Laboda Róbert: „Nagyon felkavar, amikor gyűlölködést látok”

Idén nyáron 40 éves lettél. Volt benned számvetés ennek kapcsán? Szokták mondani, hogy ilyenkor már a B oldal pörög…

Néhány éve már úgy érzem, mintha felgyorsult volna az idő. A mindennapok sűrűbbek, a világ is gyorsabb lett, és sokszor tényleg olyan, mintha kevés lenne a 24 óra. Kevés ahhoz, hogy minden területet úgy érintsek, ahogyan szeretnék. 

Mi az, amiről úgy gondolod, hogy mostanra értetted meg, mostanra tanultad meg?

Tudni kell választani az események és a felkérések között, mert csak egy van belőlem, nem szakadhatok ketté. A befogadóképességem száz százalékát próbálom a köznek adni, tevékenyen kihasználni, de néha abba a hibába esek, hogy azt hiszem, bizonyos helyzetekben nem vagyok fontos. Azonban 

nem kell minden helyzetben megtalálni magad, néha csak ott kell lenni, meg kell élni különböző szituációkat.

Aztán utána hetekkel, hónapokkal rájönni, hogy azok feltöltöttek, és adtak valamit.

Mi az az érték, amit minden helyzetben próbálsz szem előtt tartani?

Mostanában gyakran megállok, és felteszem magamnak a kérdést: volt-e valaha olyan ember az életemben, akinek én tudatosan keresztbe akartam tenni, ártani akartam. És nem találok ilyet. Voltak és vannak is emberek, akikkel semmiben sem értek egyet. Olyan ez, mint a párhuzamos vonalak: nem találkoznak, csak haladnak egymás mellett. Mi nem is akarunk találkozni, csak megyünk tovább a magunk útján. Igyekszem kizárni az életemből a gyűlöletet. Rájöttem ugyanis, hogy ez az én gyenge pontom. A gyűlölet és a gyűlöletkeltés. Nagyon felkavar, amikor gyűlölködést látok, amikor embereket megszégyenítenek, vagy nem egyenrangúként kezelnek. Ilyenkor mindig eszembe jut az én alapmondatom, az alapszabályom: 

Nem vagyunk egyformák, csak egyenlőek. És ennyi. 

Semmi több. Ez az alap. Ha valaki ezt átlépi, az egy olyan határ, amivel én nem tudok mit kezdeni.

Az identitásod fontos része a palócság. Mit jelent neked palócnak lenni? Mitől, miért vagy te palóc?

Kétféle palóc identitásom van. Kötődöm Fülekhez, ahová iskolába jártam és ahol laktunk, és kötődöm Bussához, ahol a nagyszüleim éltek és neveltek. Bussa az Ipoly menti életet jelenti, Fülek pedig a polgári palócság megtestesítője. A kettő együtt nagyon erős identitást adott nekem. Ha valami történik ezeken a településeken, és olvasok vagy hallok róla, azonnal megdobban a szívem. A keserédes nosztalgia és a szívdobbanás nálam földrajzilag is behatárolt: bizonyos érzéseket nem tudok más helyhez kötni. Ott van például a bussai Ipoly-part. Két hónapja nem jártam ott, és ha belegondolok, rettenetesen szívszorító érzés. Nem elhanyagolom, csak egyszerűen nincs időm, mert más életet választottam.

Ezek szerint már ritkán jársz ezen a vidéken.

Van egy furcsa szokásom: bizonyos időközönként álmodom fontos helyszínekkel, utcákkal. Ilyenkor úgy érzem, muszáj őket újra bejárnom – fizikailag is.

El kell mennem azokra a helyekre, át kell sétálnom az utcákon, tereken, éreznem kell, mit jelentettek egykor.

Ez nem lezárást jelent, hanem azt, hogy újraélhetem az igazságot, azt a másfajta létet. Füleken például, ha csak átutazóban is vagyunk, gyakran leállítom az autót, hogy gyalog végigsétáljak egy-egy régi emlékem helyszínén. Ez számomra nagyon különös, felemelő élmény.

Jó pár éve már annak, hogy Komáromban élsz. Mit szeretsz az itteni létben a leginkább?

Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a városnak, például a feleségemet. Igazán jó embereket ismerhettem meg Komáromban, és úgy érzem, hogy a helyiek is elfogadtak engem. Elfogadtak és látnak, pedig sohasem tolakodtam. Valószínűleg azért tudtam ilyen jó emberekkel találkozni, mert nem kerestem őket, hanem az élet sodorta őket az utamba. Szeretem azt is, hogy nem tudok végigmenni a városon úgy, hogy ne kapjak egy-két jó szót.

Sokan sokféleképpen ismernek, de a slam poetry volt az, ami széles körben ismertté tette a Laboda Robi nevet.

Volt abban egyfajta rocksztárság. Különböző eseményekre hívtak. Volt, amikor egy évben több mint 150 fellépésem volt.

Sok városban, országban léphettem fel. De a legtöbb, amit kaptam ettől a műfajtól, azok a barátok.

Mindenki a kis közösségünkből kezdett valamit az életével, elért valamit. Amellett, hogy rocksztárok voltunk, és annak ellenére, hogy a hétvégénként otthon ültünk, és írtuk a szövegeinket, és minden mondatra odafigyeltünk, soha nem gondoltunk arra, hogy mindezt majd valaki visszamondja. És most odáig fajult a dolog, hogy a Tompa Mihály Országos Versenyen többen is mondtak tőlem szöveget. Ez elég kemény, nem? Olyasmi, amitől úgy érzi az ember, hogy elért valamit.

Nálad ez az egész dolog hol, hogy kezdődött? Miért, hogyan kezdtél el írni?

Ehhez vissza kell mennem egészen egy 2009-es, gútai házibuliig. Ott a barátommal, Forgács Attilával elvonultunk egy külön helyiségbe, és kitaláltuk, hogy mi most írni fogunk. Néhány évvel később, 2011-ben találkozott Attila a slam poetry műfajával, és azt mondta nekem: Figyelj, neked ez menne. Ez volt az első lökés. Aztán 2014-ben Komáromban szerveztek egy slam poetry-estet. Ott volt Simon Márton, Kemény Zsófi és Indiana is, és ahogy felolvasták a szövegeiket, kialakult egyfajta szellemi „petting” a közönség és az előadók között. Akkor döntöttem el, hogy én is elkezdek ilyen szövegeket írni. Így született meg a Gondoltam, jelentem, amiből videóklip is készült. Akárhányszor újranézem, mindig eszembe jut, milyen sokat jelentett nekem az a kezdeti időszak.

Új köteted jelent meg, a címe Könnyedén. Milyen versek vannak benne?

Nincs benne semmi könnyed. Önmagad felboncolása, szétszálazása és a számvetés sosem az. És számot nemcsak a halálunk pillanatában adunk magunkról és e világi tetteinkről, hanem útközben is jó megállni, körülnézni, rákérdezni arra, hogy mi hogyan történt.

Ez a kötet sok mindenről szól: felállásról, veszteségről, gyerekhalálról, elvándorlásról, megkeményedésről.

Azt érzem, ebben a könyvben tudtam igazán megmutatni valamit az embereknek. Ez különbözteti meg az eddigi köteteimtől. Mert míg sokszor azt éreztem, hogy a könyveimet inkább azért vették, mert engem szerettek, most ebben a könyvben magukra ismerhetnek. Bár alanyi költő vagyok, itt mégis túlmutat rajtam a szöveg. Nemcsak a saját vívódásaim vannak benne, hanem azok is, amelyek minden ember életében elkerülhetetlenek.

Milyen volt a munkafolyamat? Nehéz volt így kitárulkozni?

Ezek nem terápiás írások – mert a terápiának sosem lenne vége. Ezek inkább lenyomatok, pillanatfelvételek az emberi bizonytalanságról. Nagy kapaszkodóm volt ebben a munkában Szászi Zoltán. Ő volt a felelős szerkesztőm, és ő indított el a slam felől a vers felé. Emberként és költőként is rengeteget tanított. Ő mondta: egyszer majd te is segítesz embereknek. És ezt igyekszem most betartani. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy szabad-e ennyire kiteríteni önmagam. De hiszem, hogy a kötetben megírt érzések mindenkiéi. Nem lehet őket pontosan definiálni, sem egyetlen emberhez kötni.

Ízig-vérig tanár vagy. A gyerekek imádnak. Viszont sokan meglepődnek, amikor kiderül, hogy te bizony nem magyar szakos vagy.

Nem, én testnevelő szakos tanár vagyok. Amikor tizenkilenc évesen választanom kellett, hova megyek továbbtanulni, a szívem inkább a színművészet felé húzott. Pozsonyba jelentkeztem, de végül nem mentem el a felvételire. Helyette Nyitrára kerültem, testnevelés szakra. Mindig közel állt hozzám a zene, zenei képzést is kaptam, így zenét is taníthattam az alapiskolában. Aztán jöttek a színjátszókörök, a drámakörök, a vers- és prózamondás. Szóval, így találtam meg magam a pedagógiában. Nem is tudom már megszámolni, hány gyereket készítettem fel versmondásra, prózamondásra, vagy mennyien jártak a színjátszóköreimbe. 

A gyerekszínjátszással még Füleken kerültél kapcsolatba, tagja voltál a Zsibongónak, majd az Apropónak, de mikor kezdtél el te gyerekekkel foglalkozni?

A Munka Utcai Alapiskolában. Habán Hajnalka kolléganőm biztatott, hogy vágjak bele. Az első évben még csak egyetlen tanítványom indult versmondóként, és volt egy előadásunk, ami ugyan nem jutott be a Duna Menti Tavasz válogatójába, de ez csak a kezdet volt. Utána jött a Pogácsakedvelők Színjátszó Csoport. Új formanyelvet hoztunk a színpadra: mozgásjátékot, pantomimet, szavak nélküli jeleneteket. Óriási sikereket értünk el. Később átkerültem az Eötvös utcára, ahol szintén rengeteg országos döntős versmondóm volt. A színjátszókkal pedig három gyémántsávos előadást is csináltunk egymás után. Ezek nagyon áldott időszakok voltak.

Most a Városi Művelődési Központban folytatom a munkát, és azt érzem, végre tényleg csak azt viszem el a pedagógiából, amit szeretek.

Hetente két órát együtt lehetek a gyerekekkel, és színházra nevelhetem őket. Ez az, ami igazán feltölt. Mert bevallom, a rengeteg papírmunka és adminisztráció az iskolában mindig megbénított egy kicsit. A színjátszásban viszont újra és újra megtalálom azt az élményt, amiért annak idején tanárnak álltam.

Hogyan született meg benned a döntés, hogy pályázol a Komáromi Regionális Művelődési Központ élére? Mennyiben tekinted ezt egy „hiányzó láncszemnek” az eddigi pályádban?

Igazából szembejött a hír, és hamar rájöttem, hogy amit ez az intézmény csinál, azt én eddig is csináltam – csak intézmény nélkül. Szerveztem, részt vettem, értékeltem, majd újra szerveztem. És valóban, most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hobbim lett a munkám. Ez lehet az első lépés a boldogság felé: szeretem, amit csinálok. Az eddigi rövid időszak alatt rengeteget tapasztaltam, nagyon sok mindent tanultam, és egy fantasztikus csapatban dolgozom.

Meglepett, hogy ennyire nyitott vagyok a tanulásra, mert azt hittem, én már nem akarok és nem is tudok tanulni.

De az elmúlt másfél hónapban bebizonyosodott: igenis képes vagyok rá, és hálás vagyok ezért. Találkoztam olyan közösségekkel és kulturális közegekkel, amiket eddig nem ismertem, és azt érzem, hogy kell fél-egy év, mire teljesen átlátom a működésüket, a versenyeket, a rendezvényeket. De közben ott van bennem az is, hogy nem szeretnék leállni azzal, amit fontosnak tartok: költőket, írókat, az élő irodalmat és a kultúrát népszerűsíteni – akár magyar, akár szlovák rendezvényeken, iskolákban, falvakban. 

Elég lelkesnek tűnsz. Az adminisztráció nem töri meg ezt a lendületet?

A pedagógiából jövök, szóval tudom, milyen, amikor nem működik olajozottan a rendszer. Tanulom. Szerencsére kapok segítséget a munkatársaimtól, de az adminisztráció, a papírmunka és a felelősség most már az én dolgom is. Meg kell tanulnom ezzel együtt élni. Ugyanakkor mindig emlékeztetem magam: nem atomreaktort kezelünk, hanem kulturális intézményt. És a kultúra nem definíciókról szól, hanem élményekről és érzésekről, amelyek emberré tesznek minket.

Nemrég tértél vissza a közösségi médiába, hosszú évekre eltűntél. Ennek mi volt az oka? 

Egyrészt túltoltam, másrészt nagyon rosszul érintett a gyűlölet, amit ott tapasztaltam. Most már tudom szűrni, mi érjen el hozzám. Rájöttem, hogy a közösségi média rengeteg időt elvesz, és kinőttem az önmagam sztárolásából. A saját életemet már nem teregetem ki, a felületeimet inkább az intézmény és a kultúra népszerűsítésére használom.

Sokat jelentettek neked a kezdetek, a Gondoltam, jelentem sikere. Ha most írnád, mit fogalmaznál meg benne?

Azt, hogy ne féljünk a jótól. Legyünk válogatósak – ne csak a szemét és a hulladék között válogassunk, hanem magunkkal szemben is legyünk igényesek. Vigyünk egy kis jó ízlést a közéletbe, hajoljunk le a jóért, és próbáljuk elhinni a másikról, hogy jó.