Ketten, külön utakon

Álltak ők már együtt színpadon. Kassán, a Thália Színházban. Bandor Éva friss diplomás színésznőként került Márai Sándor városába, Bárta Sándor helyből, a kassai konzervatóriumból. Több darabban játszottak együtt, tájelőadásokra is jártak. A zenével is kacérkodó fiút aztán felvették a pozsonyi színművészeti főiskolára, kolléganője pedig öt év után Komáromba szerződött. Bárta Sándorból a színlapon mindeközben Alexander Bárta lett, szakmai berkekben és baráti körben Nyuszi. Néhány, vidéki társulatban töltött esztendő után a Szlovák Nemzeti Színház hívta tagjai sorába, Bandor Éva pedig a Jókai Színházban töltött csaknem húsz évet. Filmben még nem találkoztak. Filmes alakításaik révén azonban most újra színpadra álltak. Bandor Éva a Túl közel című rövidfilmbeli teljesítményéért, szeretett kollégája pedig a Rendőrök háborúja című játékfilmben nyújtott alakításáért részesült a minap rangos elismerésben. Mindketten a Szlovák Filmszövetség, a Szlovák Televíziós Alkotók és az Irodalmi alap friss kitüntetettjei.

Csavar egy gépezetben a rendőrkapitányt megformáló színész, huszonhét éves lányától kell bizonyos fokig elszakadnia a színésznő által életre keltett anyának.

A rendőrkapitány már senkiben sem bízik, főleg nem a gépezetben, hiszen az sem úgy működik, ahogy szeretné. Megrendül párszor a hite, amikor látja, hogy a bűnöst – fentről jött utasítás alapján – gyorsan szabadlábra helyezik. De nem adja fel. Az igazságérzete nem engedi.

Lelki nyugalmát és biztonságérzetét félti az anya, akinek a lánya társra talált. Férjét már elveszítette, most egyetlen gyermeke költözik el tőle. Hogyan tovább? Mi lesz vele? Kiben fog megkapaszkodni? Ezek a kérdések foglalkoztatják az ötven körüli asszonyt.

Bárta Sándor, avagy Alexander Bárta nem az első filmfőszerepét kapta Rudolf Biermann friss rendezésében. Igric-díjjal azonban most jutalmazták első alkalommal.

„Boldogan fogok aludni – mondta a pozsonyi díjátadó gálán. – Remélem, szép álmaim lesznek. Nehéz a díj, komoly súlya van, de hozzájutni sem volt könnyű. Rengeteg munka előzte meg. Nem azért vagyok színész, hogy díjakat gyűjtsek, annak viszont nagyon örülök, ha tetszik a közönségnek egy-egy alakításom. Ha még szakmai elismerésben is részesítenek érte, az dupla öröm számomra.”

Komoly társadalmi mondanivalója van a Rendőrök háborúja című filmnek.

„Pontos képet fest a kilencvenes évek Szlovákiájáról. Megmutatja, hol tartott az ország, és ahhoz képest mára meddig jutottunk. Vad és viharos időszakát ábrázolja az akkori történéseknek. Nekem azért is fontos ez a film, mert Kassán, a szülővárosomban játszódik, és a legkedvesebb munkáim közé sorolom.”

Hogy ér-e vajon annyit számára a rendőrkapitány szerepe, mint például Macbeth alakja a Szlovák Nemzeti Színházban?

„Természetesen igen. Film és színház között azonban ott a határvonal. A színház a pillanat varázsa. Egy színházi előadást az itt és most tesz izgalmassá, ami egy idő után el is illan. A film megmarad. Jó esetben örökre. Én mindkét műfajt szeretem.”

A Bandor Évával játszott előadásokra lelkesen emlékezik.

„Már akkor is csodáltam őt. A profizmusa révén példaképemnek tekintettem. Partnerként és magánemberként egyaránt nagyon közel állt hozzám. Azóta is barátok vagyunk, ezért boldogít, hogy egyszerre díjaztak bennünket. Az Igriccel mintha bezárult volna köztünk egy kör, de el is kezdődik egy másik. Szeretnék Évával újra színpadon állni, és végre egy jó filmben együtt játszani. Remélem, egyszer erre is sor kerül.”

Ebben az évben harmadszor részesült komoly elismerésben a Komáromban élő, Jászai Mari-díjas színésznő. Nem sokkal azután, hogy átvette a Nap a hálóban kitüntetést, csillagot kapott a komáromi mozi előtt, most pedig Monika Mahútová filmjével elnyerte az Igricet. Másodszor. Az elsőt a Szeress, vagy menj el! című játékfilmért és a Rendes ember címmel készült rövidfilmért kapta, épp tíz évvel ezelőtt.

„Kellemes érzés, amikor ilyen rangos elismerésben részesül az ember, meg lehet mártózni a sikerben, csak nem szabad mélyre merülni benne. Bizonyos felülnézetből kell kezelni a dolgokat. Én most egy pályakezdő rendezőnő rövidfilmjével nyertem. A korábbi díjaimra is úgy tekintettem, hogy adtam magamnak egy napot, amikor tényleg átéltem, hogy örömmel telt meg a lelkem. Hogy ez most jó, nagyon jó! Hogy lehet egy picit lubickolni az érzésben, aztán megyünk tovább, sodorjon az élet, jöhet a következő munka. És ami nagyon fontos: minden új feladattal a nulláról kezded. A legrangosabb díj után is. Új rendező, új találkozás, új irány, új lélegzetvétel.”

Komárom–Budapest, Komárom–Kisvárda, Komárom–Peking, Komárom–Pozsony. Ezeken az útvonalakon élte meg a díjakat. Hogy mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, míg érzelmek a kellő polcra kerülnek, arra nincs pontos válasza.

„Természetesen minden kitüntetést másképpen él meg az ember. A Jászai Mari-díjat egészen fiatalon kaptam meg. Még harminc sem voltam, amikor átvettem. Akkor kicsit szélesebbre nyíltak a szárnyaim. Az első igazán nagy szakmai elismerésem volt, ráadásul Magyarországról, ami sokat jelentett, mert magasra repített. Ahogy aztán múltak az évek, bölcsebb és tapasztaltabb lettem, és rájöttem, jobb, ha nem veszem túl komolyan magamat, akkor nem száll a fejembe a dicsőség.”

Hogy milyen volt az útja Komáromig a mostani, smaragdzöld szobrocskával?

„Beültem a kocsiba, és magam mellé, az anyósülésre tettem a fiatal, harmincöt éves Igricet. Jó volt hazavinni. Kerestem egy jó zenét, s mintha filmet néztem volna, úgy vezettem hazáig. Arra gondoltam, milyen szép dolgok történnek velem mostanában. Gábor, a párom hajnalban érkezett meg Erdélyből, és reggel már ment is tanítani a gimnáziumba. Kezébe vette egy pillanatra a szobrot, és csak annyit mondott: nagyon szép, de irtó nehéz!”

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 8-i számában jelent meg.