Hegyek és vizek kábító (képes)könyve

Valahol itt kezdődik Jugoszlávia, noha Szlovénia már Európa. Hightech jugó. Montenegró (Crna Gora) mint cipőbe szorult kis kavics piszkálandó. Na és Hercegovina? Vagy így, együtt? Egy letűnt kor köznapi tárgyaiként „a nosztalgia ereklyéivé válnak. A jugó puzzle köztük nyíltszíni provokációnak hat, az apokalipszis fájdalmas emlékeként.” (43.) Legalábbis Milic(i)a néni számára, aki végignézhette e kirakós széthullását. Azt, hogy a mohó, osztozkodni képtelen kezek kupacokba hajigálták az alkotóelemeket. Az összerakósdira való felhívás egy másik – gyorsabb, kegyetlenebb, könnyebb – színdarabra emlékeztet. Az a szétszedés lehetett. Fel- és visszaépíteni, összeállítani csak közös erővel sikerülne. „Ha minden elhaladó a játékban résztvevőként hozzátenne egy darabot. Az üresség közepén, ahol bevégződhetne az összerakás, ahol a beeső fényben a komor asztallap mattja ásít, ott van Bosznia.” (43.) A kígyókban bővelkedő, szilaj, zord, girbegurba, alig működő ország, melyben minden dalból áll. Remegő és remek (sirató)énekét fekete hangjegyek pöttyözik, sirámként különös összhangzatban szólaltatja meg az alkonyváros (t)erét. Tele van mendemelódiával, félnótá(so)kkal…  

Ide érkezett a szerző másodmagával: a zöld füzettel, mely „egy szép iláhiját tátog (…) a teremtőt (temetőt) dicséri, akinek marka e Bosnyákoszágot mérgében egyszer galacsinná gyűrte (…) kihajtogatta a papirost, egy kitépett jegyzetfüzelapnyi országot.” (8.) A (z)űr kellős közepén koppanunk, a megerőszakolt hölgynél, a kiszolgáltatott áldozatnál: Szarajevónál. Szélszaggatta századokban, századszor. A fővárossal való fatális kapocsa, kapcsolata elvitathatatlan. Mert ember ez a város – szíve, tüdeje az egyetemek és múzeumok –, melynek homlokán csücsül. És az egész róla, általa látszik. Mintha a tenyerén, a térképen futnának. Drámaian ellendíti a karját felette, és át- meg berendezi. Mert színház Szarajevó, elég csak körülnézni! Páratlan panorámája a bennfentes tekintetét tükrözi. A bosnyák kis- és nagyvárosi mikrovilágok ábrázolásának e kismestere kukkerrel kémleli…  

A Bosnyák képek a vizek kábító (képes)könyve. És azon hegyeké, melyek koszorúja (k)övezi. Azok visznek mintázatot az anyagába. Bevezetnek a táj testébe, hogy véredényeiben elkeveredjünk. Elnézhetjük „a sötét völgy fölött a láthatár nyergeinek sziklasziluettjét követve egészen a Romanija ormai felé.” (21.) Látszanak innét a távoli vonulatok kékbe vesző redői. Bércek árnyéka, dombtetők tarkója, melyek fölött „zúg az idő hamar-folyama, csak a híd marad”. Onnan zuhan mélybe a tekintet – a hűs sodrás fölé –, onnan találhatjuk meg céljainkat. A felhőkig érő mászóka mutatja meg ezt a lebírhatatlan tájat: szirteket, ormokat, kiszögelléseket. Szökelléseket karsztra, kúpra. Lomhább emelkedőről is „sziklák szakadnak a mélységbe (…) az azon túli ormok tépik szét a horizontot.” Hónaljukban kőomladék, ahol a hűs elrejt, a szikla eltakar. (# Hašek-humoreszk a határvidékről) A (b)irodalmi tájkép, a test-vér-áztatta hegyhátak merőlegesen hegyesednek fölénk. Azoké a meredek domboldalaké, melyek mezejébe ő néhány zsebkendőnyi veteményest vágott. A zöldből egy elhagyott kőfejtő meztelen csupaszságát hasítja ki, és a „nyomorult, hegyes vidék jellegzetes képét rajzolja meg, s teszi a nemzetek feletti irodalom részévé.” (231.)  

(És a fekete levesé! Melyet itt nem főznek, hanem sütnek... Elsütnek, mint egykoron a csőből sistergő istennyilakat. Mégse veszett oda minden Otrantónál, ez a gyaur tud kávézni, tudja cseifelni Allah ajándékát. A rítussá nemesített szokás szerint „kafa se pije sa merakom”. Kávémérésben, fildzsánban.)  

Csodálatos körutazás ez a Balkánon, mely mégsem turisztikai attrakció. Inkább rejt-vény. Felad-vány. Mon-dó-ka és csúszóka, mely soká kanyarog, árnyékba süllyedvén a völgyek fenekén. Impozáns és multikonfesszionális. Lokális, mégis megfoghatatlan. Egyszerre otthonos és idegen. Itt vér folyt (# ScreamForMeSarajevo), aztán csend támadt. Békés beérés. Némaság.  

Historizáló helyszínelések, kollektív identitáskonstrukciók kallódó szilánkjai e feljegyzések. Az emlékezet dokumentumai. Mesék, melyek nyilván a túlburjánzó költői fantázia ragyogó melléktermékei. Dúsan cifrázott, hullámzó recitálások. E népköltészeti gyűjtemény felhalmozója jól tudja, a poézis teremtve emlékezik. Megvilágító erejű körülírásainak jövevényszótára nem kinyilatkoztatás, több idézőjel csomagjában rejlik. A Balkán (Kolum)buszán idő marta, grammra kimért, kikerekített kronogrammákkal szedeti fel a szót, kultúrtörténeti horizontján imagotípiák sordódnak az árral. Egyfajta rituális mosd(at)ással, mely a lelket is megtisztítja. Néha szófukar, máskor bődületes szóképekkel böffent egy-egy mondatot. „Hangja mégis mintha koránál sokkal archaikusabb lenne, régibb időkből szólna.” (34.) Velünk élő antik mítoszokról, kétes hitelű legendákról. Mindezt minden (félig-felvidéki) nyelven máshogy magyarázná el nekünk. A szláv bábeli tolvajnyelvet immár direktben tolja. Szarajevóiul beszél. Saját gyártmányú terminus technicusokkal. Néha kitalált szavakat mond, gyakran többszörösen kódoltakat. Rossz a ragozás, furcsa az akcentus. Pedig hát ki ne szeretné a nyelvi érzékiséget? Az eltévelyedéseket, a magányhangzók ekvilibrisztikáját. A sok „što-šta ča čo-gását. (# HungaroSlavicBabel1)  

A terepmunkán alapuló felmérései kiváltképp izgalmasak. Útirajza és beszámolója lebilincselő olvasmány. Felbecsülhető forrásmű. Veretes sor(s)okkal, melyeket a föld előtörténete vésett bele enyhén ironikus, nem olyan regulásan megrendszerezett emlékromhalmokkal. Egy idő után street artba csapnak át, igazi balkáni búcsúba, délkeleti dzsungelbe, melyek látványosságukban festőiek, egyszerűségükben líraiak. Mintha egy Kusturica-film díszletét szuperálták volna ide, letűnt világaként mindannak, amire (nem) némán emlékeztetne. Örökzöld problémákra.  

Az egykoron magyar, zsíros földről, a dalok országából, a rideg Pozsonyból – a villamos zajából, a forgalom füstjéből – érkező, világutazó vándor a különös, nyíllal és tollal húzott ember- és állatábrázolásának nevet is adott: Pokemonac. Helymeghatározóval, GPS-követő appokkal sem játszható, mezítlábas podémon-kereső.  

Balkáni fazekában van minden: folklorizálódott falatok, kocsmai fülelések. Sűrűn, kissé gulyásszerűen. „Soká főzik, lassú tűzön. Zárt fazékban.” (64.) Jugónosztalgiás recept-túra szerint, némi hozzákotyvasztott (g)asztronómiai zagyvasággal. Sztereotípiákkal, hipotézisekkel. Útköz(el)ben, ütközetben. Néha esetlegesen és véletlenszerűen, mintha mozzanatai nem alakulnának folyamattá, csak átesnek a töréspontokon. Olvasását huzatossá teheti néhány oldal hiánya. Elkallódhatott egy-két betűje. De ezek már egy több mint különleges tekercs történetei, melyek páratlan értéke többdimenziós. Gazdag szimbolikával, allegorikus jelentéstöbblettel. Ám bármennyire intim, ugyanannyira titokzatos is. (Haza)várjuk a sárga, a ciklámen és a piros füzeteket, melyek kiruccanásai nyomán sarjadtak. Azokat megfejteni egyébként is csak akkor lehet, ha útjait bejár(at)juk, és re-dakcióiból levonjuk a bunkerturizmus tanulságait.