Hostomský Fanni színész, énekes: „Örülök, amikor koszos, esendő, egy kicsit más lehetek”

Csicsón nőttél fel. Anyukád a Kálnoky család kastélyának és gazdaságának intézője volt. Egy ideig a kastély épületében laktatok. Ez kívülről elég idillinek tűnik. Te hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Én ezt nem éltem meg különlegesnek. Olyan négyéves koromig laktunk a kastélyban, utána átköltöztünk a mostani családi házunkba. De később, ovi vagy iskola után is gyakran voltam ott: anyukám irodája benn volt a kastélyban, az udvaron pedig póni futkosott. Nekem ez teljesen természetes közeg volt, nem éreztem semmi „mesebelit” benne. Alapvetően nagyon falusi gyerekkorom volt: tyúkok között, kutyákkal, kerttel, üvegházzal.

A közösségi oldalaidon úgy mutatkozol be, hogy „vicces lány Csicsóról”. Ez honnan jött?

Még a gimiben alakult ki. Volt két barátnőm, szintén csicsóiak, és ránk ragadt a „a csicsói szép lányok” címke, de én ezzel nem igazán tudtam azonosulni, úgyhogy „vicces” lettem. Valahogy találóbbnak éreztem. Nem akartam szándékosan vicces lenni. Egyszerűen valahogy így alakult.

Talán az irónia és a cinizmus a humorom alapja.

Gyakran olyanokat mondok ki, amiket mások nem feltétlenül tesznek meg. Így lettem „a vicces lány”.

Szlovákiai magyar vagy, apukád viszont cseh származású. A cseh identitás, a nyelv mennyire fontos számodra? 

Apukámmal csehül beszélek, és amikor csak lehet, akkor a csehet használom. Amíg éltek a nagyszüleim, többet jártunk hozzájuk Pelhřimovba (Brünn és Prága közé). Apukám cseh újságot olvasott, cseh tévét nézett, nekem pedig cseh meséket hozott kazettán. A kisvakond például a lelki totemállatom. A cseh mindig közelebb állt hozzám, mint a szlovák.

Mégis Pozsonyban tanultál színészetet. Az nem merült fel, hogy Csehországba menj egyetemre?

De igen, elgondolkodtam rajta. Viszont a cseh nyelvet én konyhanyelvi szinten beszélem: tudok beszélni, olvasni, de írni nem. Az irodalmi cseh teljesen más, és amikor csehül kellett írnom, vidékies cseh kiejtést írtam át – apukám mindig nevet ezen. Ez olyan, mintha tájszólásban írnál magyarul. Azt éreztem, hogy színművészetin ez túl nagy hátrány lenne. Szóval végül Pozsonyt választottam. Budapestre azért nem akartam menni, hogy ne veszítsem el a kötődésem a szláv közeghez.

A színház és a játék szeretete viszont nem családi hagyomány. Ez mikor jelent meg nálad?

A nagyapám csellózott és énekelt a templomban, de csak hobbiból. Viszont gyerekként sokat játszottam keresztanyámmal, aki tanárnő volt.

Volt otthon egy kis, papírból készült színházunk, kesztyűbábokkal – imádtam velük mesét játszani. 

Később jártam színjátszókörbe, zenére, néptáncra… De nem azért, mert tudatosan készültem valamire. Egyszerűen csak élveztem mindezt.

Akkor az, hogy színésznő legyél, nálad nem egy gyerekkori álom volt?

Nem, én állatorvos szerettem volna lenni. Jó voltam biológiából és kémiából, de közben halálosan untam őket. Rájöttem, hogy ezt nem akarom még öt évig tanulni. Végül az érettségi környékén döntöttem el, hogy megpróbálom a színészetet. Mindkét szakmához végtelen empátia kell. Állatokkal – pláne sérülttel vagy beteggel – foglalkozni olyan figyelmet igényel, ahol azt is meg kell hallanod, amit nem mondanak ki. Hiszen nem tudják elmondani, mi fáj. A színészetben ugyanez van: érzékenynek kell lennem arra, ami körülöttem történik, és arra, ami más emberekben zajlik.

Az egyetemi éveid hogyan teltek?

Intenzív időszak volt. Ráadásul mivel én gimi alatt is otthon laktam, így az egyetem első három éve arról szólt, hogy akklimatizálódjak a városhoz. Gyakorlatilag minden hétvégén hazajártam. Pozsonyt nem éreztem a sajátomnak. Viszont a covid után megszerettem, most már mindig szívesen megyek.

Az életed hasonlít a Pressburg főszereplőjének kalandjaihoz...

Végülis igen (Nevet). Egyébként még a Pressburg előtt készítettünk néhány jelenetet Molnár Csabával. Melecsky Kristóffal játszottuk őket, és körvonalazódott egy sorozat: egy lány feljön Pozsonyba, de a barátja otthon van, falun, nem tud ettől elszakadni, minden idegen neki, mindenre rácsodálkozik. Aztán az egész projekt átformálódott férfi szereplőre, kicsit más tematikára, így született meg a Pressburg.

Ez a sorozat lett az első komolyabb filmes munkád. De te inkább a színházhoz kötődsz. Miért?

Ez nálam egy tudatos eltávolodás a filmezéstől. Néha így is vállalok forgatásokat, de minden alkalommal rájövök, hogy ez nem nekem való. Ez egy másfajta munkafolyamat, amihez nekem egyrészt nincs elég tapasztalatom, másrészt nincs elég türelmem vagy kedvem.

A forgatásokon egy jelenetet lehet, hogy sokszor felveszünk, de soha nem annyiszor, hogy elégedett legyek vele és kényelmesen érezzem magam benne.

Erre sajnos a forgatások erőltetett tempójú időtervei nem adnak keretet. Másrészt nem spontán, mivel több szögből is fel kell venni ugyanazt a jelenetet ugyanúgy. A színházban addig próbálok valamit, amíg azt nem érzem, hogy jó. És amikor már jó, akkor ösztönös nyugalommal megyek ki a színpadra.

Még egyetemista voltál, amikor társulati tag lettél a Jókai Színházban.

Ehhez sok szerencse is kellett. A színháznak pont kellett egy fiatal színész, és én jó pillanatban voltam jó helyen. Először csak félállasban voltam, nem akartam rögtön teljes elköteleződést, de két év után átmentem teljes állásba. Azt éreztem, hogy ez hatalmas lehetőség. Pont a járvány idején történt, amikor alig játszottunk, mégis társulatban lehettem, próbálhattam, tanulhattam, figyelhettem. 

Fiatal színésznőként könnyű beszorulni a „királylány” vagy a „szép lány” szerepekbe. Te ezt hogyan éled meg?

Engem szerencsére soha nem érdekelt igazán, hogy a „csini” legyek. Én a testemre munkaeszközként tekintek. Nem érdekel, hogy jól áll-e rajtam a ruha, passzol-e a hajam vagy tökéletes-e a sminkem.

Ha azt akarják, hogy csúnyának vagy kövérnek lássanak a színpadon, akkor csúnya és kövér leszek – ez engem egyáltalán nem zavar.

Sőt, kifejezetten hálás vagyok, és örülök azoknak a szerepeknek, ahol koszos, esendő, egy kicsit más lehetek, és ha a jelmeztervezők kiélhetik rajtam keresztül a kreativitásukat.

Néhány hete egy fiatal magyarországi színésznő öngyilkos lett. Akkor több helyen is téma volt a színészek mentális egészsége. Nálad hogyan csapódott le ez az eset?

Épp főpróbahét előtt álltunk Mohácsi Jánossal. Ő személyesen is ismerte az illetőt, így nagyon megérintett mindenkit a dolog. Szerintem a színészek lelki egészségéért legtöbbet a rendező tehet. Mohácsiról például elmondható, hogy nagyon figyel az embereire. Keményen dolgoztat, sokat követel, nem mindig szép szóval, de nagyon pontos, és megadja a pihenőidőt.

Sok múlik azon, hogy odafigyelünk-e a másikra és a légkörre.

Ha reggel bemegyek, igyekszem jókedvű lenni, viccelődni, akár egy kis iróniával is. Ilyenkor a többiek is nevetnek, és máris jobb lesz a nap. Persze amikor vége a napnak, gyakran leeresztek. Hazamegyek, leülök, zúg a fejem, és még nem tudok kikapcsolni – még bennem van az adrenalin, a kávé, a felfokozott állapot. Kell fél-egy óra, mire lecsendesedem.

És az idei év milyen? Mit vársz a legjobban a mostani bemutatók közül?

Nagyon durva ez az év. Az Egy piaci nap lett az első bemutatónk, ami szerintem a legjobb színházi munka, amiben eddig valaha benne voltam. És egyben a legnehezebb is. Mindeközben az egész társulatot összekovácsolta. Aztán jött a Padlás felújítása. Ez egyszerre monumentális és elképesztően érzékeny előadás: rengeteg dal, tánc, próza. Ráadásul Pecháček Judit játszotta Süni szerepét előttem. Nem volt idő rendezői beállásra, szóval mindent videóról kellett összeraknom, és közben úgy kellett megtalálni a saját hangomat, hogy mégse legyen teljesen más, mint ami a koncepció volt.

Most pedig a Süsü próbájáról jöttél, ami szintén más műfaj.

Ott meg királylány vagyok. Bár jó lenne, ha én lehetnék a sárkány, esküszöm: álomszerep. Az egész előadás tele van bábozással. Ez fizikailag nagyon megterhelő. Végig paraván mögött tartod fenn a karod, fogod a bábot, mondod a szöveget, kijössz, táncolsz, majd vissza. Fáj mindenem tőle, de szeretem is. És közben Matusek Attila új darabját kezdjük próbálni, ami egy koncertszínház lesz. Ez attól nehéz, mert minden frissen készül, ősbemutató lesz, tele zenével.

Közben vannak más projektjeid is. Játszol a Treppel, a Vekkerrel. Zenélsz. Hogyan lehet ezt összehangolni?

Hát… elég rosszul. (Nevet.) Nagyon nem vagyok jó a saját időm menedzselésében. Iszonyúan gyorsan elvállalok mindent, és nagyon nehezen tudok nemet mondani. A színház persze az első, már csak azért is, mert ez az állandó munkahelyem, ehhez szerződés köt. Ugyanakkor szeretném a saját ötleteimet is vinni. Úgyhogy ez most egy megterhelőbb időszak.

Előadás előtt szoktál izgulni? Lámpalázas típus vagy?

Nem igazán. Általában, ha van is bennem egy kis szorongás, az az első mondat után elillan. Ha mégsem, akkor tudom, hogy valami nincs a helyén – például nem vagyok teljesen biztos valamiben, nem tudom átadni magam a játéknak.

Egyetemen azt tanították, hogy kétféle színész van: az egyik belélegzéssel lép színpadra, a másik kifújással. Én az utóbbi vagyok.

Mielőtt belépek, kifújom a levegőt, mintha ezzel engedném el a feszültséget.

Könnyen tanulsz szöveget?

Nagyon. A leggyorsabban hallás után. Sokszor mások szövegét jobban megtanulom, mint a sajátomat, mert többször hallom. Mostanában úgy tanulok, hogy beülök a kocsiba, elindítom a felvételt, és hallgatom. Papírról is gyorsan megy, lekopogom, egyelőre még nagyon jó a memóriám. Sokáig meg is maradnak bennem a szövegek, de néha van egy visszatérő rémálmom: hogy elő kell venni egy darabot, amit évek óta nem játszottunk, és be kell ugranom – de nem emlékszem a szövegre. Teljes pánik.

Van egy különleges zenei projekted: az Aszpikpatkány.

Gyerekkoromtól vágytam arra, hogy egyszer zenekarom legyen, de soha nem volt bátorságom embereket összeszedni hozzá. Azt meg végképp nem tudtam volna, hogyan tartsam őket össze, hogy rendszeresen próbáljunk. És ahhoz sem volt önbizalmam, hogy a saját dalaimat vagy zenei ötleteimet megmutassam másoknak. Végül a járványidőszak szülte meg Aszpikpatkányt. Mivel nem volt senki, akivel zenélhettem volna, és túl félős voltam ahhoz, hogy bárkit is megszólítsak, úgy döntöttem, megcsinálom magamnak.

A rádióban is sokat játszott dalodban azt énekled, hogy „rumos kávéval vészeled át az ősz meg a tél karcsú derekát”. Mikor ittál utoljára ilyet?

Hú, nagyon régen! Most, hogy mondod, pont ideje lenne. Ez az az időszak, amikor jólesik az embernek egy rumos kávé. Bár pár hete ittam fekete teát rummal – nem tudom, miért nem kávét kértem.

Gyerekkorodtól zenélsz?

Kisgyerekként zeneiskolába jártam: zongorára és furulyára. Aztán pár évvel később hegedülni is elkezdtem. Később autodidakta módon megtanultam gitározni, most pedig csellózni tanulok. A cselló a nagyapámé volt – tőle örököltem meg a hangszert. Azt hittem, nem lehet olyan nagy különbség a hegedűhöz képest, de kiderült, hogy azért elég más. (Nevet.)

Ha már a családnál tartunk: a pálinkafőzés is otthoni hagyomány, igaz?

Igen. Van egy családi pálinkafőzdénk, és ha szezon van, én is be szoktam segíteni. Sőt, elvégeztem egy szakvizsgát, úgyhogy hivatalosan is főzhetek pálinkát. Ez egy nagyon jó munka, mert egyszerre kreatív és kézműves. Olyan érzés, mintha valami titkos tudás birtokában lennél, szinte alkimista szerep. Jólesik, hogy ott tényleg kézzel dolgozom: figyelem a csapokat, a hőfokot, töltöm a táblázatokat.

Ha hazamész Csicsóra, akkor egy patás is vár rád: Gida. Ő hogyan került az életedbe?

Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy legyen lovam, és most végre megvalósult ez az álmom. Hatalmas felelősség, hiszen ő egy nagy testű állat, akiről gondoskodni kell: ganézás, etetés, itatás, patatisztítás – minden. A legtöbbet ebben a keresztapám és a családom segít. Igyekszem hetente legalább két napot vele tölteni, de néha akár ötöt is sikerül. Most viszont egy kicsit „szabadságon van”, mert ez a félév elég sűrű.

A színészet mellett rendezni is kezdtél. Mi vitt rá, hogy a másik oldalra is átülj?

A Selye János Gimnázium színjátszókörét viszem, a Gimiszt. Nemrég elvégeztem a FreeSZFE-n egy alkalmazott színház képzést, ahol megtanultam, hogyan kell csoportot vezetni, témát választani, és a színház eszközeit oktatási közegben használni.

A színházcsinálás képessége minden emberben megvan, és ezt próbálom a diákokkal is éreztetni.

A Gimisz rengeteget ad. Feltölt, amikor látom, hogyan nyúlnak a diákjaim a színházhoz – mennyi friss ötletük van, mennyire másképp gondolkodnak, mint mi, akik már „benne dolgozunk”. Sokszor inspirálnak ők is a saját szerepeimben. Most negyvenhat diákot tanítok, ami hihetetlenül sok. Nálunk az a szabály, hogy mindenkinek legyen legalább egy mondata, perce a színpadon. 

Most, hogy betöltötted a harmincat, érzel valami változást?

Őszintén? Semmit. Ami változott, az inkább az, hogy mostanra megtanultam igazán dolgozni. Most érzem először, hogy tényleg tele a naptáram, hogy este fáradtan dőlök az ágyba, reggel korán kelek, és mégis van kedvem és energiám csinálni. Rácsodálkozom, mennyi energiát tud előhúzni magából az ember. Mostanában az egészségemre is jobban figyelek. Régen mindent elkaptam. De mostanában, ha meg is betegszem, tudatosan adok magamnak pihenőt. Ha ezt betartom, sokkal hamarabb talpra állok.