A héten mozikba kerül Wes Anderson legújabb filmje, A föníciai séma – főszereplőként ezúttal Benicio Del Toro merül el az ikonikus rendező szimmetrikus, humoros színkavalkádjában. Míg azonban az Anderson-filmek egykor még nagy Oscar-kedvencnek számítottak, egy ideje egyre gyakrabban reagál rájuk szájhúzogatással a közönség. Vajon mi működött régen jobban, és mi változott az évek során?
Anderson filmjeinek legnagyobb erőssége egyértelműen az őszinteségük. Egy olyan ember víziói ezek, aki a legtöbb szereplőjét a mai napig volt osztálytársairól nevezi el, és aki az együttműködéssel mindig egykori szobatársát (Owen Wilsont) keresi meg először. Ez a szentimentalitás pedig egyértelműen a látványelemekben köszön vissza leginkább.
Csinos kis filmek
Wes Anderson jellegzetes vizuális stílusa nem csupán üres esztétika. A kiművelt díszletek, a játékos, makettszerű akciójelenetek és a szivárvány összes színét viselő belterek céltudatos rendezés következményei. Anderson, bár íróként sem utolsó, sokkal inkább látványvilágával kíván jelen lenni saját filmjeiben, nem pedig szereplői lelkivilágán és motivációin keresztül. Ezt pedig egyértelműen jól teszi – végül is egyike azoknak a filmkészítőknek, akiket még a laikus nézők is fel tudnának ismerni egyetlen képkocka alapján. Képsorai azonban nemcsak kimerevítve, hanem mozgásban is profik. Anderson mestere annak, hogy irányítsa a figyelmet; a néző egyetlen háttérszereplőt, kakukktojás díszletelemet vagy kizökkentő hangeffektust sem mulaszt el, ez pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy befogadható legyen a rendező csapongó világa.
Filmjei másik nagy erénye ugyanis az, hogy mennyire lendületesen keverik a műfajokat, de főként a különféle hangulatvilágokat. A humoros történetek, ha kell, egyik pillanatról a másikra csapnak át megindító tragédiába. A szereplőket is nagyrészt az határozza meg, hogy a hangulati elemek milyennek láttatják őket: pánikolónak, elszántnak, esetleg egyenesen gonosznak. Saját jogukon ritkán érződnek kidolgozott jellemeknek, ami a múltban néha nem kis fejtörést okozott Anderson kollégáinak. A Tenenbaum, a háziátok forgatása során például hírhedten nagy volt a feszültség, Gene Hackman ugyanis egyáltalán nem értette, hogyan kellene eljátszania címadó karakterét.
Olyan társadalomban élünk...
Valahol itt is kezdődnek a gondok. Ha ugyanis főként a látványvilág és a hangulattal való játszadozás határozza meg az élményt, akkor fontos, hogy minden film egyedi koncepcióval járuljon hozzá. Eleinte ez eléggé ment Andersonnak. A Tenenbaum abszurd családi drámáját különféle (tudományosan) fantasztikus utazások követték, majd jöttek az animációs mesefilmek, esetleg egy cserkésztáborban játszódó, modern romantikus kaland. Aztán jött A Grand Budapest Hotel – egyértelműen a fordulópont a rendező karrierjében, egyben máig a legünnepeltebb alkotása. A történelmi traumákkal lazán és frappánsan zsonglőrködő film egyszerre volt vicces, izgalmas, de a szükséges pillanatokban melankólikus és nosztalgikus is. Oscar-díjas zenéjén és látványtervezésén keresztül ablakot nyitott arra, hogyan romantizáljuk gyakran a történelmünk szomorúbb korszakait, hogy miképp lapul meg a politikai kiszolgáltatottság a leghumorosabb történeteink mögött, és hogy végső soron mindig az hagyja bennünk a legmélyebb nyomot, ami boldoggá tett. Egyedi, merész film volt – és minden bizonnyal Anderson is így gondolta, azóta ugyanis szinte csak ezt forgatja le újra és újra.
Kapcsolódó cikkünk
A szimmetrikus papagáj
A francia kiadás, az Asteroid City és legfrissebben A föníciai séma is úgy érződnek, mintha A Grand Budapest Hotel pszeudofolytatásai lennének. Bizonyos értelemben mindegyik áltörténelmi fikció, ami szokások és (tökéletlen) kulturális konvenciók által összekovácsolt közösségeket követ, cinikusan és valahol közömbösen reagál a politikára, és minden tragédia mögött a filozófiai mélységet keresi. Anderson stílusa pedig mindezek közepette egyre silányabbnak érződik – hiszen ahelyett, hogy csupán képkeret lenne újabb és újabb vásznakhoz, lassan egy egész önismétlő festménnyé korcsosul. Ez pedig a közönségreakciókban is egyre inkább visszaköszön. Bár Anderson filmjeit változatlanul mindenki várja, a csalódás szinte kézzel fogható, amikor kiderül, hogy megint ugyanazok a poénok és felszínes érzelemvilág várja őket.
Valahol ironikus, hogy Anderson éppen ebben az érában nyerte meg élete első Oscar-díját, egy olyan műért, ami nyílegyenesen szembemegy mindennel, amiről jelenleg ismert. A Henry Sugar csodálatos története című rövidfilm visszatér az egyszerűbb, meseszerűbb Anderson-filmek korszakába, ahol a varázslatos fantázia és a már-már irodalmi merészségű történetmesélés nem cinizmusnak, hanem őszinteségnek érződik.
Andersonban továbbra is ott bújik a forradalmi mesemondó. A rendező, aki a legművibb díszleteket is képes megtölteni valami emberközelivel. A művész, akihez hasonlóan tényleg senki más nem alkot. Ha viszont nem sikerül néhány éven belül meggyőznie arról, hogy van még mit mondania, akkor könnyedén az első filmkészítővé válhat, akinek sikerült klisét faragnia saját, egyedi
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.