Kapcsoljuk Cannes-t – Kulcsár Gábor filmfesztiválos útinaplója

c

A cannes-i filmfesztivál előestéjén egy percet sem aludtam. Izgultam, persze, ám nem ezért maradtam ébren. A hajnali repülőgépre egyenesen George Miller új sci-fi eposza, a Furiosa esti premiervetítéséről indultam. Az ismerőseim közül ezért sokan fanatikusnak neveztek. Megrögzött filmrajongónak. Bevallom, egy pár órára én is beleringattam magam a gondolatba. Aztán megérkeztem Cannes-ba, és hamar rájöttem: legfeljebb kispályás fanatikus vagyok.

A fesztivál még jóval az érkezés előtt kezdődik – az előzetes online jegyvásár során dől el, hogy bejutsz-e az előadásokra, vagy többórás, bizonytalan sorakozásokkal kell számolnod. Már ezek a napok is feszültek, ám nem készítenek fel arra a kultúrsokkra, amely a helyszínen fogad.

A palota kapujában

A filmfesztivál egy hatalmas, tengerparti épület, a „cannes-i fesztiválok és kongresszusok palotája” körül összpontosul. A vörös szőnyeg a főbejárat előtt terül el, és a rendezvény idejére kordonnal zárják el a publikumtól. Ez persze nem tartja vissza a turistákat attól, hogy a kerítésnek támaszkodva szelfizzenek a sztárok által koptatott szövettel. Mikor először végigsétáltam köztük, úgy éreztem, tilosban járok. A páncélautók mellett ácsorgó, gépfegyveres rendőrök mintha rendre a mellkasomat kémlelték volna a sajtós névjegykártyát keresve. Ha tudok franciául, bizonyára megkérdezem tőlük, hol tudom átvenni. Csak azért, hogy ne gyanakodjanak, a segítségükre aligha lett volna szükségem. A fesztivál előtt csillagászati mennyiségű e-mailt küldtem a szervezőknek, mindent kiderítettem (innen is köszönet a Bérénice nevű hölgynek, aki végtelen türelemmel válaszolt a századikra is). A kártyaátvételi ponton hosszú sor fogadott: néhányan guggolva kúsztak át a kordon alatt, hogy előbbre kerüljenek. Egy pillanatra átkoztam a kétméteres magasságomat, nem sejtve, hogy később még többször is az előnyömre válik majd.

c

Rövidesen a kezemben volt a névjegykártyám, megnyílt előttem a palota. Át is estem az első biztonsági ellenőrzésen: táskaátkutatás, vasdetektor. Ez minden egyes alkalommal megismétlődött, amikor megközelítettem az épületet, vagy beültem egy vetítésre. Ha a névjegykártyám becsúszott az ingem két gombja közé, előhúzatták, és alaposan megvizsgálták. Még külön telefonszámot is adtak, amelyet hívhatok, ha nemi alapú zaklatás ér. Egy teljesen más világ, ahol végig biztonságban éreztem magam. A személyzet szigorú, ám udvarias volt. A férfiak egységes, felismerhető öltönyben, a fülükben adóvevővel álltak a bejáratoknál. Feltételezem, hogy főleg biztonsági őrök voltak, legalábbis erre következtettem abból, hogy szinte semmiben nem tudtak segíteni. Néha úgy éreztem, azt sem tudják, hol vannak. „Lumière?” – kérdeztek vissza zavarodottan, amikor a fesztivál legnagyobb moziterméről faggattam őket. „Azt nem ismerjük.” A vörös estélyis hölgyekre annál inkább lehetett támaszkodni: ha az ember kicsit is elveszettnek tűnt, ők maguk jöttek oda eligazítani végtelen türelemmel. Az egyikük mosolyogva informált, hogy „béjzin” moziteremről nem tud, de szívesen megmutatja, hogy a „bazán” termet hol találom.

m

Mindent a filmért

A palota főépületébe első nap be sem jutottam. Háromszor keveredtem végig a fesztiválon, mire megtaláltam az első vetítésem helyszínét. Ha lekéstem volna, büntetést kapok – huszonnégy óráig nem használhatom az online jegyfelületet. Jegyek nélkül pedig Cannes maga a pokol. Ennek két formáját is megfigyelhettem, amint sorban álltam az első filmemre. A jegyeseknek fenntartott sor mellett állt egy másik is „last minute access” névvel. Ide állhattak azok, akiknek nem sikerült jegyet foglalniuk. Ha maradtak üres helyek, beengedték őket, erre azonban semmi garancia nem volt. Sokan a kevésbé elegáns eljárást választották: a vörös szőnyeg elé vagy a fák árnyékába álltak egy-egy papírral, melyre nagy betűkkel ráírták, melyik filmre keresnek jegyet. Ez volt az egyik leggyakoribb látvány a fesztivál három napja során. Először egy elegánsan felöltözött fiatal nőt láttam meg így, aki magas sarkúját félredobva, mezítláb állt az aszfalton. Arra a vetítésre akart bejutni, ahová éppen tartottam. Neki is sajtós kártyája volt. Lelki szemeim előtt megjelent egy vicsorgó főszerkesztő, aki az asztalra csap, hogy őt nem érdekli, ha nem maradt már jegy, akkor is elvárja, hogy legyen kritika a filmről. Egy pillanatra elfogott a szánalom, és eldöntöttem, hogy a felesleges jegyeimet nem mondom vissza, hanem továbbadom.

e

Nagyjából egy órát álltam sorban. Mivel ülésrend nem volt, sejtettem, hogy a jó helyekért még jeggyel is korán be kell majd sorakozni. Igazam lett. A terem kétségkívül elegáns volt, leginkább a hazai, kultúrházas mozikra emlékeztetett színpadával és lehajtható székeivel. Egyedül a második, balkonos nézőtér volt új. A vászonnal szemben, középen ültem le, tőlem néhány méterre pedig az egyik kedvenc amerikai filmkritikusom foglalt helyet. Ekkor tudatosult bennem először: tényleg itt vagyok. A filmművészet nemzetközi ünnepén, azokkal az emberekkel, akikre felnézek. Bár a film is méltó lett volna ehhez a hangulathoz... Gilles Lellouche L'amour ouf című háromórás, romantikus melodrámáját néztük – találóbb volna azonban úgy fogalmazni, hogy próbáltunk rajta ébren maradni (nekem nem sikerült). Később azt olvastam, hogy sokak szerint a felhozatal leggyengébb alkotása volt. „Minden fesztiválon a hazai filmek a legbénábbak” – tudtam meg másnap egy váratlan útitárstól. De ne szaladjunk előre!

g

Vörös szőnyeg, aranyhomok

Már sötét volt, mire kiértem Lellouche filmjéről – ahogy mindegyiket, a közönség ezt is megtapsolta, bár a stáblistát megelőző, giccses szerelmi idézet láttán hangosan felnevettek. A rendőrök és a kordonok száma ekkorra megduplázódott. A jegyekért könyörgő fesztiválozók átvedlettek szmokingba és estélyibe, még bizarrabb látványt teremtve. Azonnal értettem, mi történik: elkezdődött az aznapi gálaest. A fesztivál során minden este ünnepi gálavetítést tartottak az egyik, Arany Pálmáért induló filmnek, a stáb jelenlétében. Ezekre a szigorú dress code miatt nem jutottam be, ám a vörös szőnyegre – pár órája még átkozott kétméteres magasságommal – a kordon mögül is ráláttam. Még létrára sem volt szükségem ellentétben a fotósokkal, akik már első nap felállították őket a vörös szőnyeg elé. Aznap este éppen az All We Imagine as Light című indiai film premierje zajlott. A stáb boldog táncát messziről is látni lehetett, széles mosolyuk pedig az épület oldalára erősített, hatalmas képernyőről köszönt vissza. Két nappal később ugyanekkora mosollyal vették át a zsűri nagydíját, melyet kilenc éve Nemes Jeles László és a Saul fia kapta.

t

Az estét végül a gála zajaitól nem messze, a tengerparton töltöttem. Természetesen nem film nélkül. Cannes-ban olyan nincs. Itt tornyosult a fesztivál szabadtéri vászna, a Cinéma de la Plage, ahol minden este filmklasszikusokat vetítettek le ingyenes belépéssel. Akkor éppen Jackie Chan egyik kalandja előtt volt lehetőségem megpihenni, és feldolgozni mindent, amit aznap átéltem. Huszonnégy órával korábban még a posztapokaliptikus ausztrál sivatagban száguldoztam Pozsony egyetlen IMAX-termében, de ott sem volt annyira erős a hangulat, mint az imént, egy középszerű francia film telt házas vetítésén. Rabja lettem a cannes-i fesztiválhangulatnak. Másnap reggel is elkísért a külvárosi Cineum moziba, ahol a rendezvény idején néhány teremben újra meg újra levetítették az Arany Pálmáért induló alkotásokat. Csak egy laza reggeli filmélményre vágytam, mielőtt elindulnék George Lucas ünnepi beszélgetésére. Az alkotás, amelyet választottam, az Anora volt. Ekkor még nem sejtettem, de a későbbi Arany Pálma-győztessel kezdtem a napot. Itt indult be igazán a fesztivál.

Beszámolónk második felvonásában sztárok oldalán mozizunk, megtapasztaljuk, milyen végletekig mennek egyesek, hogy bejussanak a legrangosabb vetítésekre, és megnézzük Francis Ford Coppola, A keresztapa atjyának legújabb filmjét is. Már olvasható a Vasárnap legújabb számában!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?