Kapcsoljuk Cannes-t – Kulcsár Gábor filmfesztiválos útinaplója, 2. rész

Egy ekkora filmfesztivált lehetetlen három nap alatt bejárni. Túl sok a vetítés és az előadás, az ember pedig előbb-utóbb döntéshelyzet elé kerül. Nálam ez a pillanat a második napon érkezett el.

A dilemma

Az Anoráról kifelé tartva vettem észre, hogy délutánra két programot is beterveztem magamnak. Az előzetes jegyfoglalás káoszában sajnos nem sok tér maradt a tudatos tervezésre. A jegyek pontban reggel hétkor váltak elérhetővé, és rendszerint egy percen belül telt házas volt az összes esemény. Stratégiai oka volt annak, hogy néha több, különböző előadásra is beneveztem ugyanarra a délutánra, mondván, a másikat majd az utolsó pillanatban visszamondom. Most azt kellett eldöntenem, hogy George Lucas ünnepi beszélgetésére ülök be, vagy a The Seed of the Sacred Fig című iráni dráma társaságában meglesem a cannes-i fesztivál büszkeségét, a hatalmas Lumière mozitermet. A választ végül a sors hozta elém: figyelmes lettem egy hölgyre, aki előttem éppen az említett Lumière-előadásra próbált jegyet szerezni. Eszembe jutott az előző napi döntésem, hogy a fesztivál során legalább egy jegyért könyörgő fesztiválozót megmentek a tűző napfényben ácsorgás elől. Néhány perccel és pár mondatnyi hálaadással később én elindultam Lucas fogadására, a hölgy pedig mosolyogva ugrándozni kezdett a Lumière felé. Mint később kiderült, történelmi pillanatot hagytam ki.

Mohammad Rasoulof, a rendszerkritikus iráni dráma rendezője maga is megjelent a vetítésen. Filmjét titokban forgatta, mivel szülőhazájában törvény tiltja a kormány bírálását – a cannes-i felhozatal bejelentése után nyolc év börtönbüntetésre ítélték, ő azonban megszökött otthonról. A The Seed of the Sacred Fig, mely állítólag nemcsak kritizálja az iráni helyzetet, hanem fiktív karakterein keresztül meg is torolja azt, tizenkét perces álló vastapsot kapott a közönségtől. Ebből ugyan kimaradtam, egy hasonlóról (jóllehet, rövidebbről) azonban tudok jelenteni, hiszen a Csillagok háborúja atyja sem maradt tapsvihar nélkül. Az internet távoli közvetítésében a cannes-i tapsmaratonok a sznobizmus humoros szimbólumai. Élesben azonban embert próbáló tortúrák. Három perc után szinte émelyegni kezdtem a ritmikus rázkódástól, a tenyerem sajgott, a dobhártyám pedig minden ujjongásorkánnal egyre inkább összeszorult. Roppantul örültem, amikor végre leülhettünk.

Legendák oldalán

Meglepően hamar megszoktam, hogy ott ül velem szemben George Lucas, az ember, akinek a popkultúra talán legnagyobb alkotását köszönhetjük. Felszabadult, öntudatos fickónak tűnt, akiből a hétmilliárd dolláros vagyon sem ölte ki a gyermeket. Mesélt karrierjének viharos kezdeteiről, amit számokra és mutatókra hivatkozva több producer is kis híján romba döntött. Szó esett autóversenyzői karrierjéről, melynek egy súlyos baleset vetett véget; ráébresztette, minden szenvedélye ellenére nem elég jó sofőr ahhoz, hogy családja nyugodt szívvel aludhasson el esténként. Végül pedig szóba jött a Csillagok háborúja is, melyet Lucas köztudottan gyerekfilmnek tart. Ezúttal is megjegyezte, hogy nem érti, hogyan tudja némely felnőtt fanatikus módon komolyan venni a szériát. Akaratlanul is eszembe jutott egy pár héttel ezelőtti eset, amikor a Harry Potter egyik színésze nyilatkozott hasonlóképpen, a rajongók legnagyobb felháborodására. Vajon mit szóltak volna, ha a vélemény akkor is magától az alkotótól érkezik? Az előadást volt szerencsém egy régi filmtanárom oldalán végigülni, aki szintén Cannes-ban volt a hétvégén, immár sokadik éve. Idén kimondottan Lucas miatt érkezett, és bevallása szerint még napokig hajkurászta a legendás rendezőt egy aláírásért. Nem sikerült szereznie, látott azonban valakit, aki a fesztivál során négyet is begyűjtött. El sem tudtam képzelni, miféle fanatizmus vezérelhette az illetőt – egészen másnapig.

Reggel hét óra volt. Francis Ford Coppola új sci-fije, a Megalopolis korai vetítésére indultam. Mire megérkeztem, a jegy nélkül szerencsét próbálni kívánók sora már kilométeres volt. Akadtak, akik hajnali négy óta várakoztak, hogy garantáltan bejuthassanak a filmlegenda legújabb remekművére. Csak sajnálni tudom a személyzetet, akik aznap reggel kimondottan ostoba parancsokkal jelentek meg. „Akiknél nincs táska, azok alkossanak külön sort a kordon másik oldalán, hogy gyorsabban haladjunk” – hangzott el az utasítás. A korán kelők érthető módon felháborodva figyelték, ahogy a később érkezett táskátlanok személyzeti utasításra beelőzték őket. Rövidesen el is szabadult a káosz. Szemtanúja voltam, ahogy egy csapat lány a bokorba hajítja a hátizsákját, hogy sort válthasson, amikor pedig megnyitották a kapukat, az emberek szabályosan sprinteltek a harmadik emeleti moziterem felé. Kész csoda, hogy senki nem törte ki a nyakát a lépcsőházban. Bevallom, egy pár pillanatra VIP-nak éreztem magam, ahogy elsétáltam mellettük a jegyemmel és garantált helyemmel. Annál inkább, amikor maga Wim Wenders, a Párizs, Texas és a Tökéletes napok rendezője foglalt helyet egy sorral alattam. Starstruck – így nevezik angolul az érzést, amikor az ember túl közel kerül egy hírességhez, és hirtelen azt sem tudja, mihez kezdjen. Mindez persze még semmi sem volt ahhoz képest, amikor pár perccel később maga Coppola sétált fel a színpadra, hogy felkonferálja a filmet.

Francis Ford Coppola Megalopolisáról lapunk e heti (június 18.) számában közöltünk recenziót.

Idegen bajtársak

A palotában viszonylag kevés időt töltöttem a fesztivál során. A bejutást eleve körülményessé tették a biztonsági ellenőrzések, odabent pedig rendszerint hosszú sorok fogadtak. Előző este azért beültem az egyik kisebb terembe meglesni az Oscar-díjas Michel Hazanavicius új, animációs holokausztfilmjét. A sajtóközönség közönnyel fogadta a klisés művet, aminek hangot is adott sóhajokkal, sziszegéssel, majd visszafogott, elszórt tapssal. Leginkább ez a számomra szokatlan, ám őszinte reakciókészség vett rá, hogy végül beüljek a záróceremóniára. Hallani akartam, hogyan reagál majd egy ennyire vokális közönség a díjazottakra. Szmokingom persze nem volt, meg nem is akartam egy fa alatt jegyért könyörögni, így a gálaesemény helyett a szomszédos terembe vezetett az utam, ahol a sajtónak külön, élő adásban vetítették le a ceremóniát. A fesztivál során minden filmhez társult angol felirat – annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a díjkiosztón sem az, sem pedig tolmács nem segítette a nemzetközi nézőket. A címeket azért szerencsére könnyen kihallottuk a francia szövegből, csak jó lett volna a méltatást is hallani.

Az Anora győzelmét ettől függetlenül őszinte ujjongás fogadta, melynek hallatán eszembe jutottak az elmúlt évek csendes, olykor magányos Oscar-gálázásai. Amikor a szoba sötétjében egyedül örültem egy-egy film megérdemelt diadalának. Most úgy éreztem, olyan emberek vesznek körül, akiknek szintén fontos, hogy jó helyre kerüljön az elismerés. Talán hasonló rokonszenvet érezhettek a zene szerelmesei Woodstockban vagy a képzőművészek a Louvre-ban. Talán felszínes, általános feltételezések ezek, de ilyenek cikáztak a fejemben, ahogy a gálát követően a fesztivál parkolója mellett pihentem az éjszakai ég alatt. Fél szemmel azért figyeltem, ahogy a kordon mögött rendre elsuhant egy-egy sztár, egy tompán lüktető, privát buli felé tartva. Egy ponton a Megfojtott virágok Oscar-jelölt csillaga, Lily Gladstone jelent meg rikító, zöld ruhájában. Pszichológiai és fizikai ismereteim együtt izgalmas felismerést kovácsoltak: mivel én vagyok itt a legmagasabb, ha idenéz, engem fog először meglátni. Mikor felénk fordult, lelkesen integetni kezdtem, ő pedig, amint sejtettem, mosolyogva vissza is integetett. Eszembe jutottak alacsony sajtótársaim az első napról, akik a kordon alatt átbújva elém furakodtak. Csak én nevettem a végén!

Másnapra a fesztiválnak nyoma sem volt. A névjegykártyámat a szálláson hagytam, egy gyors búcsú erejéig azonban még visszatértem a palota elé. Talán mások is voltak ott. Ugyanúgy ingoknitóban, magukat turistának tettetve, egy utolsó pillantást lopva. Én mostanra rájöttem, hogy áltattam magam: ha rajtam múlik, jövőre is visszatérek.