Koncz Gábor: „Hőst csak bátor ember játszhat”

Házát is ő tervezte. Jurta formájú nappalijában úgy érzi magát az ember, mintha egy történelmi film díszletében ülne. Testes, faragott székek egy hatalmas körasztal mellett, a falon acélkések gyűjteménye, a bőrkanapén fiatalkori, oroszlános képe. Ő és egy gyönyörű vad teljes testközelben, a Fővárosi Állatkertben. Színészként mára ő is az lett: a magyar film talán utolsó nagyvadja.

Sorra vetíti régi filmjeit a televízió. Egri csillagok, Az a szép, fényes nap, A törökfejes kopja, Ünnepnapok. Várkonyi Zoltán, Szőnyi G. Sándor, Zsurzs Éva, Kardos Ferenc értékes rendezései. Utóbbiban úgy fest, olyan felsőtestet villant, hogy azt fénykorában Arnold Schwarzenegger, Bruce Willis vagy Mickey Rourke is megirigyelte volna. Pedig a hatvanas évek második felében még hírét sem hallottuk a későbbi konditermeknek. Hogy csinálta?

Nem direkt mentem rá. Ilyen lettem. Genetikailag. Apám is ilyen volt. És persze sportoltam. Fekvőtámaszok nem voltak. Vívás, vízisí, lovaglás.

A hentessegéd című szlovák film főhőseként, mint seftelő, csencselő, feketéző mészáros fél disznót visz a vállán úgy, mintha csak egy zsák krumplit cipelne.

Mondom: a gének. Jött apámtól a telefon, amikor főiskolás voltam. „Fiam, gyere haza, mert a jövő héten aratunk!” Hét-nyolc-tíz hold földön mindig elvállaltuk apámmal résziben az aratást. Nem tehettem meg, hogy ne halljam meg a hívó szavát, vagy hogy nemet mondjak neki. De amikor már három filmfőszerepem volt, elmentek az én drága szüleim a moziba Mezőkeresztesen, a szülőfalumban, hogy megnézzék, milyen a fiuk. Nagy nehezen jutottak be a moziba, annyian voltak. A harmadik sorban csináltak helyet nekik, de így sem hallottak belőlem sokat, mert ahogy megláttak a falubeliek a vásznon, elkezdtek üvöltözni, hogy ott a Gabó, a Gabó! Késő este aztán levetítették nekik, kettőjüknek a filmet. Nekem az ő szavuk mindent jelentett. Azt mondják, öregkorára az ember sokat felejt. Ez nem igaz. Én már nyolcvanhat éves múltam, és a nekem fontos pillanatokra kristálytisztán emlékszem. Arra is, hogy amikor feljöttem a főiskolára, és a Sportuszodába jártunk, azt kérdezte az edzőnő, aki folyton a testemet nézte, mert látta, hogy nagyon tudok úszni, hogy hányszor teszed meg a távot? Nem tudom, feleltem, de nálunk az én stílusomat kutyaúszásnak hívják. Fél év múlva már versenyt nyertem, mert gyorsan tanultam, volt bennem akarat. Amit nem tudtam, azt igyekeztem elsajátítani. Csak énekelni nem tudtam. Annak idején én is beálltam a mezőkeresztesi gyermekkórusba. Láttam, hogy az énektanár nagyon figyel rám. Közelített lassan, megállt mellettem, én meg egyre hangosabban énekeltem, hogy lássa, milyen akarat van bennem. De mivel fél hangokat csúszkáltam le-föl, kiállított a kórusból. Ennél nagyobb szégyent! Egy mezőkeresztesi gyereket kiállítanak a harminctagú kórusból! Szörnyű érzés volt.

Ugyanezt a főiskolán hogyan úszta meg?

Fischer tanár úr volt az énektanárom. Negyedévben közönség előtt vizsgáztunk. A többiek mind operaáriákat énekeltek, nem a legjobban, hiszen nem operaénekesnek készültek, hanem prózai színésznek. Én meg a négy év alatt megtanultam egy szép francia sanzont, és akkora sikerem volt, hogy nem hagytak lemenni a színpadról. Ez is egy boldog pillanat volt az életemben. Nyolcéves koromban kezdődött, amikor az iskolaigazgató meglátta, hogy kiállított az énektanár. Azt mondta, nem baj, fiam, holnap március 15-e, te fogod szavalni a Nemzeti dalt a községháza lépcsőjén. Izgultam is, meg fáztam is nagyon, mert nem volt, csak rövidnadrágom. De a boldogságtól, hogy én adhatom elő Petőfi versét, lobogott a szívem, mert éreztem, hogy ezzel a verssel nekem még dolgom lesz az életben. Lett is. Huszonöt évig én szavaltam a Múzeumkertben. Ott, ahol állítólag a költő szavalta. Vártam is minden évben a március 15-ét. Felhívott nemrég a Nemzeti Múzeum igazgatója, hogy tudom-e még a verset? Egy életen keresztül! – mondtam. Fel is vették videóra. Ez már megmarad. Akkor is elővehetik, amikor én már nem leszek.

Mezőkeresztesen ma már a szobrát is megcsodálhatják. Ez, ugye, kellő büszkeséggel tölti el?

Nem tudok elég hálát adni a falunak, hogy összegyűjtöttek 12 millió forintot, megcsináltatták rólam ezt a szobrot, és oda tették, ahová én akartam. A katolikus templom egyik oldalára, a főutcára nézve. Isten őriz engem. Remélem, továbbra is rajta lesz a keze a fejemen. Bár tartozik is nekem.

Ezt hogy értsem?

Tízéves koromig állandóan ministráltam neki. Meg fújtattam az orgonát. És most ugrok egy nagyot az időben. Kocsis István Az áldozat című darabjában IV. Béla királyt játszottam. Szerepem szerint kérdeztem az érseket, hogy Isten miért bünteti a jókat, és miért jutalmazza a gonoszokat? Ő erre nem tudott válaszolni. Annak ellenére, hogy vallásos értelemben nálam jobb katolikus nem kell, vannak kételyeim. Több kérdésem is lenne az Istenhez. Felírtam néhányat, hogy alkalomadtán feltehessem neki.

Gyerekként vagy már felnőttkorában félt valamitől?

Soha, semmitől. A repüléstől sem. Vlagyivosztoktól Amerikáig körbeutaztam már a világot. Fatalista vagyok. Úgy lesz, ahogy lennie kell. Volt egy gerinc- és egy csípőprotézis-műtétem. Nem javul az állapotom, a kurva életbe, de Mága Zoli koncertjén is mekkora tapsot kaptam a versért, amit ott szavaltam! Tizenkét városban voltunk. Nem akartak leengedni a színpadról, valahogy mégis lebotorkáltam.

De ha ilyen szép napokat él meg, miért nyilatkozza azt, hogy egyre többet gondol a halálra?

Egy kultúrembernek muszáj gondolnia rá. Nem maradhatok örökké itt. Sajnos el kell menni. Csak nem mindegy, mit gondolsz rólam, ha elmegyek.

Azt azért gyakran mondogatja, hogy a Jóisten a tenyerén hordozta.

Valamiben hinni kell. Valami után menni kell. De amíg nekem egy hét alatt négy filmemet adja le a televízió, addig boldog vagyok, és köszönöm a Jóistennek, hogy a fejemen tartja a kezét. Mint gyerekkoromban a nagyapám. Ő is gyakran megsimogatta a fejemet. Nem vettek ők semmi különlegest karácsonyra, de a simogatásukból tudtam, hogy szeretnek. Nem voltunk gazdagok. Kulákok voltunk. Lesöpörték a padlásunkat. Mindenünket elvittek. Anyám a diót aranyszínűre festette, beleszúrt egy gyufaszálat, és úgy volt felakasztva a karácsonyfára, amit az erdőn vágott ki apám, és húzta haza biciklivel. Nagy volt a fa, odakötötte a vázhoz. Vagy amikor apámmal vadászni mentünk! Azt mondta, húzzad, fiam a fúrikot! Két nyulat vittem minden rokonunknak. Mentünk a hidegben Szentistván felé, odavalósi volt az apám, onnan járt anyámhoz Mezőkeresztesre. Húztam a fúrikot, benne negyven nyúllal, amit apám lőtt. Akkor voltam a legboldogabb, amikor a kezembe adta a puskát. Látod azt a nyulat az árok szélén, fiam? Célozd be szépen, és lőjél! – biztatott. Ő csinálta mindig a sörétet. Nem aludtam egy hétig az örömtől, hogy meglőttem a nyulat. Ezekre a pillanatokra támaszkodom.

Sokat filmezett, jól keresett, sportkocsija volt, nagykanállal habzsolta az életet. Sok mindent kapott a sorstól. Pénzt, paripát, fegyvert. Hiszen lovai is voltak, azokkal forgatott, fegyvere pedig, mint vadásznak, még most is van.

Megint csak apám jut eszembe. Mondták a rádióban, hogy holnap jönnek az áprilisi fagyok, mindenki füstöljön a kertjében, nehogy lefagyjanak a rügyek. Egynapi keresetemből a fél piacot megvettem volna a szüleimnek, de apám egész éjjel füstölt. Reggel aztán euforikus állapotban közölte, hogy nem fagytak le a rügyek. Ezek olyan szép emlékek! Én is ültettem huszonnégy fát, és éjjelente én is kijártam áprilisban, hogy lássam, mi a helyzet.

Van itt több öröme is a ház körül, nem csak a tó.

Most például vadkacsáim vannak, és nagyon érdekes tyúkokat is kaptam. Gyönyörködünk bennük Katával, a feleségemmel. Olyan jó kiülni a teraszra, és hallgatni, ahogy ezek az állatok beszélgetnek! Vendégkacsáim is vannak. Leszállnak szépen a teraszunkra. A Dunáról jönnek. Nem tudom megtagadni a gyerekkoromat, a fiatalságomat, azt, amiben felnőttem.

Mindazt, amit Mezőkeresztesen megélt, Fábri Zoltán két filmjében esszenciálisan mutathatta meg. Hogy tekint ma ezekre az alkotásokra?

Mindkét film, a Magyarok és a Fábián Bálint találkozása Istennel a legértékesebb munkáim közé tartozik. Mondtam is Katának, hogy ha meghalok, és megkérdezik tőle, melyik filmemet vetítsék, akkor ezt a kettőt mindenképpen. De a Szabó Magda történelmi játéka nyomán készült Az a szép, fényes napot és A dunai hajóst is, mert azokban faszagyerek vagyok.

Szabó Magdától őriz valamit?

Van egy szívet melengető levelem tőle, amelyben megköszönte az alakításomat, és vett nekem egy gyönyörű kürtöt. Azzal adta át, hogy Lehel kürtjét csak én fújhatom meg Magyarországon. Nagyon szerettem Szabó Magdát. Csodálatos ember volt. Játszottam a Madách Színházban is a darabjaiban. Mondta Zsurzs Évának, hogy Géza fejedelmet csak a Koncz Gabi játszhatja. De Szabó István rendezésében, Az ajtóban is szerepet kaptam. A rendőrparancsnok voltam a filmben. Igen, én ilyen csodálatos emberekkel találkoztam. Szabó Magda mellett Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Gyurkovics Tiborral, Csurka Istvánnal.

Az Ünnepnapok című filmben is a szakma krémjével dolgozott. Görbe János és Horváth Teri játszották a szüleit, a testvéreit Kállai Ferenc és Avar István, de ott volt Őze Lajos, Szirtes Ádám, Márkus László is. Balhés fiút kellett megformálnia, akit csak a motorozás és a szórakozás érdekel. Erre a szerepre hogyan készült fel?

Két hónapig tanultam salakmotorozni. Woody Allen nem játszhatta volna el a szerepemet. De voltak nekem remek szinkronizálásaim is. Inke László után engem kértek fel a Kojak szinkronizálására. Én voltam Telly Savalas magyar hangja. Több mint kétszáz részt megcsináltam. A suttogóban pedig Robert Redfordot szinkronizáltam. Azt szoktam mondani: hőst csak bátor ember játszhat, aki nem alázkodik, nem hajlik meg, és bárkivel felveszi a versenyt.

Katával, a feleségével is óriási szerencséje van. Lesi minden óhaját, mozdulatát. Hol talált rá?

Kunmadarasról hoztam. Kreatív, nagyszerű ember. Én már otthon vagyok ebben a világban, ő sokkal fiatalabb nálam, még issza ezt a világot. Ilyenkor az ember már jót akar a másiknak. Ő is nekem, én is neki. Tehát ne reménykedjetek! Messze még a nekrológ.