Fotó: Szilágyi Lenke
Könyvajánló
Ritka az olyan író/költő, akinek mindegyik kötete erős. Oravecz Imre ilyen. Melyik könyvét emeljük ki? Az Egy földterület növénytakarójának változása című verseskötetet? Vagy a Halászóembert, amelyről Esterházy Péter azt írta, semmilyen nagy szót nem tart vele kapcsolatban túlzásnak? A rög gyermekei című regénytrilógiát? Vagy az 1972. szeptembert, amely egy szerelem megrendítő története? Vagy a Távozó fa című verseskötetet, benne a kortárs magyar líra olyan megindítóan szép alkotásaival, mint az Összegzés vagy az Egy láthatási nap felidézése?
Oravecz a magyar irodalom társtalan, magányos alkotója. Nem tartozik sehová, sem az urbánusok, sem a népiek közé. 1989-ben József Attila-díjat kapott, de nem vette át. „Az a kéz, amely addig pofonokat adott, ne simogasson” – mondta erről. Élt Amerikában és Nyugat-Németországban is. 2001-ben költözött vissza a Heves vármegyei Szajlára (Recsk közelébe), ahol a házak fele üres, a helyiek pedig vagy közmunkások, vagy nyugdíjasok. Egy újságírói kérdésre, hogy milyen ott az élet, azt válaszolta: „Semmilyen. Olyan, amilyen egy katasztrófa sújtotta övezetben lehet. A legtöbb magyar falu ma a hanyatlás, az agónia állapotában van.”
Naplója nem az életesemények kronologikus lejegyzése, hanem reflexiók gyűjteménye. Címmel ellátott, kis vignetták az időről, az elmúlásról, az apaságról, a szerelemről, a hiányról, a hétköznapok pokláról, az apró életörömökről, s a minden mögött ott tátongó, ijesztő űrről.
Oravecz minden megszólalását egyfajta csöndes rezignáció, a létbe vetettség tragikuma hatja át. Nincsenek illúziói, nem szépítgeti a valóságot, nem stilizálja föl önmagát, és nem hazudik reményt ott, ahol nincs remény.
A pontosság, ahogy fogalmaz, kíméletlen. Legyen szó az öregkori szerelemről, a test romlásáról vagy az Asperger-szindrómás kisfiáról, akit a bírósági döntés értelmében csak minden második hétvégén láthat, s úgy érzi, apaként megbukott, mert már nem tudja, mi van a fiával, mire gondol, mit érez, mi játszódik le benne.
Oravecz Imre hetvenöt éves, amikor elkezdi írni az Alkonynaplót. Nem mintha a születésnapok számítanának. „Az ember a siralom völgyébe születik bele, ezen nincs mit ünnepelni” – nyilatkozta egyszer a Magyar Hangnak.
Számba veszi, hogy mi minden miatt volt képes izgulni élete során: apja haragja, iskolai feleltetések, első szerelem, érettségi, egyetemi vizsgák, betegségek, disszidálás, pénztelenség, válóper, gyerekelhelyezés, újrakezdések. Mindez mára értéktelenné, semmissé vált.
Hogy milyen volt az élet? Néha csodálatos, de általában embertelen és megalázó. A test örömei nem feledtetik a kozmikus magányt. Ül a teraszon, nézi a fákat, az erdőt, a hegyeket, érzi a frissen kaszált fű illatát, hallgatja a tücskök ciripelését, a fürj pitypalattyolását, és arra gondol, „már a múlt is elmúlt”.
Fölidézi az anyja alakját, aki a határban dolgozott, reggel és este az állatokat látta el, velük vesződött, főzött rájuk, mosott, takarított, s mindezt úgy, hogy akkoriban se vezetékes víz, se gáz, se hűtő, se mosógép nem volt a házban. „Ki tartja számon, milyen életet élt, ha én és a húgom nem leszünk már?”
Az Alkonynapló központi témája az elmúlás. Oravecz úgy készül a halálra, mint egy utazó, aki tudja, hogy csak a legszükségesebb holmikat viheti magával a nagy útra, s nem fér be minden a zsákba, valamit el kell engedni, ki kell dobni. Hogy az öregkor elhozná a bölcsességet? Jól hangzik, de Oravecz inkább arra összpontosít, hogy amikor fölveszi a nadrágját, s közben egy lábon kell állnia, ne veszítse el az egyensúlyát.
Amíg fiatal volt, választhatott. Nem volt lakása? Albérletbe költözött. Elhagyta a szerelme? Keresett másik társat. Nem akart diktatúrában élni? Nyugatra ment. Nehezen viselte az emigránslétet? Hazajött. Mindig volt választási lehetősége. Az elmúlásnak azonban nincs alternatívája. Előbb-utóbb mind ráébredünk erre. S arra is, hogy az ember végül – a halállal szemközt – így is, úgy is magára marad.
Oravecz Imre: Alkonynapló (2018–2023), 200 oldal, Magvető Kiadó, Budapest, 2024
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 1-jei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.