Koncz Kata: „Nagyvadnak itt vagyok én!”

Ez is magyarázatot ad arra, miért került jó néhány madárodú az asztalra.

„Elég szűkre fogva zajlott az életünk Kunmadarason – repít el gondolatban az Alföldre. – Erdőt, mezőt járhattam közvetlenül a kertünk alatt. Több haszonállatunk is volt. Tehenek, birkák, malacok. Arrafelé mindenkinél azt láttam, hogy aki jószágot tart, annak fontos, hogy az állatok jól éljenek. Az én szüleim cukorrépával foglalkoztak, de búza-, kukorica- és lucernaföldek is voltak arrafelé. Ez mind rengeteg tennivalót jelentett. Én most is szeretek dolgozni. Az a munka, amit az ember a földbe fektet, látványosan megtérül. A természet meghálálja.”

Negyvenéves koráig szinte el sem mozdult Kunmadarasról. A szülői házból ugyan egy idő után elköltözött, de a természettől akkor sem szakadt el. Csak azt az egy évet nem szerette, amíg panelházban lakott. De ott is megteremtett magának egy kisebb zöldövezetet. Szobanövényekkel vette körbe magát.

„Lánykoromban ugyan babázni is szerettem, de a fiús dolgok is érdekeltek. Főleg apám szerszámai. Szegeltem, fúrtam, faragtam. Ha találtam egy köteg drótot, hajtogattam belőle valamit. A fantáziám soha nem hagyott cserben. Hímeztem, horgoltam, kötöttem, agyagoztam, de mindezzel párhuzamosan valamit örökké bütyköltem. Mindennek ismerni akartam a működését. Ritkán hívok szerelőt, ha meg kell javítani valamit. Az sem okoz gondot, ha be kell fúrni egy tiplit. Van hozzá kedvem is, erőm is. Adottság, hozzáállás kérdése az egész. A múlt héten például bementem egy autófestékboltba. Műszaki vizsga előtt áll a kocsink. Csuda érdekes dolgokat láttam a polcokon. Engem a szerelés is izgat. Kihívásnak érzem. Szórakoztat. Sokan nem értik, honnan van ennyi türelmem. Én sem tudom, honnan, csak azt, hogy van. Tevékeny ember vagyok. Állandóan teszek-veszek, csinálok valamit. Támad egy ötletem, és végigviszem. Kezembe veszek egy feleslegessé vált dolgot, és csinálok belőle valami hasznosat. Ránézek egy félredobott tárgyra, és már pörög is az agyam. Mindig ilyen voltam.”

Az első madárodúi is így születtek. Hozzá akart tenni valami szépet a környezetéhez. A házhoz, a teraszhoz, a kerthez.

„A természet önmagától is lenyűgöző. Megteremti a gyönyörűséget. Jól meg kell gondolni, mit illeszt hozzá az ember. A madárodúkat itt, Gödön kezdtem el készíteni. Szeretem a madarakat. Csoda szépek. Ösztönlények. Nem kell különösképpen gondot fordítani rájuk. Mindig találnak enni, de az ember mégiscsak szívesen eteti őket. Ott élnek, vagy odaköltöznek a közelébe.”

Kör alakú házuk kertjének több szárnyas látogatója, sőt vissza-visszatérő vendége van. Közel a Duna, egymást váltják a vízparti lakók.

„Figyelem a nálunk költő vadkacsát. Lesem, hova jár, de nem nyúlok a fészkéhez, nehogy elpakolja. Örömmel tölt el, hogy nálunk talált megfelelő helyet. Aztán látom, hogy már a tojásokon ül, és kíváncsian várom, mikor hozza elő a kiskacsáit. Jár hozzánk egy szürke gém is. Kecses madár. Itt nézelődik a kerti tónál. Olyankor ki sem megyek a teraszra, nehogy megzavarjam őt. A legapróbb neszre is felkapja a fejét. Ha megijed, rögtön elmegy. A tőkés récéktől érdekesmód egyáltalán nem tart. Fürkészve nézi, ahogy kihalásznak egy-egy békát a vízből. Melegebb időben, amikor újra mutatkoznak a halak, néha-néha fogyaszt is belőlük. Szerencsére nem végez nagy pusztítást, és a társait sem hívja magával. Ahogy hűvösre fordul az idő, a teknősünk is elvermeli magát a tó fenekén. Tavasszal majd ő is eljön.”

Katának két birodalma is van a házban. Az egyik a konyha, a másik egy festékekkel, ecsetekkel és különböző szerszámokkal teli zug, ahol művészi alkotásokkal felérő madárodúit készíti. Rétesben is verhetetlen. De voltak évek, amikor a mézeskalácsairól ismerték az ország különböző pontjain.

„Szeretek sütni-főzni. Nekem az is alkotómunka. Örömforrás. Elismerem mások tudását, kreativitását. Nem akarok legyőzni senkit. De nem tagadom, felettébb boldogít, amikor megveszik a portékámat, és tudom, hogy majd megbecsülik, mert tetszik nekik. A mézeskalácsaimmal vásárokba is jártam. Az is csodavilág. Koronája az alkotómunkának, hogy megfelelő mennyiségben van egy szép készleted, kitelepszel egy helyre, ahol megállnak előtted az emberek, és megcsodálják, amit az asztalodon látnak.”

Kettőjük házassága is egy ilyen helyzetből fakadt. Koncz Gábor gyakori vásárló volt a Lehel piacon, ahol Katának is standja volt. Hogy személyesen rajta vagy az árukínálatán akadt-e meg elsőként a jeles színművész szeme, maradjon titok. Sokkal lényegesebb, hogy a sors oda vezényelte őt, és vásárolt egy adag fahéjas puszedlit, amit azóta is nagyon szeret. Vidéken nőtt fel ő is, Mezőkövesden. Ismerte a friss mézeskalács ízét és illatát.

„Kedves volt és udvarias. Váltottunk pár szót, fizetett és elment. Egy vagy két hét múlva aztán visszajött, és azt kérdezte: „Miből is vittem a múltkor?” És ugyanabból kért. De kapott hozzá ajándékba egy írókázott mézeskalács szívet is. Olyan tükröset. Onnantól fogva pedig mindig odajött hozzám, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz.”

Hogy miképpen reagál a több mint kétszáz filmszereppel büszkélkedő színművész felesége szépséges madárodúira?

„Ó, Gábor nagy csodálóm! Szokta mondani, hogy mekkora tehetség vagy, kicsikém! Ő az egész folyamatot érdeklődéssel követi. Értékeli is. Szereti az ügyes embereket. A kétkezi munka eredményét különösen nagy becsben tartja. Vannak ötletei is, csak én azokat nem szoktam megfogadni. Ilyen téren fafejű vagyok. Konkrét elképzeléssel kezdek mindenhez. A múltkor például egy lampionszerű kakast készítettem, ami világít. Fehér volt az alapszíne. Gábornak nagyon tetszett. Kérte, hogy maradjon fehér, ne legyen színes. Sajnálom, hogy csalódást okozok, mondtam, de ez kékeszöld lesz. Az is lett. Egy szép kertet sok mindennel lehet még mutatósabbá tenni. Akár egy lampionnal is. Csak összeolvadjon a környezettel.”

A madárodúkkal is erre törekszik. Hogy minden egyes darab máshogy legyen szép. Formájában és mintázatában is.

„Sok munka van ezzel. Előbb felviszem az alapszínt, azt több sorral lefestem, hogy tartós legyen, aztán jöhetnek a motívumok, a minták, és a végén fixálom az egészet. Már a hangulatvilágítás is megvan a kertben. Napelemes égők szórják a fényt.”

Férjével együtt Kata is órákat tölt az erdőben. Főleg, amikor magaslesen ülve figyelik az őzek, a szarvasok, a kocák vonulását.

„Kezemben a távcsővel állandóan a sűrűt kémlelem. Azonnal meghallom, ha közeledik egy vadkancsalád. Gábor régen hajtóvadászatokra is járt, de az apróvadat emberben sem szereti. Ma már csak csendes szemlélő ő is. Nagyvadnak pedig itt vagyok én.”

A következő hónapokban kiállításra készül Koncz Kata. Eddigi munkáit sorra elajándékozta, vagy eladta. Mindegyiknek gyorsan lett gazdája. Karácsony előtt sorra kapta a megrendeléseket. Az idén szélesebb közönség előtt fog bemutatkozni színes fantáziára valló, egyedi alkotásaival.

Még hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

Tisztelettel jelentem: egy jurta formájú, gödi házban igen.