Bár Jancsó Dávid idén alulmaradt az Anora vágójával szemben, az elmúlt években szép számban gyűltek a magyar Oscar-díjas szakemberek. A legjobb nemzetközi film kategóriájába azonban Enyedi Ildikó 2017-es Testről és lélekről című drámája óta nem sikerült betörnünk, pedig lehetőség lett volna rá, több is. Mit csinálhatunk rosszul?
Valamit fontos az elején tisztázni: Magyarország nagyon is próbál Oscart nyerni. Könnyű cinikusan azt mondani, hogy ez a díj senkit nem érdekel, de ha így volna, akkor az ország éppen úgy nem állítana jelöltet, ahogy az Eurovíziós Dalfesztiválra sem delegál versenyzőt évek óta. Az igazság az, hogy a filmeket évről évre beküldjük (legutóbb például a Semmelweist), csak azok nem mennek át a szitán. Bennünk volna a hiba, vagy a rendszerben?
Merengés és tüntetés
Mielőtt erre rátérünk, ejtsünk néhány szót arról, hogyan lehet legjobb nemzetközi filmért járó Oscart nyerni. Ideális esetben persze beküldjük azt a filmet, amit a legjobbnak tartunk, aztán majd remélhetőleg az akadémiai bizottság is egyetért velünk. Aki viszont komolyan gondolja a versenyt, annak ennél komplexebb stratégiára lesz szüksége. Olyan filmet kell jelölni, aminek van is esélye győzni.
A legjobb nemzetközi film a gála egyik legkomolyabb kategóriája, amiben rendszerint emberközeli jellemdrámák vagy erős, politikai töltetű filmek nyernek. Utoljára talán 2001-ben történt meg, hogy egy „egyszerű” kalandfilmhez került a szobor. Ugyanakkor fontos az is, hogy olyan filmet válasszunk, amit a szavazók már ismernek és szeretnek – ebben az segít a legjobban, ha fesztiválkedvenceket jelölünk. Ennek legsikeresebb példája talán a Saul fia, mely a sajnálatos közhiedelemmel ellentétben nem „csak” a holokauszttéma miatt nyert, hanem azért, mert korábban már a cannes-i filmfesztiválon is eladta magát. Persze vannak negatív példák is, Mundruczó Kornél Fehér isten című filmje például a cannes-i díjazás ellenére is hoppon maradt az Oscar-jelölésnél, igaz, nem Cannes hivatalos versenykategóriájában indult.
Változó szelek
Ha azonban megfigyeljük a magyar jelöltek múltbeli listáját, úgy tűnhet, hogy nagyrészt tartják magukat a két szemponthoz, mégis ritkán jutnak jelöléshez. Azt kell még tudni, hogy az utóbbi időben nagy változások mentek végbe az Oscar és a fesztiválok átfedéseit illetően. Az Anora például már a második Arany Pálma-díjas film az elmúlt években, ami megnyeri a legjobb filmnek járó Oscart, de A szomorúság háromszöge és az Egy zuhanás anatómiája is eljutottak legalább a jelölésig. Egyértelmű, hogy most van itt az ideje, hogy fesztiváloztatott filmeket küldjünk az Oscarra, mert nyitottak rájuk. Akárcsak a politikai témákra – ahogy a világon ismét megszokottá válik az elnyomás és a hatalommal való visszaélés, a szavazók szeretnének legalább az Oscar-díjazásokban állást foglalni a tolerancia mellett.
Ebben a légkörben tehát mik voltak Magyarország Oscar-jelöltjei az elmúlt négy évben? Egy horrorfilm, egy animációs kalandfilm és két történelmi dráma, melyek közül a kritika mindkettőt kurzusfilmként könyvelte el. Miközben ott volt a Magyarázat mindenre és a Fekete pont, melyek jobbra-balra nyerték a díjakat. Reisz Gábor társadalmi látlelete szinte garantáltan eljutott volna a jelölésig, miután Velencében és a tengerentúlon is sikert sikerre halmozott, a Fekete ponthoz hasonló, földhözragadt oktatásügyi filmmel pedig tavaly a németek is bezsebeltek egy jelölést. Mindkét filmnek egy bűne volt csupán: kritikusak voltak Magyarországgal szemben.
A vádlott megszólal
Sajnos egyre inkább úgy tűnik, mintha Magyarország csatlakozni igyekezne azokhoz az országokhoz, melyek nem a legjobb, legsikeresebb filmjeiket küldik az Oscarra, hanem azokat, amik megfelelnek az állami narratívának. Sokáig Irán, Kína és Oroszország voltak az egyedüli nemzetek, ahol ez megfigyelhető volt, az utóbbi években azonban több negatív példa is akadt erre.
Tavaly nagy port kavart például az, amikor Franciaország nem az Arany Pálma-győztes Egy zuhanás anatómiáját jelölte a nemzetközi film díjára – az értelmezhetetlen döntést sokan azzal magyarázták, hogy a rendező Justine Triet egy korábbi köszönőbeszédében bírálta a francia kormányt. Hasonlóan járt idén a Minden, ami fénynek tűnik című indiai, szintén cannes-i kedvenc dráma is, melyet emancipálódott, modern lelkületű női főszereplői miatt a bizottság nem érzett „az indiai lét megfelelő képviselőjének”.
Kapcsolódó cikkünk
Térfélcsere kéretik
Miközben Orbán Viktor azon örvendezik, hogy végre a független magyar filmek „is” megállnak a lábukon, az államilag támogatott jelöltet az Amerikai Filmakadémia ezúttal is visszadobta. Hogy elvből-e, azt nem tudhatjuk. Cannes-ban állítólag megvan a véleményük mindenről, amit a Nemzeti Filmintézet dob piacra. Pedig olyan korban élünk, amikor sok magyar filmes őszinte, gyakran fájdalmas segélykiáltása lazán el tudna jutni Hollywoodig – csak annyi kellene hozzá, hogy Magyarország merjen kritikus lenni a saját múltjával és jelenével szemben, ahogy azt idén a brazilok is tették, elsöprő sikerrel.
Az semmiképp nem előnyös, ha évről évre azokkal az országokkal kerülünk egy lavórba, akik cenzúrázzák és üldözik az alkotóikat.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.