Kaszmán-Saróka Liliána: „Vannak dallamok, amiket útnak kell engednem”

Nagyon fontos számodra a szülőfalud, Farnad. Miből fakad nálad ez a lokálpatriotizmus? Mit szeretsz ebben a településben a legjobban?

Már a családomnál is azt láttam, hogy aktívan részt vesznek a község életében, és ez számomra példaértékű volt. Ez az egyik alapja annak, hogy az én kötődésem is ilyen mély lett. A másik pedig maga a helyi közösség, az itteni emberek. Valahogy a helyiekben van egy olyan plusz, amit máshol nem nagyon látni. Rengeteg jól működő társaság van, amikre lehet építeni, és ez nekem mindig imponáló volt. Számos ügyes, tehetséges ember él itt. Igazából sosem volt kérdéses számomra, hogy a tanulmányaim után visszatérek ide.

Sok dologgal foglalkozol, de a nagyközönség énekesnőként ismeri a neved. A zene mióta része az életednek? Hogyan kezdtél el zenélni?

Kicsi korom óta az életem fontos része a zene. Van is egy legendás családi történet: kaptam egy kis játékszintetizátort, és óvodásként elkezdtem hallás után visszajátszani dalokat – például a magyar himnuszt. Anyukám ekkor döntötte el, hogy a zeneiskolába is beírat. Most, hogy látom, mennyire fogékony a kislányom a zenére, el tudom képzelni, hogy én is hasonló lehettem. Zongorázni tanultam több éven keresztül, illetve sokat énekeltem. A népdaléneklés óvodáskoromtól nagyon fontos része volt az életemnek: vittek fellépni, versenyekre jártam, rengeteg helyen megfordultam. 

Később verseket is elkezdtél megzenésíteni. Sokak fülében máig ott cseng a Lila fecske.

Hatodikos voltam, amikor a Tompa Mihály Országos Versenyen megismerkedtem az énekelt versek kategóriájával. Elhatároztam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Elkezdtem gitározni. Tulajdonképpen ez volt az én tudatosabb zenei pályafutásom kezdete. És igen, Nemes Nagy Ágnes Lila Fecske című megzenésített versével értem el országos első helyezést. Nagyon élénken él bennem az eredményhirdetés pillanata: nem a moderátor mondta be a győztest, hanem a közönség kezdte el kiabálni a nevemet. Máig szívet melengető emlék – most is kicsit elérzékenyülök, ha felidézem. Ez volt az első igazi szikra, ami elindított ezen az úton.

Október végén lezárult egy meghatározó szakasz, tíz év után elbúcsúzott az Estendøn zenekar. Miért döntöttetek úgy, hogy abbahagyjátok? 

Egyszerűen nem tudtuk már fenntartani azt a működést, amit annak idején elképzeltünk. Mindannyiunk élete nagyon megváltozott az elmúlt időszakban. A hét tagból végül öten maradtunk, ami önmagában nagy változás.

Be kellett látnunk, hogy nem tudjuk már olyan tempóban és minőségben csinálni, ahogy azt elvárnánk magunktól, és amit a közönségünk megérdemelne.

És persze ebben benne van az is, hogy mennyit változott maga a kulturális élet. Más lett a kultúrafogyasztás, és egyre nehezebb ebbe beilleszkedni. Sokszor érzem, hogy most az számít, ki tud gyorsan és folyamatosan tartalmat gyártani – mi pedig nem tudtuk ebbe a ritmusba belekényszeríteni magunkat.

Milyen érzések keverednek benned a befejezés kapcsán? Gyászolod a zenekart?

Persze. Ez egy hosszú gyászfolyamat. Már több mint egy éve benne vagyok ebben a búcsúban. Most is nehéz erről beszélnem sírás nélkül. Ez a tíz év az életem egyharmada… nagyon sokat jelentett nekem. Az Estendøn számomra mindig is sokkal több volt, mint egy zenekar. Ez egy életszakasz, egy közösség, egy érzelmi otthon is volt.

Ráadásul az öcséddel is együtt zenéltél, ami még különlegesebbé teszi ezt az egészet.

Igen, az, hogy Vajkkal együtt alkothattam, számomra hatalmas ajándék. Gyerekként nem is gondoltam, hogy egyszer ilyen közös élményeink lesznek. Amikor ő is elkezdett érdeklődni a zene iránt, az nagyon megható volt számomra. Jó érzés volt látni, hogy abban a világban, amelyben én már régóta otthon vagyok, ő is megtalálta a helyét. 

Hogy tudtatok ti csapatban működni? Mennyire kellett anyáskodó szerepbe kerülnöd?

Próbáltam nem tyúkanyó lenni. Az elején persze még volt, hogy beleestem ebbe a szerepbe, de aztán a sok fiúból férfi lett, és az utóbbi években már egyáltalán nem éreztem, hogy irányítanom vagy terelgetnem kellene őket.

A menedzseri feladatokat én fogtam a kezembe, de ami az alkotást illeti, ott a srácoknak mindig szabad terük volt. Az közös munkafolyamat volt. 

Szerintem az, hogy nálunk ez ilyen jól működött, annak is köszönhető, hogy mi nemcsak zenésztársak voltunk, hanem barátok is – és azok is maradtunk. Persze ennek is megvoltak a nehézségei: úgy kellett megegyezni, kompromisszumot kötni, hogy minden döntésben ott maradjon a szeretet és a kölcsönös tisztelet.

A nyáron volt az utolsó szlovákiai koncertetek. Farnadon, ahol albumot is kereszteltetek. Nem gyakori, hogy egy zenekar egyszerre tart keresztelőt és búcsúkoncertet.

Ezeket a dalokat már régebben szerettük volna kiadni, de a zenekar működését nehezítő körülmények miatt mindig csúszott a megjelenés. Közben születtek új számok is – van egy olyan, ami végül nem került fel az albumra, de talán majd külön kiadjuk. Van egy régi Estendøn-dal is, amit terveztünk rögzíteni, de végül kimaradt, azt is szeretnénk még valahogy megörökíteni, már csak magunknak is.

Mit gondolsz az itthoni zenésztársadalomról? Nem félsz attól, hogy az szlovákiai magyar zenekarok nem igazán nyitnak sem a szlovák, sem a magyarországi zenei világ felé?

Mostanra ez már változóban van. Egyre több formáció nyit Magyarország felé, szóval ma már nem mondanám, hogy ez általános probléma lenne. Ami viszont továbbra is gond, az a széttöredezettség – a felvidéki könnyűzenei és kulturális tér annyira szétszórt, hogy nehéz egységes képet adni róla. Kevés az igazán aktív, erős zenekar, és sokan közülük sem tudnak megfelelően működni, mert nincs elég lehetőségük. Sokszor a helyi rendezvényszervezők sem nyitnak feléjük.

A kultúra ma sokszor inkább az igények kielégítéséről szól: arról, mivel lehet tömegeket megmozgatni, nem pedig az igényteremtésről vagy az ízlés formálásáról.

 És ez az, amin szerintem változtatni kellene. Hogyan tudnánk felmutatni azt, hogy amit mi csinálunk, az másoknak is érdekes lehet, ha a saját közegünkben sem tartják annak?

Hogyan tovább? Visszatér a verséneklős, egy szál gitáros Lili?

A zene továbbra is az életem része marad. Most a legfontosabb, hogy átgondoljam, mely ötletekben tudok önazonos, értéket teremtő módon alkotni, nem csak tartalmat gyártani. Számomra az utóbbi időben az lett igazán fontos, hogy amit kiadok a kezemből, abban legyen benne valami, ami kapaszkodót adhat másoknak, ami érdekes és értékes. De biztos, hogy nem fogok elhallgatni. Vannak dallamok, amiket útnak kell engednem, és olyan ötletek, amiket másokkal együtt szeretnék megvalósítani, ha nyitottak rá.

Tanár vagy. A szakpárosításod pedig meglepő lehet: magyar és matek. Hogyan egészíti ki nálad egymást ez a két tantárgy?

Érdekes, mert eredetileg nem is magyar–matematika szakra jelentkeztem, amikor leadtam a felvételit az egyetemre. Tulajdonképpen egyetlen telefonon múlt az egész – felhívtam a tanulmányi osztályt, hogy lehetne-e a történelmet matematikára módosítani.

Szeretem a rendszereket, a logikát – mindent, ami ezzel kapcsolatos. De közben a nyelv is lenyűgöz, mert maga a magyar nyelv is egy gyönyörű, logikus rendszer.

És ott van a zene is, ami szintén tele van struktúrával, harmóniával. Nagyon szépen kiegészítik egymást: a magyar irodalom mélysége és szépsége, a zene ritmusa és logikája, meg a matematika rendszere mind-mind összefonódnak bennem. Úgy érzem, hogy mindkét agyféltekémet hasonlóan terhelem, így minden „bugyrát” megmozgathatom az agyamnak.

És az, hogy tanár lettél, mennyire volt egyértelmű döntés? Egyenes út vezetett idáig, vagy inkább keresgéltél?

Ami biztos volt, hogy valamilyen kreatív szakmát szerettem volna. Ezért is merült fel bennem, hogy esetleg hangmérnök legyek. A másik biztos pont az volt, hogy emberekkel szeretnék dolgozni, közösségben lenni. Ez máig fontos nekem – nem az a lényeg, hogy tanár vagyok, hanem hogy az emberekért, közösségekért tehetek valamit, ráadásul kreatívan. Ezért is vagyok nagyon hálás, hogy a Tandem az életem része lett – immár közel tíz éve. Mindig azt kaptam tőle, ami nekem a legfontosabb: hogy alkothatok és emberekkel dolgozhatok. Ez a két érték az, ami igazán motivál, ami előrevisz.

Manapság sokat hallani arról, hogy a gyerekek figyelme mennyire szétszórt. Tanárként te közelről látod ezt. Szerinted hogyan lehet lekötni a legkisebbeket ebben a rengeteg ingerrel teli világban?

A covididőszakban, amikor online kellett tanítani, jöttem rá, mennyire ki vannak éhezve a gyerekek a nyugalomra. Arra, hogy csendben lehessenek. Ez nagyon elgondolkodtatott – hogy a legnagyobb kihívás talán az, hogyan tanítsuk meg nekik, hogy le lehet lassulni. És nem hibáztatom őket ezért, mert nem ők tehetnek arról, hogy ilyen világ veszi őket körül.

Most, hogy magam is szülő vagyok, látom, mennyire nehéz szülőként egyensúlyt tartani, de azt is, hogy nagyon sok minden rajtunk múlik. 

Nem vagyok tökéletes, és nem is szeretném megmondani a tutit, de hiszem, hogy az otthoni környezetben lehet ellensúlyt teremteni. Az otthon falai között kell megadni a gyereknek a nyugalmat, a csendet és a kapcsolódás lehetőségét, hogy a külvilág zaja ne sodorja el.

A Tandem trénereként sokféle módszert és eszközt megtanultál. Amikor anya lettél, ez segített?

Részben igen, de a gyereknevelés egészen más terep. Más, mint amikor iskolásokkal vagy fiatal felnőttekkel dolgozol. Nagyon sok mindent újra kellett tanulnom, új stratégiákat kipróbálnom. Teljesen más világ, de rendkívül izgalmas. Ahogy Bori nő, mi is folyamatosan tanulunk vele együtt, próbálunk új eszközöket találni. Otthon más a dinamika, mint egy szervezett tréningen. Mégis, a Tandemből hozott nyitottság, kreatív gondolkodás és problémamegoldó szemlélet sokat segít.

A tandemesekkel együtt írtad az Osztályfőnök szerepe könyveket. Szerinted mi az osztályfőnök valódi szerepe – és mi az, ami viszont nem az?

Az osztályfőnök kulcsfontosságú szereplő az iskola és a család között – ő az a kapocs, aki ebben a rendszerben (vagy inkább többszereplős „háromszögben”) központi helyet foglal el. Rengetegféle feladatot lát el: vezet egy osztályt, koordinál, figyel, szervez, közvetít. Mondhatjuk, hogy menedzser, de közben egy kicsit pszichológus is.

Nagyon sokrétű a feladatköre – de ami fontos: nem helyettesítheti a szülői nevelést.

Nem az ő feladata megoldani azokat a problémákat, amikkel a gyerekek küzdenek, hanem inkább közvetítő a szülő és a szakember között – feltéve, hogy a szülő is nyitott erre. Elég, ha felismerjük, ha egy helyzetben komolyabb segítségre van szükség. És mindehhez még társul a bürokrácia, ami talán az egyik legnagyobb ellensége a pedagógusnak. 

Rendszerekben élsz, de közben rugalmas is tudsz lenni. Ezt hogyan lehet összeegyeztetni?

Ez évek tapasztalata és rengeteg önismereti munka eredménye. Már alapiskolás koromban is olyan gyerek voltam, aki szeretett sok mindennel foglalkozni, és igényelte, hogy rendszert lásson maga körül. Innen jött az is, hogy amikor egyetemista lettem, elkezdtem komolyabban foglalkozni az időgazdálkodás témájával. Fel is figyeltek rá, és egy idő után már előadásokat tartottam róla, terjedt a híre, hogy én vagyok az „időbeosztós lány”. Később rájöttem arra is, hogy nemcsak az időnkkel kell jól gazdálkodni, hanem az energiánkkal is. Anyaként még inkább érzem, mennyire fontos ez. Szeretek időt adni a gondolataimnak, leülni a füzeteim fölé, jegyzetelni, rendszerezni, amit napközben összegyűjtök.

Van még egy fontos területe az életednek: a kultúra és a közösségszervezés. Fiatal csemadokosként és vezetőségi tagként hogyan látod a Csemadok jövőjét, különösen most, hogy új elnökség állt fel?

Szerintem annak, hogy most elnökváltás történt, a hatását mi helyi szinten valószínűleg csak később fogjuk megérezni, ha egyáltalán megérezzük. De akár az oktatásban, akár a kulturális életben, mindig az alulról jövő kezdeményezések a legerősebbek. Ezekre kellene a legnagyobb hangsúlyt fektetni.

A felvidéki helyzet nagyon sokszínű: ahány régió, annyiféle valóság. Éppen ezért fentről nem mindig lehet pontosan látni, mire van szükség helyben.

Mi itt, Farnadon például jobban tudjuk, mi az, ami a mi közösségünket megmozgatja, mire van igény, vagy mit kellene erősíteni. Egyértelműen amellett vagyok, hogy a kis közösségeket kell erősíteni és támogatni. Remélem, hogy az új elnökség is ebbe az irányba halad majd, és segíti a helyi szervezeteket abban, hogy a kultúra élő és pezsgő maradjon.