Koltai-Nagy Balázs: „A szív embere vagyok”

Koltai-Nagy Balázs, a kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Junior Prima díjas színésze eszményi István. Hangjával és megjelenésével igazi rocker királyfi. Nem először játszik Szegeden. A West Side Story Tonyjaként és az Elisabeth Halálaként is itt nyújtott kimagasló színészi teljesítményt.

Nemrég még kovácslegény volt

Nagy teherbírású művész. Nincs az a súly, amely alatt megroppanna. Kecskeméten a hátán viszi a színházat. Ő volt Rómeó, a Csárdáskirálynő Edvinje, A cirkuszhercegnőben Mister X, a Kőszívű Baradlay Jenője és a Szerelmes Shakespeare is. A nyolcvankét részes Bátrak földjében Rokoczay Károly báró eltitkolt fia, Zalán, a becsületes kovácslegény. Herczeg Ferenc regénye, a Fehér páva nyomán forgatott Majdnem menyasszony című tévéfilmben az ésszel mérlegelő Pankotay bárót alakította.

„Sosem gondolkodtam azon, hogy milyen típusú színész vagyok – mondja. – Ha meló van, én teljes gőzzel vetem bele magam. Aztán ha úgy alakulnak a dolgok, hogy van egy szabad hetem, akkor a sok kimerítő munka után napokat tudnék átaludni. Szeretném azt hinni magamról, hogy olyan színész vagyok, aki mindent maximálisan teljesít, de közben eljutok életem olyan szakaszába, amikor már fontossá válik a pihenés, a lenyugvás, hogy értékelhessem mindazt, amit idáig tettem, és felkészülhessek a következő nagy hullámra.”

Őrzi a lelki tisztaságát

Intenzív évadot zárt az idén is. Nem titkolja: már várta is, hogy vége legyen. Rettenetesen elfáradt. A lelke mélyén már arra készült, hogy a nyár szabad heteiben valami egészen mással foglalkozik majd. Kecskemét mellett lakik egy olyan helyen, ahol díszkertje és gyümölcsfái vannak. Ott tud igazán kikapcsolódni, vagy ahogy ő fogalmaz: helyrebillenni.

„A színházban a szellemi tevékenység dominál, a kertgazdálkodás inkább reál. Nem állítom, hogy nem kell hozzá lélek, mert kell. Motiváló látni az egészséges gyümölcsöt a fán, a friss zöldséget a földben, de az mégsem olyan lélektani folyamat, mint a színházi munka. Közben tudom, hogy ha nem vágom le a füvet, tovább fog nőni. Frissen levágva viszont gyönyörű. Látom, milyen szépen terem a paprika és a paradicsom. Csak gondozni kell a palántákat. De engem ez tud egyensúlyba hozni. Egyszerű ember vagyok, akinek ha ideje van, és nem égeti szét az agyvizét a nap, akkor analizálja a kinti dolgokat. Hogy mire van szükségük a fáknak, milyen vegyszerre, vagy mennyit locsoljam a növényeket, hogy bírják a hőséget. Kórokozókkal és gombákkal veszem fel a harcot. A szomszédaink is hasonló emberek. Őszinték, közvetlenek. Felénk nincsenek zárt, magas kerítések, itt mindenki látja a másikat a saját udvarán, ahol minden gyönyörű, és ez óriási inspiráció számunkra. Amikor mi a párommal itthon vagyunk, a szomszédaink még dolgoznak. Akkor érnek haza, amikor mi elmegyünk játszani. De vannak olyan napok is, amikor vagy én nem játszom, vagy Réka, olyankor kettőnk közül valaki mindig itthon van. Amit tudok, az otthonunkból, a környezetünkből is kihozom úgy, ahogy az összes szerepemből a színházban. Az a fajta elvonulás, amit Rousseau hirdet, hogy vissza a természetbe, nincs meg. Nem is lehet szó róla, hiszen emberek közt kell léteznem, ez a szakmám. Szívügyemmé vált az együttlét. Ez is segít a lelki tisztaságom megtartásában.”

Semmit nem siettet

Magas hőfokon égő, romantikus alkat. Ezt sem hallgatja el, bátran vállalja.

„Szeretek gyerek lenni, rácsodálkozni dolgokra, büszke lenni másokra. A szüleimre, a nővéremre, egykori osztálytársaimra, a kutyámra, a babarózsáimra. Én csak így tudok, így szeretek élni. Lesz majd filagóriánk is, arra is büszke leszek. Semmit nem siettetek. Nem hajtanak óriási vágyak. Néha jólesne egy kisebb szerep, hogy ne nekem kelljen a vállamon cipelnem az egész előadás terhét, de nem hagyhatom, hogy ez a fajta vágyam felülírja a nagy szerepeket. Azokra vagyok ugyanis hangolva, csak közben okosan kell beosztani az erőmet, hogy ezt hosszú távon bírjam. Olykor-olykor ugyan elfáradok, de ha nem aggatnának rám nagy súlyokat, valószínű, hogy enne a fene, nem tudnék mit kezdeni magammal. Mert még mindig nagyon sok felszabadítatlan energia munkál bennem.”

Jókai, a higgadt lázadó

Hogy tesz-e különbséget történelmi alak és mai hős között? Soha. Még akkor sem, ha utóbbi esetben sokkal szabadabb keze van.

„Akármilyen figurát játszom is, magamban kell megtalálnom az adott karaktert. Alapvetően ez izgat a leginkább. Nem a történelmi hűség, a hiteles háttér. Az visszaolvasható a könyvekben. De akkor sem könnyebb a dolgom, ha nem kell hasonlítanom egy valaha élt emberre. Jókai Mórt formáltam meg a Most vagy soha című Petőfi-filmben. Első körben az érdekelt, hogyan viszonyult a többiekhez, mennyire befolyásolták a jellemvonását bizonyos helyzetek. Mennyire mondható introvertáltnak vagy éppen lángolónak, mint Petőfi? Sem A kőszívű ember fiait, sem Az aranyembert nem kellett elolvasnom ahhoz, hogy a lelkébe lássak, hiszen nagyon sok mindent nem tapasztalt még meg 1848-ig. Huszonhárom évesen élte meg a forradalmat. Mit gondolt vajon a világról? Ez is érdekelt. Jókai higgadtan lázad, átgondoltan cselekszik, nem forró fejjel, mint költő barátja. És mégis izgultam, hiszen az egyik legkiemelkedőbb, legolvasottabb magyar írót kellett életre keltenem. Hálás voltam a lehetőségért, de a lelkem mélyén nyugtalan voltam. Egyet tudtam tenni: megpróbáltam minél alázatosabban teljesíteni.”

A szegedi Dóm tér varázsa

Ez történik most, másodszorra is a legendás rockoperahős szegedi megformálása során. A helyszín nem befolyásolta a felkészülésben, hiszen a rendezői koncepció ugyanaz maradt. Az a fajta interakció ugyanis, ami az Arénában megvolt, hogy a nézők körbeállták a szereplőket a beállított díszletben, a szegedi Dóm téren nem kivitelezhető, hiszen egészen más a tér kialakítása. A darab mondandója, az előadás „leckéje” azonban nem változott.

„Egy színházi előadásnak vannak bizonyos szabályai, amelyekhez nem tud alkalmazkodni egy stadion. Szeged nekem egyfajta kuriózum ebből a szempontból, emelkedett létezés. Annak az én fejemben van egy különleges kultusza. Ott egészen más hangulat jön létre, mint tavaly az Arénában. A szegedi produkció igazi színházi előadás. Tiszteletre méltó és becsülendő, hogy ennek a kis országnak van egy ilyen hatalmas színpada. Természetesen mi Budapesten is színházat csináltunk tavaly, hatalmas, látványos díszlettel egy összművészeti előadást. Színészek, énekesek, táncosok együtt meséltünk el egy grandiózus történetet. De a legnagyobb különbség a két előadás között az a bizonyos negyedik fal. Novák Péter rendező úr ott célirányosan alakította úgy a dolgot, hogy a közönség be volt vonva István, a király történetébe. Szegeden a hely adottságai megkövetelik a negyedik falat.”

István király hatalma

Koltai-Nagy Balázs életében először bakelitlemezről hallgatta végig a művet. Hogy sok évvel később esetleg utoléri a szerep, meg sem fordult a fejében.

„Abban a pillanatban, amikor felkértek a szerepre, arra gondoltam, ha erre a lóra én most nem ülök fel, akkor azt az életem végéig bánni fogom. Meg is tettem mindent azért, hogy ez megvalósulhasson. Rettentően izgatott voltam. Tudni akartam, hogy ez hova vezet a magánéletemben vagy szakmailag. Éreztem az óriási felelősséget, mint ahogy azt is, hogy ezzel élni kell, tehát ki kell aknázni. Hogy nagy tapasztalás és nagy élmény lesz, abban biztos voltam. De talán még a mai napig sem fogtam fel az egészet. Olyan munka volt ez, amely elválaszthatatlan a nemzeti öntudattól. Anyatejjel visszük be magunkba ezt a művet. Mivel mindenki ismeri a dalokat, ezzel is komoly felelősséget vettem magamra. Az arénabeli produkciót a helyszínen 11 ezer ember látta. Tetézte ezt az élő televíziós közvetítés és a tudat, hogy bárki visszanézheti. Ez akkor felfoghatatlan volt számomra. De azt kérdeztem magamtól: az én izgatottságom és a súly, amely a vállamat nyomja, mi ahhoz képest, amit István élt meg annak idején? Hogy ez a fiatalember úgy lett király, hogy meghalt az édesapja, fellázadtak ellene, a nagybátyja követeli a trónt, az édesanyja nem engedi, hogy megszerezze, erre új hatalom jön az országba, majd hirtelen István kezében a jogar és az alma. Tessék! Tiéd az ország, tiéd a hatalom! Mivel tudom magamról, hogy én nem lennék képes egy egész országot irányítani, végig az motoszkált a fejemben, hogy István vajon miképpen élte meg mindezt? Ami ebből látható és érzékelhető, az a mi olvasatunk, a mi megfejtésünk, amelyet érvényesnek tartunk. Ezzel azonosulni tudtam.”

Kétségek között lavírozva

Metszéspontot is talált a saját élete és a szerep között.

„Kétségek között lavírozok én is. Ilyen vagyok. Nem foglalok állást, hanem próbálom megérteni mindkét oldal igazát. Ki miért kapott létjogosultságot? Egy idő után majd arra az oldalra állok, ami nekem tetszik. Nem tudok, és ebből kifolyólag nem is akarok politizálni. A szív emberének gondolom magam. Azt a dilemmát és harcot, amit annak idején István megélt, felszínre kellett hoznom magamból.”

Hat dalt szólaltat meg az előadás során. Mindegyiket fontosnak és súlyosnak tartja.

„Technikailag talán a fő dal a legnagyobb kihívás, a temetést követően. Lélektanilag is nehéz megfogalmazni azt, amit a szerzőpáros elvár. Az én hozzáállásom, munkamorálom pedig az, hogy mindig többet teszek bele, mint amennyit a figura megkövetel. A nagy kedvencem az Elkésett a békevágy, amit Baricz Gergővel együtt éneklünk. Nekem az a favorit.”

A család ereje

Hogy miképpen élik meg a szülei és a nővére, hogy „király” van a családban?

„Hatalmas a szeretet köztünk. Roppant büszkék rám, de még mindig szokatlan nekik ez a helyzet, hogy ott állok több ezer néző előtt. De nekem is furcsa lenne, ha annyi idős fiam lenne, mint most én vagyok, egyszer csak Törőcsik Marival látnám a színpadon, vagy azt mondaná, hogy István leszek, a király. Nem biztos, hogy ezt azonnal fel tudnám dolgozni. Az a lényeg, hogy fontosak vagyunk egymásnak, szívvel-lélekkel végezzük a munkánkat, és ez sok mindent felülír az életünkben.”