Minden oka megvan rá, hogy jól érezze magát. „Boldog is vagyok” – mondja Hirtling István, aki egymást követő két napon két rangos elismerésben részesült nemrég. Az egyiken Tolnay Klári-díjjal jutalmazták a színésznő mohorai emlékházában, a másikon, a Nagymező utca sétányán belépett a Halhatatlanok Társulatába.
Ha lehet ilyet kérdezni, melyik elismerés érintette meg mélyebben? Tolnay Klárival többször is dolgozott, közel is kerültek egymáshoz. A Halhatatlanok Társulatába több szeretett kollégája mellé a Szinetár Miklós vezette szakmai zsűri választása alapján sok ezer néző szavazta be.
Mindkét díj felemelő számomra. A Halhatatlanok Társulatának utcai ünnepsége azért volt olyan megható, mert a tömegben hirtelen észrevettem Rozikát, a lányomat vöröslő szemekkel. Kértem is őt, hogy ne sírjon, mert ömlöttek a könnyei.
Lehet, hogy ő is úgy érezte, édesapját a pályája csúcsán látja?
Díjak tekintetében talán igen. Szerepekből is rengeteg szépet kaptam az elmúlt évtizedek során. Vígszínházi elfoglaltságaim mellett most arra is jut időm, hogy visszamenjek Székesfehérvárra, ahol évekkel ezelőtt elhalmoztak feladatokkal. Hargitai Ivánnal sok fontos előadást hoztunk létre. Most Az ügynök halálában lépek színpadra Willy Loman barátjaként. Iván mondta, hogy tudja, utolsó utáni pillanatban kérdezi, elvállalnám-e Charlie szerepét? Mivel belefér az őszbe, boldogan megyek. Meg is billent majdnem a színház épülete, amikor beléptem… mint egy nagy hajó, amelyen az utasok hirtelen átszaladnak a másik oldalra. Mindenki odarohant hozzám, ahol én álltam. Szívmelengető érzés volt. Ugyanez a szeretet vesz körül a Vígszínházban is. Ott is mindenki örömmel gratulált a díjaimhoz. Mondta is az egyik kollégám: István, lassan több díjat kapsz, mint szerepet.
Tolnay Klárihoz a Madách Színházban töltött évei alatt került közel?
Tévéfilmben játszottam vele. A Kaviár és lencsében. De rádióztunk is, szinkronizáltunk is együtt. Óriási szíve volt. Úgy létezett a világban, hogy áradt belőle a szeretet, a barátság, az emberi melegség. Rendkívül művelt és olvasott volt. Darabokat fordított, német nyelvű keresztrejtvényeket fejtett. Zseniálisan kártyázott, pasziánszozott. Érdekelte őt a világ. Isteni társalkodó volt. Nagyon szellemes. Nyolcvanadik születésnapján a Madách Színházban ünnepeltük őt. Szép este volt. Gyalog húztuk haza a hintóját. Megadtuk a módját. Kállai Feri bácsival nótáztunk neki. Ilyen emberek vesznek körül a Halhatatlanok Társulatában. Én ŐK vagyok. Tőlük tanultam, velük játszottam. Ők hatottak rám, segítettek, a barátságukba fogadtak. És a családom! A szüleim, a nővéreim, akik első perctől fogva mellettem álltak, ahogy bejelentettem, hogy erre a pályára lépek. De a mai családom is! Ők is abban erősítenek, hogy jól döntöttem. Örülök, hogy a gyerekeim még láthatnak színpadon.
Eddig is láthatták, vagy nem?
A My Fair Ladyben, A fösvényben, a Koldusoperában felvételről láttak. Volt idő, amikor még nem engedtük őket színházba. Nem akartuk Csillával, a feleségemmel, hogy olyan szerepekben lássanak, amelyek esetleg gyengítették volna az apaképüket. Higgins professzor például csúnyán kiborul, fellázad, minden jó modort félredobva átkokat szór Elizára. Szembesül ugyanis azzal, hogy ő nem is ezzel az utcai virágáruslánnyal harcol, hanem saját magával, hiszen ez a nő már sokkal többet jelent számára, mint egy tanítvány vagy pénzkereseti lehetőség, netán puszta szórakozás. Hirtelen rádöbben, hogy ez a nő milyen fontos lett neki, de látszólag még mindig küzd ellene, elkívánja mindenhova. Rozika nyolc-kilenc évesen ezt nem tudta feldolgozni magában. Sírva rohant ki a nézőtérről. Radnay Csilla játszotta ugyanis Eliza szerepét, akit nem sokkal korábban a Mágnás Miskában látott velem, és nem ment a fejébe, hogy apa hogy tud így bánni vele. Ezeket a érzelmeit próbáltam annak idején kezelni valahogy, de még így is megtörtént, hogy valóságosnak tekintette a színpadi indulataimat. Ezek szerint elég jól játszottam.
Láttam a Halhatatlanok ünnepségén, ahogy kilépett a cipőjéből, és zokni nélkül, mezítláb állt bele a Nagymező utca sétányán levő friss lábnyomába, az eleganciáján mégsem esett csorba. Hogy csinálta?
Sehogy. Ezt nem lehet csinálni. Ha mélyebbre ásunk, kiderül, hogy ez mégiscsak genetika.
Édesapja gyári munkás volt.
A déd- és a nagyszüleim fényképeit látva mindenkiről elmondhatom a családban, hogy rendkívül jó megjelenésűek voltak. Már a fotózás is nagy pillanat volt az életükben, azért öltöztek ünneplőbe hozzá. A fotók is arról tanúskodnak, hogy nagyon jól állt nekik a kor viselete. Sugárzott belőlük az elegancia. Ezek az értékek nemzedékről nemzedékre, családról családra szálltak. Apám gyári munkásként is öltönyben, nyakkendőben járt. Ha divat volt, ha nem. Ő ebben nevelkedett. A bátyjával és a nővérével együtt egy soroksári vendéglőtulajdonos családban nőttek fel. Bárhol jelentek is meg, ők mindig választékosan öltöztek. Apám erről le nem mondott volna. És anyám sem.
Aki női szabó tanuló volt a híres Rotschild Szalonban.
Az ő édesapja pedig díszműkovács volt, édesanyja az egészségügyben dolgozott. Az elegancia, az összeszedettség, a harmónia minden mozdulatukban megjelent. Amikor édesanyám visszavitte a bizonyítványát apai aláírással, a tanító megkérdezte tőle, hogy mi az apja, talán miniszter? Pedig díszműkovács volt rendkívül kifejlett szépérzékkel. Ez a legköltőibb része a vasszakmának. A virágok, a levelek, az indák, a kacsok, a díszítések. Nem véletlen, hogy a kertkapunk bejáratán egy mai díszműkovács alkotása látható. Ezzel visszük tovább az ősök ránk hagyott stílusát.
Színpadi alakításai közül az egyik legemlékezetesebb a hajdani Új Színházban bemutatott Még egyszer hátulról Freddie-je, Jiří Menzel színpadra állításában. Volt azonban egy este, amikor maga a rendező ugrott be a szerepébe. Színháztörténeti eseménnyé vált az aznapi előadás: Jiří Menzel brillírozott a színen, miközben ön…
Hangszálgyulladásom volt. Huszonegy évvel ezelőtti történet. Bizonyos szerepeket nem játszhattam egy ideig. Csak azokat, amelyekhez nem kellett nagy hangi erőfeszítést tennem. Így állt elő ez a különleges helyzet, hogy Jirka beállt helyettem az előadásba. Ő egyébként bármelyik szerepbe be tudott volna ugrani. Még a női szerepekbe is. A színpadi mozgásrendben minden milliméterre pontosan ki volt dolgozva. Ajtók nyitása, csukása ugyanabban a pillanatban. Különböző trükköket tanultunk tőle. Hogyan kell egy mozdulattal belépni, és abban a pillanatban becsukni magad mögött az ajtót, vagy úgy lejönni a lépcsőn, hogy nem hullámzik a tested, rezzenéstelen marad a vállad, és csak térd alatt mozog a lábad. Jirka a stílus, a poentírozás nagymestere volt. A darab egy vidéki angol haknitársulat színészeiről, a pálya és az élet hajótöröttjeiről szól, ennek megfelelően bizonyos nemes vagy nemtelen eszközöket is bevetnek az érvényesülésük és a boldogulásuk érdekében. Ez nagyon mélyen bennem maradt, mert pontosan kifejezte, hogy miről kell szólnia az előadásnak, hogyan kell életre kelteni ezt a szánalmas, mégis megejtő csapatot. Hogy különböző művészi ambíciók, motiváltságok hogyan érvényesülnek egy ügy érdekében. Hét évig játszottuk az előadást, amelynek egyik nagy sikere abban rejlett, hogy más és más egyéniségek domináltak benne.
Cannes-ban járt az idén?
Nem. Csak Spanyolországban.
A napfény íze felújított változatával azonban ott volt.
Erről nem is tudtam.
Abból az alkalomból vetítették a filmet, hogy a rendezője, Szabó István életműdíjat kapott a fesztiválon.
Szabó István két éven keresztül filmszínészetet tanított az osztályunknak a főiskolán. Meghatározó élmény volt a vele való munka. A napfény ízében a miniszteri titkár szerepét osztotta rám, aki a történet hullámzása során többször felbukkan. Titkárból lesz hordószónok, majd tsz-elnök, aztán társasági lény. Nem is a szerep nagysága, hanem a „kiválasztás” volt a legfontosabb számomra, Szabó István felkérése. Nagyon örültem. Ezzel rögtön meg is ajándékozott Ralph Fiennes barátságával, aki a film főszereplője volt. Többször is együtt vacsoráztunk. Törőcsik Marival együtt eljöttek megnézni Csehov Leánykérés című darabjában. Szép emlékeket őrzök róluk. A gyerekeim a fényképes fiókban találtak egy fotót, és csodálkoztak, hogy apa, te vele is dolgoztál?! Igen. Meg Raf Vallonéval, Nino Manfredivel, Franco Neróval. A fiam most éppen Spanyolországban tanul, féléves ösztöndíjjal.
Hogyan lett a család ennyire spanyol szakos?
Minden nyáron Spanyolországba utazunk. Ott, a tengerparton ismerkedtünk meg egy házaspárral, akikkel rögtön életre szóló barátság alakult ki, és ők lettek a lányunk keresztszülei. Két tanítási nyelvű általános iskolába jártak a gyerekek. Ott kezdtek angolul tanulni. A gimnáziumban spanyol szakra jártak, és ehhez jött még az olasz nyelv is. A nagynéném, Böröndy Katalin Törőcsik Mari osztálytársa volt a főiskolán. Együtt végeztek 1958-ban, a születésem évében. A gyerekek unokatestvére ott él Olaszországban. Így került palettára az olasz. Én már angolul sem tanulok meg, de kiváló tolmácsaim vannak: feleségem és a két gyerekünk bármikor állnak rendelkezésemre. Rozi nemrég kezdett el tanulni az ELTE gazdaságtudományi karán. Mindkét gyerekünk előtt nyitva a világ. A mi családi filozófiánk is, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy.
Nem laknak közel Budapest belvárosához. A Pilis kapujában érzik jól magukat, közel a természethez. Kertjük is van, gyümölcsfákkal. Ki hinné, hogy Hirtling István, aki az elegancia nagykövete lehetne, nemcsak a színpadon és a kamerák előtt, hanem a kertjében is tudja, sőt szenvedéllyel végzi a dolgát?
Pedig így van. Ma is az eső utáni levert gyümölcsöket szedegettem. Potyog a késői szilva és a késői körte. Ha nem sodornak el a szakmai teendők, már reggel kint vagyok a kertben, és képes vagyok órákon át étlen-szomjan tenni-venni. Lenyírom a füvet, összeszedem a lehullott diót. Kérdezik a barátaim, hogy milyen időközönként jár hozzánk a kertész? Nevetnem kell. Kérdezhetnék inkább azt, hogy milyen gyakran megyek ki a kertbe? Zöldséget nem termelünk. Arra sem időnk, sem energiánk nincsen. Mi úgy tekintünk a kertre, mint egy szép parkra, sok gyümölcsfával. KÉTszilvafás nemes vagyok, szoktam mondani viccesen, de a szilva, az alma és a körte mellett terem füge és birs is a kertben. Birsalmasajtot nem csinálhatunk az idén, abból nem volt olyan bő a termés. A fügéből és a körtéből készül majd jó kis pálinka. Bár Budapesten születtem, a lelkem mélyén vidéki ember vagyok. Ha nem is olyan igazi, de a kerti munkát nagyon szeretem. Órákon át képes vagyok bogarászni. Ások, gyomlálok, átültetek, kiültetek. Pár perc gyaloglás után kint vagyunk az erdőben, az észak-budai oldalon. Az 530 méter magas Nagy-Kevély tetejéről messzire ellátunk. Huszonöt éve lakunk távolabb a főváros zajától. Azóta mi is gyökeret eresztettünk itt, akárcsak az egykor karácsonyra vásárolt fenyőfáink. Akkor vettük őket, amikor Marci és Rozi még kicsik voltak, de a fák azóta már messze túlnőtték őket. Mára már kertünk ékességei. Ötvenedik születésnapomra diófacsemetét kaptam a barátaimtól. Tizenhét év alatt az is hatalmasra nőtt. Egy lepotyogott dió a komposztban hozott új hajtást. Most elültettem egy ládába, hadd éljen, ha már mindenáron ki akart nőni, aztán majd odaajándékozom valakinek. Itt minden fának története van. Hozzánk nőttek, és ezt már a gyerekek is egyre jobban értékelik.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.