Hullan Zsuzsa - Világok, az ő világai

Hullan Zsuzsa színésznő. Harmincnegyedik éve a Vígszínház tagja. A kisebb vagy rövidebb, mellék- vagy epizódszerepek Aase-díjas megformálója. Örök „aranyműves”. Írt már interjúkötetet vígszínházi kollégáit faggatva, „kézikönyvet” az El Camino megtételéhez, volt éveken át futó rádiós beszélgetőműsora. Hat éve önálló fotókiállításai vannak Magyarországon és külföldön. Díjakat nyert rangos versenyeken, volt már az év legjobb női fotográfusa, és szerepelt a National Geographic oldalain is. Portréival a ki nem mondott szavakat hallatja, pusztulásra ítélt helyeivel az enyészet szépségét énekli meg, ablakai mögött rejtélyek oldódnak meg, színházi felvételei megmutatják azt is, ami az előadás belső világában zajlik.

Hány színésznő veszi kezébe a fényképezőgépet pályája során, vagy még azelőtt, vagy azután? Biztosan nem egy. De hány színésznő készít olyan képeket, amelyek közelebb hozzák a mágikus realizmust, a csodát, az elérhetetlent, a szépet, a hiányost, a megdöbbentőt, az ámulatba ejtőt, a hihetetlent és a megfoghatót?

Ő mindenképpen.

Mikor jött el az a felismerés az életében, amikor már úgy érezte, nem elég a színpad, a képeivel is „játszani” szeretne?

Többcsatornás ember vagyok. Próba közben, szünetekben mindig volt nálam valami, amivel foglalkozhattam. Szimultán hat-nyolc könyvet olvasok. Ha készülök valamire, és van egy kis időm, mindig valami más is jár az eszemben. Akkor szoktam csak „semmit tenni”, ha tudatosan kikapcsolom magam. Olyankor ülök a kertben, nézek magam elé, hallgatom a fű növését, nézem a madarak röptét. De amikor bekapcsolt állapotban vagyok, többféle dolog van a fejemben. Nálam nem érvényes megállapítás, hogy ha kevesebbet játszom, akkor pótcselekszem. Nem szoktam pótcselekedni. Azt az ember nem teljes energiabedobással végzi, hanem valami helyett. Nálam ilyen nincs. Hogy mi volt az első bekattanás? Ezt azért nem tudom megmondani, mert velem valahogy előzetes elhatározás nélkül történnek meg a dolgok

És a felismerés is így jött, „meggondolatlanul”?

Mindig érdekeltek azok a pillanatok, amelyeket megragadandónak tartottam. Amelyek aztán fiókok mélyén, fényképes dobozokban vannak, és örökre emlékezetesek maradnak. De a Caminóra nem azért vittem magammal egy könnyű kis fényképezőgépet, hogy az egész utat végigfotózzam. Nálam volt a gép, és néha elővettem. Vannak például arról is képeim, hogyan készülnek gyorsöltözésre az öltöztetők az Össztánc előadása során. A jelmezek, a kellékek háttérvilágáról. Mindez azóta érdekel, hogy bekerültem a színházi világba, a kulisszák mögé. Ugyanis hamarabb kezdtem el hátul, mint elöl. A Pécsi Balett növendékeként a pécsi színházban voltam gyakorlaton. Akkoriban több előadást láttam hátulról, mint a nézőtérről.

A Vígszínház egyik régi sikerdarabjában, az Össztáncban, amellyel Pozsonyban is vendégszerepelt a társulat, személyesen is gyorsöltözhetett, hiszen játszott az előadásban. A fekete parókás, kék kiskosztümös jelenetét nem fogom elfelejteni soha. Ahogy egy kiskefével, akkurátus mozdulatokkal a blézere vállát tisztogatta, miközben lélekben már arra várt, hogy táncolni vigyék.

Senki nem kérte, hogy az általam Matildnak nevezett figura ilyen csúnyácska legyen. Csakhogy én szeretek csúnyákat játszani. A karakter hitelessége pedig a külcsínen is múlik. Én választottam a ruhát is, a parókát is, sőt még a lapos barna cipőt is, ami senkinek sem előnyös. Szögletesre rajzoltam magamban a figurát. Olyannak, akiről lerí, hogy egyedül él, mert nincs az az ember, aki elviselné a jellemét. Hogy mindenkit kioszt, megmondja, mit hogyan kell csinálni, az uralkodási vágyát senki sem képes tolerálni. Nyolc figurát játszottam az előadásban, nyolcszor volt gyorsöltözésem. Elbúcsúzni sajnos nem tudtam a darabtól, mert később derült ki, hogy aznap este volt utoljára műsoron.

Spiró György darabjában, a Csodában Bíborkát, Törőcsik Mari legendás szerepét kapta. A nagyszívű, magányos nőt, akit gyerekként senki sem szeretett.

Még az édesanyja sem, mert ő is inkább az alkoholt részesítette előnyben.

Hol fogta meg a figurát, amelynek megformálásáért A kiscsillag is csillag díjat kapott a Vígszínházban?

Ott, azon a ponton, hogy gyerekként én is sokat foglalkoztam magammal. Így tudtam beleszeretni, belemélyedni olyan helyzetekbe, pillanatokba, amelyek később aztán megjelentek előttem. De olyan is előfordult, hogy elmentem valahova, láttam valamit, és fotó formájában hazahoztam. Ennek a folyománya, hozománya lett az első kiállításom, és onnantól kezdve csak hagyom, hogy hassanak rám a dolgok. A zarándok-útra csak egy könnyű kis gépet vittem magammal. Nem is gondoltam arra, hogy az ott készült képeket bárkinek meg fogom mutatni. Szigorúan csak saját magamnak készítettem őket, hogy később ne csak azokból az emlékekből táplálkozzam, amelyek a fejembe és a lelkembe is bekerültek.

Hány év telt el a Camino és az első kiállítása között?

Több mint tíz. Már önálló műsorom volt a Rádió Bézsben, és elkezdtem azzal foglalkozni, hogy mennyire fontos az életünkben az önismeret és a kommunikáció. A fotóim mellé tettem fel az ezzel kapcsolatos gondolataimat, egyszer csak szólt Fodor János, hogy tetszenek neki a képeim, csináljunk egy kiállítást. Három témakör került a falakra: Ablakok, Emberek, Utazás. Szóltam Keleti Évának, aki egész életét a színházi fotózásra tette fel, hogy boldog lennék, ha eljönne megnézni a kiállításomat. És ott volt. Én viszont elkéstem. Vihar kerekedett, nem tudtam időben bejutni Telkiből Budapestre, ráadásul áramszünet lett az épületben, mert beázott. Hívtak, hogy Éva már ott van, de nincs világítás, mit tegyenek? Évát mindez nem zavarta. Telefonáltam neki, hogy ömlik a víz az úton, de már közeledem. Megvárt. A vendégkönyvbe pedig azt írta: Isten hozott, kollegina! Kérdezte, kíváncsi vagyok-e a véleményére? Mintha Laurence Olivier mondta volna el, hogy mit gondol rólam mint színésznőről. Visszamentünk a terembe, ahol mesterséges világítás helyett csak egy kis természetes fény volt, és elmondta, hogy ez jó, ez is jó, ezt felejtsd el, ilyet mindenki tud csinálni, de folytasd, mert folytatnod kell!

Az elmúlás, az enyészet témája, amely számomra a márquezi világot is megidézi, hogy találta meg? Ezek csupa fájón szép vagy szépségesen fájdalmas képek.

Ez a téma a Caminóhoz kapcsolódik. Útközben láttam egy lakatlan falut, pusztuló ablakokat. Meghagyták azokat a házakat, amelyekből kihaltak az emberek. Nem nyúlnak hozzájuk. Kintről beléjük lehet látni. A természet pedig az egészet visszaveszi. A nagymamám házától nem messze volt egy épület, ahová gyerekként szerettem besurranni, beszökni. Nem lakott ott senki. Teljesen üres volt. Nyikorgó falépcsők, pókhálós, megroggyant fagerendák. Imádtam ott lenni. De a nagymamám padlásán is, a régi holmik között turkálni, a kopott, behorpadt bőröndökben keresgélni. Ez mindig jobban izgatott, mint a gyerekekkel bujkálni a kertben, vagy kint szaladgálni a játszótéren. A Caminón éltem meg ugyanezt. Magával ragadott az elhagyott helyek varázsa, titokzatossága.

De hogyan keveredett el a burjánzó növényzettel benőtt, „kibelezett” gyártelepekre?

Igazából a pandémia lökött bele, amikor nem lehetett emberek közé menni. Ott pedig, ahol épületek mennek tönkre, nincs ember. Volt, hogy a férjem vitt el egy szellemvárosnak tűnő, a falakig lecsupaszított épületegyüttesbe, ahol minden valami embertelen gyönyörűséggel pusztul. Tobzódtam a látványban. És az egyik ilyen hely után jött a másik. Ez lett a mániám. El sem merem mondani, hogy hol, de illegálisan szuszakoltuk be magunkat egy pinceablakon. Ilyen helyre kísérő nélkül el sem indulok. Veszélyes lenne. Kell hogy vigyázzon rám valaki.

Legutóbbi kiállítása már azt jelzi, visszatért a színházi fotózáshoz. Olyan pillanatokat örökít meg, amelyeket a nézők egyáltalán nem láthatnak. Szakmailag ez is ugyanolyan élvezet, mint belógni egy évek óta üresen álló, egykor királyi tébolydába?

Igen. De már ez is régebb óta foglalkoztat. Az elején, még egy kezdetleges géppel meg tudtam örökíteni például Kállai Feri bácsit, Reviczky Gábort és Oberfrank Pált, ahogy jelenésre várva ülnek a díszlet mögött, és nagyon jól szórakoznak. A kiállításra most olyan felvételek kerültek, amelyek például a Diktátor, A Pál utcai fiúk, A nagy Gatsby és a Kabaré előadása közben születtek egészen szokatlan pontról fényképezve.

Bár vélhetően ír majd harmadik könyvet is, a fotózásnál nagyobb szenvedélyt mostanában talán semmi sem jelent az életében. Vagy tévedek?

Brüsszel, Zágráb és az észtországi Parnu után Fiumében lesz kiállításom az idén. Ott, ahol senki sem tudja, hogy színésznő vagyok, és csak az idegent látják bennem, sugárzó tekintetű emberekkel találkozom. Oda is jönnek hozzám, hogy köszönik a képeket, mert mindegyik mesél valamiről. Számomra ez ugyanakkora öröm, mint színpadra lépni, és egy jó szereppel megérinteni az embereket. Sokszor azt gondolom, nincs jobb állapot a mindennapokban, mint amikor önmagad lehetsz, és a külvilágtól függetlenül el tudsz helyezkedni az életben. A színészi játék és a fotózás ezt az érzést teremti meg nekem.