Homoki Nagy István – A természet tolmácsa

Nincs késő, csak kései

Homoki Nagy István példaképe lehetne minden fiatalnak, aki úgy érzi, már elkésett fordítani a sorsán. A közkedvelt művész ugyanis jogászként kezdte karrierjét, a természetfotózás csupán hobbi volt számára. Tehetségének köszönhetően azonban rövidesen az Országos Természettudományi Múzeum munkatársává vált, első filmes megbízását pedig 1949-ben, 35 évesen kapta. A jogi talár ezután hamar felkerült az akasztóra.

Sétál, fut, szárnyal

A legendás karrier kis lépésekkel indult; Homoki Nagy kezdetben rövidfilmekben, alig néhány emberből álló stáb segítségével próbálta megragadni a magyar természet csodáit, a nemzetközi sikert pedig végül első egész estés filmje, a Vadvízország hozta el neki. Ezt követte a Gyöngyvirágtól lombhullásig, mely annyira népszerű volt, hogy az 1953-as szilveszteri rádiókabaré még egy paródiára is felkérte a narrátor Sinkovits Imrét – ebben a pesti éjszakai életet mutatták be Homoki Nagy stílusában.

Egyszer volt, hol nem volt

Ahogy telt az idő, az állatok egyre nagyobb térhez jutottak Homoki Nagy filmjeiben. Rövidesen afféle hibrid természetfilmeket kezdett forgatni, ahol egy, idomított állatokkal előadott történeten keresztül mutatta be a természet csodáit. Bár ezen művei, különösen a Cimborák filmek itthon és külföldön is közönségkedvencekké váltak, a szakmai elit sosem tudta igazán befogadni őket; ők a művész kezdeti, „tiszta” természetfilmjeire esküdtek.

Örökzöld hagyaték

Homoki Nagy alapos, maximalista alkotó volt, és még kameracsapdát sem használt – tehát a természeti jeleneteket ő maga kapta el, nem pedig egy gépi türelemmel várakozó, mozgásérzékelő kamera. Talán ennek köszönhető, hogy filmjei koruk ellenére a mai napig befogadhatóak. Elvégre a technológia elavul, a természet azonban örökké rejtélyes és megkapó marad. Homoki Nagy sírja emléket állít hagyatékának: a kövön Nimród, a héja rajza látható.