Hol a boldogság mostanában?

Lélek

Hogyan kerülhetők ki az online világ csapdahelyzetei, s miért kellene lelassulnunk egy gyorsuló világban? Ennek járt utána Tari Annamária pszichoanalitikus, lapunk Lélek mellékletének állandó szerzője. Könyvajánló.

Az életünkben egyre több dolog változik. S nemcsak változik, hanem nagyon gyors tempóban változik. Alig tudjuk követni az okoseszközök újabbnál újabb típusait. 

A szolgáltatók (bankok, biztosítók) is egyre inkább az online ügyintézések felé irányítanak bennünket. A vásárlások zömét is már online végezzük. Azonnal befizeted, azonnal megkapod. A gyors lett a trendi, az értékes. Ami lassú, az a közfelfogás szerint már idejétmúlt, ócska. 

A személyes megoldások ideje is lejárt. Háztartásunk, munkahelyünk egyre inkább automatizálódik. Az okoseszközöknek hála ugyanazt a munkafolyamatot gyorsabban el tudjuk végezni, s így időt spórolunk. De azt az időt vajon mivel töltjük ki?

Mert miközben egyre nagyobb tempóban haladunk egy algoritmusokkal és robotokkal és intelligens chipekkel ellátott élet felé, a saját emberi értékeinkkel alig vagyunk tisztában. 

Ők és mi 

A digitális eszközök egyre fejlettebbek, egyre többet tudnak, s mi kontrollálatlanul vetjük bele magunkat ebbe a világba. Ahogy reggel felébredünk, azonnal az online térbe navigáljuk magunkat. Hogy néz ki egy napunk? A rengeteg vizuális inger odaszögez bennünket egy székhez, s mi passzívan ülünk, miközben az idegrendszerünket folyamatosan interakcióba vonják. Kellemes a tobzódás? Ezért az élményért azonban nagy árat fizetünk: fizikai egészségünk romlik, figyelmünk tompul, emlékezőképességünk leépül, kreativitásunk hanyatlik, térbeli tájékozódási képességünk visszafejlődik. 

Az okostelefon képernyője tehát a passzivitást erősíti, miközben vágyakat és illúziókat generál. S ha eléggé izgalmas és színes világot kínál, akkor a körülöttünk lévő valóságot szürkének, érdektelennek és lassúnak fogjuk érezni – a fiatal generációk jellemző csapdahelyzete ez. 

Mi történik velünk az okostelefonunk képernyője előtt?

A közösségi oldalakat böngészve azt érezzük, a többiek színes és pezsgő életéhez képest velünk nem történik semmi, s ez a nyugtalanító érzés előbb-utóbb szorongásba csap át. 

Magunkat ugyanis állandóan másokhoz hasonlítjuk, mások idealizált életét hasonlítjuk össze a miénkkel (amit értéktelennek tartunk) – s ez folyamatosan frusztrációt szül. Hiszen a többiek tökéletességet sugárzó képei után meglehetősen lelombozó körbepillantani a saját otthonunkban. 

A fiatalabb generációk nap mint nap szembesülnek egy olyan világgal, amely mintha csak egyetlen karnyújtásnyira lenne tőlük, mégis elérhetetlen számukra. Az ezzel járó érzelmi feszültséget nehéz kezelni. 

Dopaminhajsza 

Az okoseszközök teljesen le tudnak választani a realitásról – írja Tari Annamária. A valós élmények helyett a fiatalok valami másra vágynak. Gyorsaságra, felfokozott ingerekre és főleg arra, hogy ne kelljen szembesülniük kellemetlen érzésekkel (pedig azokat is kezelni kellene, hiszen hozzátartoznak az élethez).  

Hajszolják a lájkokat, a visszaigazolást, a dopaminélményt, mert ez online sokkal könnyebben elérhető, mint a valóságban – ott ugyanis tenniük is kellene valamit azért, hogy jól érezzék magunkat. 

Sok fiatal él olyan érzelmi állapotban, melyben egyszerre diagnosztizálható az impulzusfüggőség, az önértékelés hullámvölgye, a szeparációs szorongás és az elutasítástól való félelem.  

Az összetett érzelmek kezelése a személyiség nagyon fontos képessége. Az okoseszközök korában azonban alig van lehetőség ezt elsajátítani.

Mert az azonnali visszajelzések, a kirakatba tett boldogságillúzió segítségével elkerülhető az a fejlődési szakasz, melyben a bánat, a veszteség, a kudarc feldolgozását meg lehetne tanulni. 

Pedig a szeparációs szorongás tűrése, az egészséges önbecsülés és önbizalom alapvető fontosságúak ahhoz, hogy az ember jól érezze megát a bőrében. Ma azonban egy olyan világ körvonalazódik, amelyben az egyedüllét szorongást kelt, a csend pedig ijesztőnek tűnik – miközben ezek mind hozzátartoznak az élethez. Aki ugyanis bírja az egyedüllétet, az sokkal jobb és tartalmasabb kapcsolatokra képes, mert nem azt az igényét kell kielégíteni, hogy „mentsetek meg”, hanem hogy „csináljuk együtt”. 

Látszólagos gyógyír 

Egy huszonéves abban az állandó szorongató bizonytalanságban él, hogy ő nem fontos. Erre kínál látszólagos gyógyírt a közösségi média. Amikor egy 21. századi gyerek nem találja a helyét, és nem érzi, ki is ő ebben a világban, akkor keresni kezdi a kapcsolódási pontokat másokkal. De ez már nem a szomszéd gyerek lesz a kertkapuban, hanem lehet, hogy egy vadidegen az online térben. 

Tari Annamária arra keresi a választ, hogy ebben a gyorsan robogó és változó világban létezik-e még bármilyen általános érvényű fogódzó. Meg lehet-e állítani, le lehet-e fékezni a gyerekeink valóságtól való eltávolodását. S vajon a különböző generációk szülöttei tudnak-e még párbeszédet folytatni, találnak-e közös megoldási stratégiákat a problémáikra, vagy már teljesen elbeszélnek egymás mellett, és egyáltalán nem értik egymás világát? 

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az élet szép, a barátok fontosak, és nem a pénz boldogít, hanem egy könyv, egy napsütötte délelőtt vagy bármilyen apró dolog, ami mellett a hétköznapok sodrásában általában csak elrohanunk. 

Pedig az volna a feladatunk, hogy megtanuljunk beszélgetni, érezni, az érzéseinket néven nevezni, s úgy kapcsolódni a másikhoz – a valóságban, nem pedig az online térben –, hogy abban kölcsönösen örömünket leljük. 

Volt egyszer egy tévé 

A rítusaink eltűnnek, s ez komoly problémát jelent a mai családokban, hiszen valamikor a szertartásaink adtak formát az élet egyes stációinak. Ezért is fontos, hogy teremtsünk saját szokásokat, legyenek baráti összejöveteleink és családi hagyományaink, mert ezek a biztonság érzését teremtik meg számunkra. 

Nincs könnyű dolgunk a 21. században. Nehéz a szülőnek, nehéz a gyereknek. A digitális bennszülöttek számára az okoseszközök (és azok alkalmazásai) jelentik azt az ingerkörnyezetet, ami az idősebb korosztálynak a televízió volt.  

Csakhogy – írja a szerző – a tévé korántsem jelentett akkora veszélyt ránk nézve, mert nem volt olyan agresszív, s nem furakodott be olyan gátlástalanul a magánéletünkbe, mint ahogy azt teszi ma a közösségi média. 

A felelősség azonban a miénk, szülőké – ezt a világot nekünk kell méltó hellyé tenni gyermekeink számára. 

Lélek
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?