Kiss Tibor Noé: "A szeretet mindig létezik"

Budapest, majd Szlovénia után most újra Pécsett élsz. Mennyire fontos számodra az, hogy hol alkotsz, mi vesz körül? 

Az írás szempontjából az a fontos, hogy maga a hely, ahol lakom, milyen hangulatú, hogy milyen a lakás, a környék. Eddig akárhányszor költöztem, ez mindig szempont volt. Na, jó, a legfontosabb nyilván mindig az, hogy a macskák jól érezzék magukat. Ezután következik az emberek jólléte. 

Otthon írsz? 

Otthon, persze. Amikor korábban Pécsett laktam, lakásban, nem házban, sokat jártam ki Orfűre. Kiültem a tó mellé, egy padra, és ameddig bírta a laptop, dolgoztam. Szeretek a természetben dolgozni, másképp működik ott az agyam. Az elmúlt években kétszer voltam „magánösztöndíjasként” Dániában is, a barátaim farmján – ott a tyúkok, teknősök és imádkozó sáskák felügyelete mellett szintén sokat haladtam a könyveimmel. És hogy Budapest vagy Pécs? Én már egy kétmilliós, agglomerációs városban nem érzem jól magam. Pécsett megállt az idő – ami abból a szempontból egyáltalán nem baj, hogy másfajta tempója van az életnek és az emberi kapcsolatoknak.  

És a szlovén kitérő? Megírtad volna az Olvadást, ha itthon maradsz? 

2017 és 2022 között olyan mértékben kerültem a propaganda célkeresztjébe, hogy azt éreztem, nem tudok dolgozni, nem tudok másra figyelni, csak arra, hogyan mentsem az irhámat, hogyan őrizzem meg a méltóságomat. Nem láttam értelmét annak, hogy nyilvánosan harcolni kezdjek a rólam terjesztett hazugságok miatt – nem vágytam sem a hős, sem az áldozat szerepére. Inkább hallgattam, így viszont teljesen egyedül maradtam. Bekövetkezett egy nagy törés az életemben, elidegenedtem a saját közegemtől, eltávolodtam a barátaimtól is. Nem igazán tudtam kapcsolódni senkihez, annyi volt bennem a negatív érzés. És akkor elmentem. Így tudtam írni.  

Miért jöttél mégis vissza? 

Az Olvadás megírásának utolsó éve életem legintenzívebb időszaka volt. A könyv annyira kitöltötte a mindennapjaimat, hogy szinte semmi másra nem tudtam érdemben figyelni. Január elején leadtam a könyvet a kiadónak, majd nem sokkal később rám szakadt a kérdés, akkor éppen egy Bécs melletti albérletben: mit keresek itt? Bárhol éltem, tudtam, hogy Magyarország az otthonom, ott vannak a szeretteim, ahonnan – hogy megőrizzem a józan eszemet – elmenekültem ugyan, de abban a hajnali pillanatban azt is éreztem, hogy vissza akarok menni.  

Az új könyved, az Olvadás kapcsolódik az előző kettőhöz, az Aludnod kellenéhez és a Beláthatatlan tájhoz. Önállóan is olvasható, de aki ismeri ezt a kettőt, találhat bennük kapcsolódási pontokat. Amikor az előzőeket írtad, mennyire vetted már számításba az Olvadást? 

Amikor az Aludnod kellenét írtam, eszembe se jutott, hogy lehet folytatása. Amikor elkezdtem dolgozni a Beláthatatlan tájon, azt is tudtam, hogy lesz egy harmadik könyv, ami a Beláthatatlan táj egyik mellékszereplőjének a történetét bontja majd ki. És akkor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha annak a szereplőnek köze lenne az Aludnod kellenéhez is. Izgalmasnak találtam, hogy létrehozzak egy ilyen nagy kirakóst. Viszont a legfontosabb szempont így is az maradt, hogy az Olvadásnak meg kell állnia a saját lábán. Ha valaki talál a könyvek között kapcsolódási pontokat, annak örülök. Én erre inkább kihívásként tekintettem, és jól elszórakoztattam magamat.  

Mennyire építkezel lineárisan? 

Lineárisan írom meg a könyveimet, de nagyon részletes vázlattal, ahol szerepel az egész regény szerkezete. Az Olvadás nagyon töredékes, a történetek is töredékesen jönnek elő, tíz-húszoldalanként egy-egy bekezdésben, vagyis viszonylag „nagy távolságban” vannak egymástól. Ezeket a történeteket nekem nagyon pontosan át kell látnom, ezért a munkafolyamat elején – amikor még egy sort sem írtam még le – a vázlaton kezdek dolgozni. Ekkor már látom a könyvet, mint „nagy egészt”, hogy honnan hova tartunk. A vázlat abban segít, hogy az egyes részletek ritmikailag és logikailag is a helyükre kerüljenek.  

Ez azért nem jelenti azt, hogy mindent tudok előre. Ennél a könyvnél is rengeteg dolog változott a megírás közben, néha egészen fontos fordulópontokon is. Az apafigura felépítése során volt egy jelenet, ahol az apa megütötte volna a lányát – csakhogy addigra már sikerült annyira démonizálni a karaktert, hogy ezt a gesztust a regény nem bírta volna el. Így aztán nem megütötte – hanem megölelte. Ez sokkal izgalmasabbá tette a könyv motívumrendszerét. Sokszor mondják, hogy a szereplők egy regényben a saját életüket élik. Hát így élnek maguktól. Hiába van nekem egy előre rögzített keretem, ha ők másképp akarják. 

A regény egyik fő témája a családon belüli erőszak. Mégis, van abban valami finomság, ahogy az apa durvaságához „nyúlsz”. Létezik szerinted megbocsátás és a megbocsátás után szeretet egy ilyen helyzetben? 

Szerintem a szeretet mindig is létezik. Az állandó. A megbocsátás abban segít, hogy az ember hozzáférjen. Persze, vannak helyzetek, amikor lehetetlen szeretni a másikat, és akár évtizedek is eltelhetnek, mire az ember képes megbocsátani. Ezeket a folyamatokat nagyon sok minden befolyásolhatja, például olykor a bántalmazó is változik: megtér, megöregszik, meghal. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy minden érintettnek megvan a története. Nekem van erről egy személyes történetem, a regényben pedig megírtam egy másikat. Gondolom, van még másik ezer, millió. A közös talán mégis az, hogy a legtöbb esetben valamilyen úton mindannyian eljutunk a megbocsátásig – bár én szívesebben használom erre az elfogadás kifejezést. 

A valóban mély megbocsátásig? 

A legtöbb író a saját történetét éli minden könyvben. Nekem ez a legszemélyesebb regényem, miközben nem vagyok harmincéves nő, nincs férjem, aki a tajgán kulturális antropológus, nincs apám, aki börtönben lett volna, és nem is vádolták gyilkossággal. Ez a legizgalmasabb dolog az írásban számomra: hogy hogyan tudsz úgy írni magadról a lehető legszemélyesebben, hogy közben nem te vagy benne, nem a te történeted van megírva. Nagyon sok energiát fektettem ebbe. Ezzel együtt vannak olyan mondatok a könyvben, amik az én apám szájából hangzottak el. Hogy melyek azok, az most mindegy is.  

Miért pont a hantik? Mikor jöttek konkrétan ők a képbe? 

Nehezen tudom ezt visszaidézni, de van egy konstruált emlékem. Megírtam az Inkognitót, az Aludnod kellenét, majd a Beláthatatlan tájat, azt a magyar vidéket, ahol ezek a marginalizált, deklasszálódott emberek élnek, és szerettem volna ettől kicsit távolabb vinni a történetet. Ez a Baranya megyei falu, ahol a történet játszódik, már kicsit más, bonyolultabb szerkezetű, polgárosultabb világ, ahonnan például el lehet menni. De azt is nagyon szerettem volna, ha van a regénynek egy földrajzi értelemben is igazán távoli pontja, ami azért rezonál Magyarországra. És egyszer csak szembe jöttek a hantik, egy hírt olvastam róluk, és azt gondoltam, hogy úristen, de jó, olyan, mintha magyarok lennének, hiszen mégiscsak a nyelvrokonaink. Ideális terület: messze van, totálisan izolált, valamiféle tükörként működhet a könyvben. Azonnal eszembe jutott Nagy Zoltán is, akit a pécsi egyetemről ismertem. Tudtam róla, hogy ő évtizedek óta a hantikat kutatja. Megkerestem, leültünk beszélni, és a munkakapcsolat aztán barátsággá alakult. Nagyon sokat segített, interjúztam vele, elolvastam a könyveit, a tanulmányait, videókat küldött, képeket, és a személyes terepnaplóját, amit rajtam kívül még senki sem látott. Ezek nagyon személyes szövegek. Ebből építettem fel egy egész karaktert és a tajgában játszódó történetet. 

Ő olvasta a regényt?  

Persze. A naplórészeket még a megjelenés előtt olvasta, illetve azt is mondhatnám, lektorálta.  

A távolság maga sokféleképpen megjelenik az Olvadásban. A hantikkal a fizikai távolság, az apa és a lánya között egy másféle, lelki. Létezik megértés a gyökeresen másképp gondolkodókkal? Számodra ez kérdés volt a könyv megírásakor? 

Válaszképpen igazából arról tudnék beszélni, hogy transznemű emberként milyen extrém mértékű önreflexióval és milyen kommunikációs képességek kifejlesztésével lehet csak viszonylag normálisan élni. Amikor úgy élsz, hogy folyton ennek vagy kitéve: a megértésnek, a meg nem értésnek. Hogy állandóan reflektálsz magadra – és mások reflektálnak rád, mert nem értik, kíváncsiak, félnek. A zavar egyébként sokkal gyakoribb, mint a gyűlölet. Mindig is gyakoribb volt. A hatalom bűne, hogy egy tudatos gyűlöletkampányban ellenségképeket gyárt, ezzel mérgezve a társadalmat. De én még mindig azt érzem, hogy az ellenségképek felmutatását célzó akarat sokkal erősebb, mint az emberek erre való igénye. 

A regényeim ennek lenyomatai, lényegében minden könyvem erről szól, egymás megértésének nehézségeiről. A Beláthatatlan táj szereplői annyira meg akarják egymást érteni, annyira szeretnének közel kerülni a másikhoz, hogy nagy buzgalmukban belökik a másikat a szakadékba. Akaratlanul is. Az Olvadásban másfelé indultam el, a feloldozás felé. Hogy van remény. Lehet, hogy csak állsz egy helyben, és tehetetlen vagy, de elfogadod, ami történik veled. Ez már önmagában hordozza a változás reményét. 

A közelmúltban melyik volt a legemlékezetesebb könyv, amit olvastál?  

A közelmúlt legjei közül Hegedűs Vera könyvét, az Ostobát emelném ki. Méltatlanul kevés szó esik róla. Vera kirívó tehetség. Nagyon sűrű, szinte lírai szövegeket ír, az említett regényét pedig azért tartom nagyon érdekesnek, mert a női perspektívát nem a mikrorealizmus vagy a traumapróza felől, hanem történelmi kontextusba ágyazva mutatja be. A másik könyv, ami nagy hatással volt rám, Elin Cullhed Eufória című fiktív életrajzi regénye Sylvia Plath életének utolsó évéről. Soha nem olvastam még ilyen erős szöveget a kétségbeeséséről és az összeomlásról. 

Min dolgozol most? 

Már annyi mindent válaszoltam erre a kérdésre az elmúlt fél évben (olasz fociról szóló esszékönyv, verseskötet, krimi), hogy erre inkább nem mondok semmit. Több elképzelésem van a folytatásról, és nagyon remélem, hogy ezeket hamarosan egy irányba tudom terelni.