Lovas Rozi: Úgy érzem, a helyemen vagyok, szeretem csinálni, hiszek benne

Ha most kellene bemutatkoznod egy mondatban, hogyan definiálnád magad: színésznő, alkotó, társulatalapító – vagy valami egészen más?

Őszintén megvallva, nem szoktam definiálni magam. Lovas Rozi vagyok. Élem az életem, színészként dolgozom, van két gyerekem, családom.

Emlékszel még arra a pillanatra, amikor először érezted azt, hogy „igen, ezt akarom csinálni”?

Nem, nem volt kimondottan egy ilyen pillanat. Ez az egész „érzés” fokozatosan alakult ki bennem. Már gyerekkoromban is bennem volt, aztán később a gimnáziumban is. Szerettem a magyarórákat, a humán dolgokat, a színházat, a filmeket, a zenét. Kacérkodtam a gondolattal, „mi lenne, ha?”, de igazából sok idő volt, amíg magamnak is ki mertem mondani, hogy ez legyen.

Pályád során sokféle színházban és szerepben kipróbáltad magad. Melyik alakításodra vagy a legbüszkébb?

Szerencsére nincsenek ilyen dolgok, amikhez így igazítanám, kötném magam. Minden alakításban van olyan, amit sikeresnek gondolok. Estéről estére az ember mindig próbálja megújítani magát, igyekszik jobb lenni. Szerintem nem csak egy alakításon múlik az, hogy büszkék lehessünk, hanem egy rendezőn, egy munkafolyamaton, a hangulaton, a koncepción, illetve hogy a nézőkkel hogyan találkozik egy darab vagy egy szerep. Úgyhogy így külön magamat nem emelném ki egyetlen produkcióból sem. 

Mindazonáltal a Loupe-os bemutatóim közül mindegyikre nagyon büszke vagyok, akárcsak a radnótisakra és a miskolciakra is. Szerencsére sok jó munka volt az életemben.

Volt olyan, amelyik a legnagyobb kihívást jelentette számodra?

Nem, nincsenek ilyen „legek” az életemben. Minden szerep valami más miatt kihívás. Valahol sportolni kellett, valahol a jelbeszédet kellett megtanulni, valahol zenélni, valahol pedig ötven oldal szöveget egyedül elmondani. Különböző technikai és érzelmi kihívások is voltak az egyes munkafolyamatokban. A Lányok, fiúk monodrámám műfajában is egy határátlépés volt, ilyet eddig nem csináltam. Nyilván ez egy nagy vállalás, az embernek egyedül kiállni a színpadra partnerek és mindenféle kellék nélkül, egyedül lenyomni majdnem két órát. Ezt mondhatjuk egy nagy kihívásnak, de nem tudom, hogy ez volt-e a legnagyobb.

Nincsenek kapaszkodók, kollégák vagy bármi más a színpadon, ami adná azt a biztonságérzetet, úgyhogy ez valóban egyedülálló dolog egy színész életében. A Loupe Színházi Társulás alapítása is egy egyedülálló, bátor lépés. Mi az a hiány vagy vágy, amit ezzel a társulattal szeretnétek betölteni a magyar színházi palettán?

Nem volt ilyen indíttatás, mert nem úgy történt, hogy leültünk, és csináltunk egy társulatot, hanem csak így alakult. Volt egy előadásunk, amiben mind a négyen benne voltunk, beletettük mindenünket. Úgy csináltunk színházat, ahogy hiszünk benne. Ez annyira jól sikerült, hogy egyértelművé vált a közös munka folytatása, és ez így is lett. Azóta nagyon sok mindent történt. Igazából semmiféle szabályt vagy kijelölt utat nem járunk. Meghatározó társadalmi témákról beszélünk, olyan nyelvezetben, amiben hiszünk, színészközpontúan és nézőközpontúan. 

Nagyon sokat nyitunk a nézők felé, közösséget próbálunk építeni, gondolkodásra bírni, tabutémákat döntögetni. Kommunikációra, beszélgetésre és nyitásra ösztönözni az embereket.

 Sokat utazunk, más a gazdasági formánk, mint bármilyen más külszínházi vagy független színháznak. Szabadok vagyunk, mindenkitől függetlenek, és ezekhez tartjuk is magunkat. Nyilván van még egy csomó kibeszéletlen téma, hely, ahová még nem jutottunk el, vagy néhány ember, aki nem ismert meg minket, de szerencsére elég meredeken ívelünk felfelé. Úgy látszik, hogy a mi hitünk, vágyunk, a szakmai célkitűzéseink találkoznak a nézők igényeivel. Nagyon nagy szeretetben és látogatottsággal tudjuk csinálni mindazt, amit csinálunk és képviselünk.

Alapítóként mennyiben más a felelősséged vagy a jelenléted a társulatban?

Teljesen más, mintha csak simán színészként lennék jelen. Igyekszünk, hogy mindenki a részese legyen valamilyen formában minden előadásnak. Színészként felelősséget is adunk a kezébe, rajta is múlik, hogy mennyi nézőt tud megszólítani, hány emberhez jut el, vagy éppen milyen marketingje lesz egy előadásnak. Ilyen szempontból mindenkinek van felelőssége. Társulatalapítóként pedig azokért az emberekért, munkákért vagyunk felelősek, amiket közösen hívtunk össze. Természetesen négyünk között fel van osztva, hogy kinek mi a feladata. A szervezeti részét és magát a céget Horváth János Antal és Lengyel Tamás viszik, Molnár Áronnal művészeti tanácsadóként vagyunk jelen. Az, hogy milyen darabokat tudunk bemutatni, milyen színészeket tudunk megszólítani, milyen külön projekteket csinálunk meg, mindig négyünk összeadott értéke.

A Futni mentem komoly közönségsiker lett. Mondtad, hogy „legek” számodra nincsenek, minden ad valami pluszt. Volt valami kiemelkedő a forgatás alatt?

Önmagában kiemelkedő a közös munka Herendi Gáborral, ennek nagyon örültem. Ezekkel a lányokkal és színészekkel most dolgoztam először egy csapatként. Azt kell hogy mondjam, hogy egy elég kiegyensúlyozott, harmonikus, nagyon jókedvű munka volt. Az, hogy ekkora siker lett belőle, mindenképpen mindegyikünk életében igazán különleges és egyedi dolog.

Egy sorozatban (pl. a Gólkirályságban vagy a A mi kis falunkban) egészen más ritmusban dolgozik az ember. Milyen viszonyod van ezekkel a műfajokkal? A film vagy inkább a sorozatra való felkészülés áll közelebb hozzád?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyi műfajt kipróbálhatok, illetve hogy hívnak, és ilyen sok lehetőségem van forgatni. Teljesen más dolog felépíteni egy tízrészes sorozatot, s úgy kitalálni a szerepet meg a sztori ívét, hogy az jól működjön, mint egy film esetében. Most forgattam egy olyan filmet, ami még nem jött ki, minden jelenetben benne vagyok, és közben az én szememen keresztül történnek a dolgok. Más a dinamikája egy olyan filmnek, mint a Futni mentem, mert az több szálon fut, más a dramaturgiája az egésznek. Minden film egy külön világ, épp ezért nagyon szeretek forgatni. Szerencsére sokat is forgathatok, nem tudnék választani közülük.

Hogyan lehetne összehasonlítani a színházi előadásokat a forgatásokkal? Mit élsz meg pozitívumként és negatívumként?

Nincs olyan része a munkámnak, amit ne szeretnék. Még korán kelni is szeretek, hogyha forgatni járok. Azt viszont nem szeretem, amikor összecsúsznak a dolgok, és már a fáradtsági faktor meg a kizsigereltség elkezd a munka vagy a jókedv rovására menni. Próbálom okosan kihasználni a rendszert, vagy megnevelni a rendszert, ilyen szempontból a kellő pihenőidő mindig nagyon-nagyon fontos szerepet játszik nálam.

Van olyan karakter, akit nagyon szívesen eljátszanál?

Nem volt soha szerepálmom. De mondjuk egy izgalmas nyomozós sorozatban egy titokzatos főhős szerepét szívesen eljátszanám. Nagyon szeretem az ilyen típusú sorozatokat, és lehet, hogy vágynék egy ilyenre. Közel áll hozzám a krimi.

Többször mondtad, hogy az erőteljes női karakterek inspiráló hatással vannak rád. Miért fontos ez számodra?

Valószínűleg azért, mert nő vagyok, könnyebben tudok beilleszkedni egy női szemszögbe. 

Szerintem már kiskoromban is elvarázsolt, hogy mennyi érzelmet tud az ember kifejezni, és mennyire fontos, hogy ki is tudja fejezni. 

A filmen, a színészeten, a színházon keresztül pedig testet is tud adni az ember ezeknek az emócióknak, tehát maga a művészet kiválóan alkalmas arra, hogy a legtöbb emberben az ott rejlő és néha elfojtott dolgok felszínre kerülhessenek. Ez lenyűgöz. Nem az erőteljes női karakter a lényeg, hanem nyilván egy olyan művészeti alkotás, ahol ez láthatóvá válik, vagy jóféle módon válik láthatóvá egy női karakter. Ez nagyon izgalmas és nagyon érdekes számomra.

A színházi előadások végén a közönség reakciója, az arcok, a taps mennyire ad pluszt a színésznek a színpadon állva?

Nagyon sokat kapunk vissza a nézőinktől. A Loupe-nál nagyon sokszor van álló tapsunk országszerte, nem csak a Marczibányi téren, és ez mindig felemelő érzés. Vagy előadás után, amikor kimegyünk fotózkodni a nézőkkel, találkozunk velük, azok a visszajelzések, amiket mondanak, vagy az a kedvesség, amivel odajönnek, az elismerés, vagy ahogy elmondják, hogy őket éppen mi érintette meg, ez mindig nagyon mélyen érint. Nagyon sok erőt ad a továbbiakban is, ez egy olyan visszajelzés, hogy érdemes csinálni, és megéri.

Hogyan őrzöd meg az egyensúlyt az anyaság, a munka, a kreativitás között? Van valami titok?

Nincs titok. Gyakorlás és figyelem, empátia vagy szigorúság azzal szemben, hogy mi az, amire szüksége van az embereknek, mi az, amire nincs. A gyerekek születése óta elég drasztikusan megváltozott a hozzáállásom ahhoz a kérdéshez, hogy muszáj-e mindent csinálni. Nem muszáj, jó, ha az ember tud szelektálni az életében. Nagyon jó prioritásokat tudnak adni a gyerekek, nagyon fontos a befelé figyelés, érzi és megtanulja az ember, hogy mennyit bír, hogy mi a fontos. Olyan dolgokba és vállalásokba ne kényszerítse bele magát, amik később nyűgöt okoznak. Szerencsére sok olyan dolog van az életemben, amit nagyon szeretek csinálni, és nagyon szeretnék is csinálni. Elég azokat strukturálni. 

A folyamatos kommunikáció, a folyamatos egymásra figyelés, és a magunkba, a befelé figyelés nélkül nehéz lenne fenntartani ezt a rendszert.

Mi ad neked mostanában erőt? Vagy mi tölt fel, ha épp „lemerülsz”? Mi inspirál a mindennapokban?

Inspirálnak a munkatársaim, inspirálnak a nézők vagy a hitvallásom. Inspirál a természet, a gyerekeim, a családom, az élet, amit szeretek. A Dunakanyar, a természet, az állatok, maga az élet. Az, ahogy kinő egy fűszál a földből, és ez milyen csodálatosan egyszerű, és mégis ez a lényege talán mindennek. Az emberi interakciók, az, hogy bármikor tudsz segíteni, bármikor tudsz továbbgondolni, kilépni a saját világodból, és más szemével nézni egy kicsit az életet. Ekkor egyből egy univerzálisabb módon tudsz rátekinteni ezekre a dolgokra. Inspirál a sport, inspirálnak a nagy sportteljesítmények, az emberi erő, a másokon segítő emberek ereje és hite.

Egyre több művész nyilatkozik közéleti kérdésekben is. Mit gondolsz, van felelőssége a színészeknek a közéletben?

Mindenkinek van felelőssége. A politika szó pejoratívvá vált, azt gondolja az ember, hogy a politika olyan dolog, amivel egy halandónak nincs jogosultsága foglalkozni. Ha megnézzük azt, hogy jelen esetben a politika irányítja az életet, tehát mindenki vásárol boltban, mindenkinek szüksége van néha kórházi ellátásra, szereti a gyerekeit, és fontos neki, hogy hova járnak iskolába – vagy sorolhatnám –, akkor ilyen módon nyilván felelősséget kell vállalni a saját életünkért, és igenis érintenek azok a döntések, amiket nem mi hozunk, hanem azok az emberek, akiket mindannyian megválasztunk. Ilyen szempontból kutya kötelessége az embernek felelősséggel tartoznia a saját életéért. Azoknak az embereknek, akiknek nagyobb a láthatósága, szerintem még inkább kötelessége felhívni a figyelmet a problémákra olyan közösségek helyett is, akiknek kevesebb hangja van. Nem akarok belemenni a mai magyar kiélezett politikai helyzetbe, de elég erőteljes eltolódások, igazságtalanságok vannak, például az információáramlás szempontjából. Ebben a kiélezett helyzetben extra felelőssége van azoknak az embereknek, akiknek nagy követőtáboruk van, látják őket, és mondjuk esetleg kihangosíthatnak olyan információkat, amit máshol el akarnak hallgattatni. Úgyhogy igen, azt gondolom, hogy a színészeknek igenis van felelősségük a közéletet illetően is.

Hogyha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, hogy miért csinálod azt, amit csinálsz, akkor mi lenne az?

Valószínűleg ez a hivatásom. Szerencsére erre teremtett a Jóisten. Nem akarok ennél bonyolultabban fogalmazni. Nem egy dolog miatt csinálom, egyszerűen szeretem csinálni, hiszek benne. Azt gondolom, hogy van értelme a munkámnak, mások is értelmet látnak benne. Tudok valamit adni vele, azok az érzések és indíttatások, amik bennem vannak, felszínre tudnak törni, és ilyen módon egy teljesen önazonos emberként lehetek jelen a munkámban is. 

Szóval a helyemen vagyok. Azt érzem ebben a pillanatban, hogy ezzel tudok a legőszintébben és legigazabbul részt venni ebben az életben.