Ő volt a Szamárköhögés cserfes kis Annamarija, aki örül, hogy ’56 őszén nem kell iskolába mennie. Most, harmincnyolc évvel később ő Edith Piaf, a francia sanzon megtépázott lelkű királynője, a közönyös szívű Jean Cocteau társa. Kárász Eszter arcát Gárdos Péter filmjével szerette meg a néző, és még ma is felismeri benne a bájos rosszcsontot.
Nyolcéves volt, amikor a Harlekin Gyermekszínházban megakadt rajta Gárdos Péter szeme. Erre a pillanatra Eszter már nem emlékezik, csak arra, hogy a Hókirálynőt játszották.
***
Izgága kislány volt, aki állandóan szerepelni akart?
Már az óvodában is. Van egy fotóm, amelyen Kútvölgyi Erzsébettel egy húsvéti történetet adunk elő. Ő mint anyuka, én meg a nyuszi. Látva ezt az édesanyám, hogy mennyire szeretem megmutatni magam, elvitt a Harlekinbe. Később bekerültem a Rádió Gyerekstúdiójába, sok rádiójátékba, és a Ragyogj, ragyogj csillagom! című vígszínházi előadásba.
Ez már óriási élmény lehetett. Gyerekként nagy színészek között. Élvezte?
Nagyon. Sok emléket őrzök ezzel kapcsolatban. Anyukám az egyik próbán szólt, hogy nézzek fel az emeleti páholyba, és láthatom az ott ülő Ruttkai Éva kezét. Öt- vagy hatéves voltam, akkor még nem nagyon értettem, miért olyan nagy dolog ez. Azóta sokszor eszembe jut, hogy tényleg ott ült, nem messze tőlem. Az előadásból Eszenyi Enikőre emlékszem, akinek égő kézzel kellett átfutnia a színen. Ezt a képet még ma is tisztán látom, a darab története viszont már nincs meg a fejemben. Még nagyon kicsi voltam.
A Szamárköhögés is ilyen önfeledt játékot jelentett?
Gárdos Péter pont olyan mosolygó szemű, nagyszájú, rosszcsont kislányt keresett, mint amilyen én voltam. Igazából magamat játszottam. Szóval hatalmas játék volt a forgatás. Ott volt például életem első éjszakázása. Addig soha nem maradhattam fent sokáig, de akkor... még hajnalban is zajlottak a felvételek az utcán. Annak ellenére, hogy nem mindig értettem a tétjét a forgatási napnak, szerettem minden percét. Futkostam a kamerák és a lámpák között, lökdöstem őket jobbra-balra, fogócskáztunk a filmbeli testvéremet játszó Tóth Marcell-lel. Egyszer bevertem a fejemet, amiért Gárdos Péter nagyon neheztelt, mert seb lett rajta, ami miatt át kellett szervezni a forgatást. Később azt nyilatkozta rólam valahol: „Olyan rossz, mint az ördög, de olyan tehetséges, mint a Nap.”
Kinek az ölében talált menedéket a dorgálástól tartva?
Törőcsik Mari volt a filmbeli nagymamám. Sokszor úgy is viselkedett. A fénybeállításokat például nagyon untam, sokat kellett várni. Olyankor az ölébe ültetett, és mesélt. Hatalmas élmény volt, hogy ezek a nagy színészek mind teljesen egyenrangú partnerként kezeltek. Garas Dezső a nagypapámat alakította, felvétel előtt félrehívott, és minden jelenetet kielemzett, megbeszélt velem. Mint egy felnőttel.
Mesélt azokról a félelmekről, amelyeket a filmbeli család is átélt?
Abban segített, hogy értsem, mit élek át az adott jelenetben. Általában megszeppenten hallgattam. Egyszer csak fontosnak éreztem, amit csinálunk. És ettől százszázalékosan komolyan vettem a dolgomat. Garas nagyon szigorú volt. Roppant sokat várt el saját magától, de tőlünk is. Ma már én is hasonlóan működöm. Ugyanolyan maximalista vagyok magammal, mint másokkal.
És Hernádi Judit? Ő volt a történetbeli édesanyja.
Vele is nagyon jó volt játszani. A forgatás vége felé már várandósan játszott. Sokszor figyelt engem. Fogta a fejét, amikor valami rosszaságot csináltam. Az Oroszlán jegyében születik a lányom, mint te, mondta, nem tudom, hogy fogom bírni. Mi ott tényleg egy nagy család voltunk. Rengeteget tanultam mindenkitől. A szó legjobb értelmében ott nőttem fel szakmailag, ebben a közegben. A számos forgatás miatt sok minden hiányzott a gyerekkoromból, amit más gyerekek megéltek, de közben rengeteget kaptam ezektől a fantasztikus művészektől, akik között fölnőhettem. Máig ez határoz meg mindent, amit csinálok. Megtanultam, mi az, hogy minőség. Hogy minden szónak súlya van, amit a színpadon kimond az ember. Hogy csak akkor érdemes kiállni a színpadra vagy a kamera elé, ha mondanivalója van az embernek.
Szabó István Találkozás Vénusszal című filmjében hogyan kapott szerepet olyan színészek mellett, mint Glenn Close vagy Marián Labuda?
Egy olasz énekesnő lánya vagyok a történetben, aki ott ücsörög az Operában, amíg próbál az anyukája. A legtöbb közös jelenetem Glenn Close-zal és Niels Arestruppal volt. Szabó István választott ki a szerepre. Látott a Szamárköhögésben. De rögtön szólt, hogy mivel angolul folyik majd a forgatás, sürgősen kezdjem el tanulni a nyelvet. Én ezt komolyan is vettem. Mint amikor hatévesen felvettek a Magyar Rádió gyermekstúdiójába, és nyár elején figyelmeztettek, hogy szeptemberre meg kell tanulnom olvasni. Egész nyáron gyakoroltam, plakátokat bogarásztam az utcán, feliratokat a villamoson. Szeptemberre folyékonyan olvastam. Angolul is sok mindent értettem már, amikor elkezdődött a forgatás. Glenn Close és Niels nagy türelemmel és szeretettel javítgatták az angol kiejtésem. Erős élmények ezek. Ők is úgy viselkedtek velem, a tizenkét éves kislánnyal, hogy egyenrangú partnerüknek tekintettek. Végtelen alázattal álltak a munkához, hogy a végeredmény jó legyen. Ahogy a rádióban vagy a Katona József Színházban Tolnay Klárival, Sinkovits Imrével, Csákányi Lászlóval, Benedek Miklóssal, Csomós Marival játszottam nap mint nap. Egyiküknél sem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, hogy ne a legjobbat akarták volna kihozni magukból és a környezetükből. Nem voltak sztárallűrjeik. Akkor tanultam meg, hogy egy igazán nagy művész nem lenyom, hanem felemel. Nem magát, hanem az alkotást helyezi előre. A lehető legjobban akarja megoldani a szerepet. A legnagyobb alázattal adja át a nézőnek, amit át akar adni. Nekem ez örök tanulság.

Marián Labuda is felsőfokon, a legnagyobb szakmai elismeréssel beszélt Glenn Close-ról.
Marián! Végtelenül vicces ember volt. És hatalmas szeretet áradt belőle. Ő tanított meg rágógumiból buborékot fújni. Nekem ez ugyanis egyáltalán nem ment. Márpedig fújnom kellett. Díszes ruhában, ott, az Operában. Egy kamaszt játszottam, aki unja magát, semmi nem érdekli őt abból, ami a szeme előtt zajlik. De én soha nem rágóztam, így buborékot fújni sem tudtam. Ő pedig türelmes volt velem. Ha rágörcsöltem, megnevettetett. Ő sem éreztette senkivel, hogy hatalmas művész, pedig az volt.
Edith Piaf dalaival minden alkalommal frenetikus élményt nyújt a színpadon. Nincs is még egy színésznő Európa szívében, aki ennyire azonosulni tudna vele, akinek a szívéből, szájából ennyire hitelesen törnek elő a jól ismert sanzonok, aki a párizsi Olympia egykori királynőjét ilyen hanggal, ilyen kisugárzással, ilyen átéléssel hozná el. A gesztusaiban és a mozdulataiban is megjelenik Edith Piaf. Az egész lényében. Nemcsak a hangszálaival, hanem az egész testével énekel. Honnan jön mindez ekkora természetességgel?
Már kiskamaszként megfogott Edith Piaf. Aztán ahogy nőttem, egyre több nehéz helyzetből segítettek ki a dalai. Engem is értek csalódások, jöttek szerelmek, nekem is voltak szomorúan, sőt tragikusan végződő kapcsolataim. Mindig meg tudtam kapaszkodni ezekben a dalokban. Téren és időn át meg tudtam fogni Edith Piaf kezét. És éppen ezért soha nem akartam elénekelni a dalait. Utána? Minek? Hallgassa eredetiben, aki akarja. Másvalaki úgysem tudja úgy, mint ő. Annyit hallgattam a számait, hogy kívülről tudtam mindegyiket. Társaságban, szűk baráti körben egy-egy pohár bor után el is énekeltem néha valamelyiket. Aztán egyszer egy fesztiválszervező barátom, aki többször hallotta az én örömteli éneklésemet, megkért, hogy a rendezvény záróakkordjaként csináljak egy Piaf-estet. Valami egészen különleges kapcsolatot érez Piaf és köztem, mondta. Hogy árad belőlem az adni akarás, az öröm, amikor ezeket a dalokat énekelem. Tiltakoztam egy darabig. Mondtam, hogy úgy, mint Piaf, senki nem tudja előadni a számokat, utánozni pedig nem szeretném őt. Ne játszd el, csak mutasd meg, miért szereted ezeket a dalokat, mondta a barátom. Ez már így érdekelt. Továbbadni azt az örömet, segítséget, amit én kapok Piaftól. Tizennyolc éve, amióta éneklem ezeket a csodás sanzonokat, nagyon figyelek arra, hogy mindig szigorúan önmagam maradjak. Szeretném, ha Edith Piaf elképesztő személyisége itt volna velünk, és hogy minél több emberhez eljusson. Ezek a dalok most is össze tudják szorítani a szíveket. Nekem is voltak mélyrepüléses időszakaim nagyon nehéz élethelyzetekkel, elég nagy drámákkal. Akkor kerültem egészen közel az ő lelkivilágához. Valahogy egyre jobban értem őt.
Netán felfedezett némi hasonlóságot kettőjük között?
Csomó mindenben hasonlítok rá. Az önpusztítás ugyan, amibe ő belesodródott, távol áll tőlem, és a gyerekkorom is teljesen más volt, mint az övé. Ettől függetlenül abszolút átélem azt a hihetetlen űrt, amely benne gyerekkorától kezdve ott volt, azt a mérhetetlen szeretetvágyat. Ott munkál bennem is egy hatalmas szeretetvágy. Vidám, mindig mosolygó embernek tűnök, de bennem is vannak sötét foltok. Nekem is a színpad az a hely, ahol igazán önmagam tudok lenni, ahol szárnyalhatok, és áradhat belőlem, aminek áradnia kell. A dalok átveszik felettem az irányítást. Számomra is sokszor volt már életmentő a színpad. Ha lélekben összeomlottam, felépített.
Jean Cocteau-nál hogy kötött ki? A közönyös szerető című darabját magyarra fordította, és most kétszemélyes előadás született belőle, amelyben a barátnőjét, Edith Piafot alakítja.
Ez már csak egy lépés volt a daloktól. Lábán Katalin, az előadás rendezője többször látta és szereti a Piaf-estemet. Ő adta kezembe az eredeti darabot. Azt mondta, fordítsd le magadnak. Lefordítottam. Az énekesnő és az író szoros barátságot ápoltak. Piaf kérte meg Cocteau-t, hogy írjon neki egy darabot, szeretné kipróbálni magát prózában. Kíváncsi volt, hogy át tudja-e vinni azt, amit a dalokban. De arra is megkérte őt, hogy kifejezetten olyan darabot írjon neki, amelyben önmagát adhatja, hiszen ő nem színész, nem tud hiteles lenni másvalaki bőrébe bújva. Cocteau sokat tudott Piafról, a nem mindig szerencsésen alakult szerelmeiről. Sodródott sokat az életben, miközben sokkal jobb kapcsolatokat érdemelt volna. De ha szeretett valakit, a legrosszabb bánásmód miatt sem tudott szakítani vele. Cocteau a saját kapcsolatait és Piaf kisiklott szerelmeit írta meg a műben. Hazavárja szerelmét a nő, a férfi késve, nem teljesen józanul megjön, női parfümtől illatozik, befekszik az ágyba, elővesz egy újságot, és addig olvas, amíg el nem alszik. A nő meg csak beszél hozzá. Hol dühösen, hol szomorúan, hol könyörögve, hol kiabálva. A férfi egyáltalán nem reagál rá. A végén veszi a kabátot, és távozik. A nő ott marad egyedül.
Megélt hasonló helyzetet?
Volt nehéz és romboló kapcsolatom, amelyből nehezen szálltam ki. Ma már szerencsére ott tartok, hogy sosem ragadnék bele egy olyan kapcsolatba, amely rombol. A szeretetnek nem szabad fájnia. De roppant nagy adomány az élettől, hogy a megélt fájdalmaimat át tudom gyúrni a művészetbe, és ezzel talán segíteni tudok másokon.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2025. január 7-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.