Kép: Michaela Eliáš
Anyanyelve a palóc, magyarul érettségizett, színészetet pedig szlovákul tanult. Kipróbálta magát szlovák és magyar színházi közegben is, jelenleg a kassai Thália Színház színművésze. Nyelvek és dilemmák között – Lax Judittal beszélgettünk.
Különleges napon, január 1-jén születtél. Ez átok vagy áldás?
Szeretem, mert különleges ünnepnap. A nevekkel és a dátumokkal általában gondban vagyok, nehezen jegyzem meg őket, szóval szerintem pont ezért születtem január elsején. Ezt a napot könnyű megjegyezni. (Nevet.)
Különleges a vezetékneved is: Lax.
Zsidó név. Nagyapám Lax Jenő volt, akit munkatáborba hurcoltak. Felesége és két gyermeke meghalt Auschwitzban. Ő vissza tudott jönni. Néhány év múlva megismerte nagymamámat, aki történetesen keresztény volt. Ebből a kapcsolatból született apukám, aki szintén keresztény.
Tovább él a családotokban a zsidó kultúra?
Apukám szinte már nyugdíjas évei alatt kezdett el régi, elhagyatott zsidó temetők felújításával, karbantartásával foglalkozni. Ezek gyakran teljesen elhanyagoltak, olyan családok őseinek emlékei, akik a háború után vagy előtt elmenekültek, kivándoroltak. Vannak Izraelben élő rokonaink, akikkel kapcsolatban vagyunk. De néha azt érzem, jobban kellene foglalkoznom ezekkel a kérdésekkel.
Tornalján nőttél fel, már gyerekként is színésznő akartál lenni?
Ó, persze, oviskorom óta. Később Udvaros Dorottyát, Eszenyi Enikőt láttam a tévében. Sugárzott róluk az elszántság, a bátorság, szélsőségekig el tudtak menni a játékukkal, engem pedig elvarázsolt ez az egész, nem tudtam levenni róluk a szemem.
Te magad bátor gyerek voltál, aki belemegy helyzetekbe, vagy pont a színház kínálta azt, hogy bármilyen lehess?
Úgy emlékszem vissza magamra, hogy eléggé bátortalan voltam, sőt a mai napig vetekszik bennem az exhibicionizmus és egyfajta visszahúzódó, szégyenlős természet.
A színész célja: minden gátlást levetkőzni?
Erről nem vagyok meggyőződve. Azt viszont tudom, nekem még feladatom elengedni bizonyos gátlásokat – főleg próbafolyamatokban –, átadni magam a játéknak, de nem a szerep rovására, nem úgy, hogy ripacskodsz. Elengedni az agyat, vezessen a szív.

Visszatérve Tornaljára, milyen lehetőségeid voltak, hogy felkészülhess a színművészeti egyetem felvételijére?
A városban akkoriban nem volt színjátszó kör. Voltak szavalóversenyek, ezeken mindig ott voltam. Sokaknak ismerős lehet Tornaljáról Dubcsek, vagyis Dubovszky László neve. Ő maga nagy szavaló volt, és néhányunkat összefogott, kísérleteztünk, műsorokat alkottunk. Ezek nem színházi előadások voltak, hanem részletek, például A padlásból. Minden nagyon kezdetleges volt, akkor még nem tudtam semmit a színházról. Aztán egyszer megnéztem A néma levente című tháliás előadást Bandor Évával, és akkor elállt a szavam – azt gondoltam, igen, ezt akarom csinálni!
Elsőre felvettek a pozsonyi színművészetire. Ez nagy szó.
Abban az évben négy magyart vettek fel: Kerekes Vicát, Bánczi Ritát, Mokány Csabit – akit sajnos három éve elveszítettünk – és engem. A szlovák csoporttársak között pedig ott volt Táňa Pauhofová, Mišo Kubovčík vagy Lívia Sabolová.
Meglepődtél azon, hogy elsőre bejutottál?
Az jó időszakom volt. A középiskolai évek alatt tanárnőm, Juhász Judit foglalkozott velem, ő készített fel a szavalóversenyekre. Összehangolódtunk, sikeres évek voltak, és nekem ez adott egy stabil alapot. Nem sokat tudtam a színházról, de egészséges önbizalommal indultam neki a felvételinek. Érettségire pedig már úgy mentem, hogy tudtam, felvettek.
Milyenek voltak az egyetemi évek?
Tizenhét voltam, amikor felvételizni mentem, volt oszálytársam, aki huszonnégy éves volt, amikor bekerült. És valószínűleg másként is éltük meg azt az időszakot, mást szűrtünk le, mást hoztunk magunkkal onnan. Néha az az érzésem, nem is tudatosítottam akkor, mi mindent kaptam. Aztán belekóstolhattunk a budapesti színművészetis képzésbe egy rövid időre. Na, az új világot nyitott meg nekünk, magyaroknak. Pozsonyban picit lazább volt a képzés. Meg hát nekem mindig is Budapest volt az álomvárosom. Ott akartam élni.
Akkor miért nem élsz ott?
Az egyetem után volt egy rövid budapesti szabadúszós időszakom. Bekerültem egy ügynökségbe, izgalmas emberekkel ismerkedtem meg, a filmezést próbáltam ki – Gigor Attila filmjében, A nyomozóban kaptam egy pici szerepet. De azt hiszem, sehol nem éreztem még annyira egyedül magam, mint akkor Budapesten. Szóval hamarosan a szerelem visszahozott Pozsonyba.
Pozsonyban nem is akárhol, a Nemzeti Színház ajtaján kopogtattál.
Akkoriban költözött át a Nemzeti a hatalmas új Duna-parti épületébe az opera- és a balett-társulatokkal együtt. Emlékszem, keresztanyám biztatott, hogy jelentkezzem, mert biztosan keresnek majd új embereket. Kerestek is, de nem színészt, hanem rendezőasszisztenst. Én pedig mondtam a színházi részleg akkori igazgatójának, Roman Poláknak, hogy próbáljuk meg.
Az épület nem éppen a patinás történelmi Nemzeti Színházéra emlékeztet…
Az új Nemzetit a nyolcvanas években kezdték el építeni, a tervek még korábbról valók, tehát ennek a korszaknak a jegyeit viseli magán. Eltartott egy ideig, amíg megbarátkoztunk az épülettel, sokáig úgy éreztük, mintha egy kórház falai között dolgoznánk. Idővel sikerült belakni.
Milyen érzés volt a másik oldalról figyelni a kollégákat?
Amikor tehettem, ott ültem a rendező mellett, és nagyon jó volt figyelni a „nagyokat”: Emília Vášáryová, Marián Geišberg, Robo Roth és a többiek – mindenki nyitott volt, és megkedveltek. Ott szeretik a magyarokat. Vagy képzeld el azt, hogy a Szlovák Nemzeti Színházban magyarul beszélgetsz a portás nénivel. Akkoriban ugyanis egy budapesti származású hölgy ült a portán, aki Pozsonyba jött férjhez, és gyönyörű magyar akcentussal beszélt szlovákul.
Másfél évig voltál ebben a pozícióban. Miért nem maradtál tovább?
Egyre erősebben éreztem azt, ha maradok, akkor elkönyvelnek a Nemzeti Színház rendezőasszisztensének. Tudtam, hogy rám még várnak más feladatok.

Így kerültél a nagyszombati színházhoz.
A művészeti vezető, Viktor Kollár még a főiskoláról emlékezett rám, és szerződést kínált. De nem voltam könnyű helyzetben, mert az igazgatót zavarta a magyar akcentusom, és rögtön az első szerepnél nagy nyomást helyezett rám és Viktorra is, hogy dolgozzunk a szlovákomon. Ami egyrészt jogos, viszont nekem ez akkora terhet jelentett, hogy inkább feladtam, és eljöttem.
Vagy onnan is nézhetjük, hogy elég bátor voltál nemet mondani...
Ma biztosan máshogy döntenék hasonló helyzetben, ráadásul már több szlovák projektben, forgatáson, reklámban szerepeltem. Azóta is sokat gondolkodtam azon, hogy elmenekültem-e a nehézség elől, vagy egyszerűen ott, abban a helyzetben ez volt a jó döntés.
Ha nem így döntesz, akkor lehet, hogy ma nem a Tháliában játszol.
Az volt a vicces, hogy amikor megérkeztem Kassára, akkor pedig a szlovák hangsúlyaimat kellett javítgatnom, amelyek az addigi szlovák nyelvi közeg hatására a beszédemben megjelentek.
Tornaljaiként palóc akcentusod nem volt? Azért is kérdezem, mert most nem palócul beszélgetsz velem.
Bármikor átváltok. A kisfiammal palócul beszélek, nekem ez a természetes. Szerintem a palóc egyébként sokkal kifejezőbb, színesebb nyelv, mint a magyar köznyelv. Egyidőben azt is éreztem, mintha a színpadon volna egy láthatatlan fal, amelyet nem tudok áttörni, ami abból adódik, hogy nem palócul játszom. Majd a Tháliában megkaptam a Portugál című előadásban Masni szerepét, aki végig nyelvjárásban beszél.
Masnival színészi díjat is nyertél Kisvárdán. Milyen más meghatározó szerep köt még a Tháliához?
Két éve mutattuk be Füst Milán Máli néni című előadását, amelyikben Margit kisasszonyt, a titkárnőt alakítottam. Szép kihívás volt, igazi színészi feladat, bárcsak gyakrabban jönne ilyen lehetőség. Ez az előadás a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal koprodukcióban született, neves színészekkel dolgoztunk együtt új környezetben. Inspiráló próbafolyamat volt.
Sorozatokban, reklámokban is szerepelsz. A reklámok mit adnak a színészi fejlődésedhez, a színészi munkádhoz?
Sok függ a reklámtól magától. Manapság már a reklámvilág is más cipőben jár, nagyon komoly reklámrendezők vannak, akik ezt a világot is próbálják más útra téríteni. Ott kezdődik, hogy nem becsülöm le a reklám nézőjét, hanem megadom annak a lehetőségét, hogy megértse, mit szeretnék mutatni. Színészként pedig a hatásra és a pontosságra kell törekedni.

Tizennégy éve vagy a Tháliában. Kassán otthon vagy?
Még mindig inkább Tornalját érzem otthonomnak, mint Kassát.
Kassán talált meg az anyaszerep is, kisfiad ötéves. Neked milyen kihívást jelent színésznőként anyának lenni?
Nem mindig egyszerű, mert reggel hatkor fel kell kelni akkor is, ha te, mondjuk, éjfélkor értél haza. Másrészt két csodálatos otthon töltött év után már vágytam dolgozni. És pont akkor ütött be a legerősebb járványidőszak. Az én mentalitásommal ezt már nehéz volt átvészelni. A párom sokat segített, neki is hozzá kellett szoknia az én színészi életmódomhoz. Ami azt is jelenti, hogy amikor ő hazajön munkából, én gyakran akkor indulok dolgozni, esti előadásra. Vagy ha eljövök egy néhány napos turnéra, akkor is neki kell helytállnia.
Ezzel azt mondod, hogy egy színésznek jó, ha nem színész párja van, vagy legalábbis nem színházi közegből való?
Minden helyzet más és más. Látok a színházban magam körül színész párokat is. Néha úgy gondolom, milyen jó nekik, hogy ők látják egymást, és tudnak a másiknak tanácsokat adni, beszélgetni a munkájukról. De nekik a gyermekkel kapcsolatos feladatokat lehet nehezebb oldani. Nem hiszem, hogy erre a helyzetre volna egy recept, amely mindenkinek megfelelne.
Legutóbbi kassai bemutatótok a Tartuffe, amelyben lényegében mellékszerepben vagy látható, én mégsem tudtam rólad/rólatok levenni a szemem. Min múlik az, hogy a színész magára vonzza a néző figyelmét?
Ebben az előadásban Varga Lívivel egy kettőst alkotunk, és nagyon egymásra kellett hangolódnunk. Azt érzem, ettől erősebb lett a színpadi jelenlétünk is. Az is fontos, hogy ha színészként a háttérben vagy, akkor is tedd fel a kérdéseidet a rendezőnek, hogy mi a célja, vagy mi a feladata ennek vagy annak a szerepnek vagy szereplőnek. De bármit játszunk is, a jelenlét az egyformán fontos minden esetben. Ugyanígy fontos a hozzáállás, hogy úgy menj neki a pici feladatnak is, mintha az a világ legnagyobb kihívása volna.
Lax Judit (1983) a pozsonyi színművészetin szerzett színészdiplomát, majd a Szlovák Nemzeti Színházban dolgozott rendezőasszisztensként. Több független produkcióban részt vett, szerepelt filmben (A nyomozó, 2008), sorozatban (Kriminálka Staré Mesto, 2013; Som mama, 2018). 2012 óta a kassai Thália Színház színművésze.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2025. január 20-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.