épp Bécsben robbant ki felkelés. Erre a hírre reflektál Lederer úgy, mondván a beépített emberének, hogy mi itt kézben tudjuk tartani a dolgokat, és nem fajulhatnak el úgy az események, mint a császárvárosban.

Hogy tekintett Ledererre? Mint egy főgonoszra?

Azt az embert láttam benne, aki súlyos, felelősségteljes állást tölt be. Bécsből kapja az instrukciókat, és végzi a dolgát. Nyilván megvan hozzá a filozófiája. Magyar szempontból egyértelműen főgonosz. A magyar lélek, a magyar közember, a magyar fiatalság az elnyomó gépezet egyik jelentős alakját látja benne. De én mint színész közel sem úgy álltam a figurához, hogy egy főgonoszt fogok eljátszani.

Bulgakov darabjában, a Mester és Margaritában elképesztő szuggesztivitással formálta meg Wolandot, a varázspraktikákkal szórakoztató sátáni figurát, aki ugyanolyan fölényes intellektus, mint Lucifer, és világfi, mint Mephisto. Kórházi ágyán eszébe jutott akár csak egyszer? Folytatott vele valamiféle párbeszédet mint „magánördögével”?

Sokszor eszembe jut Woland. Fontos szerepem volt. Életem végéig el fog kísérni az az élmény, amelyet a próbák során kaptam tőle és a rendezőtől, Michal Dočekaltól. Örökké hálás leszek neki, hogy rám osztotta a szerepet. Woland a regényben sem kimondottan negatív figura. Ördögi hatása van, az tény, de meg kell nézni, kiket büntet. A legtöbbször pedig jó ügyet segít. Igen, vannak jó ördögök, ahogy hamiskás angyalok is. Remélem, rám a legjobb angyalok vigyáznak.