Haumann Máté, az Oppenheimer magyar színésze

Az a borvörös öltöny, amelyben megjelent a film londoni bemutatóján, remek választás volt. Kinek a keze van benne?

Már Róbert tervező munkája. Egyik nap délelőtt elém tette, néztünk hozzá inget is, másnap délelőtt pedig már indultam Londonba. Felpróbáltam, belenéztem a tükörbe, és apu hangját hallottam. „Ez az! Ebben kell menned!” Többen megdicsérték, ahogy megláttak benne. Emma Thomas producer, a rendező felesége, Rami Malek, aki a Manhattan projekten dolgozó atomfizikust játszotta…

… az Oscar-gálára is kiöltözhetett volna.

Nem tudtam kiutazni. Itthon volt dolgom. De itt volt a barátom, Jonathan Peck, akivel együtt végeztünk Londonban, a Guildhall Schoolban. Húsz éve szoros kapcsolatban vagyunk. Nem terveztük, hogy nézni fogjuk a közvetítést Los Angelesből. A reggeli hírekből úgyis megtudjuk az eredményt, mondtuk. Aztán mégis fent maradtunk. Hajnali négyig dumáltunk a tévé előtt.

Az angol filmkritikusok díja és az Aranyglóbusz után aligha kételkedhetett abban, hogy az Amerikai Filmakadémia elismerését is elnyeri az alkotás. Végül hét Oscart kapott az Oppenheimer. Itthonról hogyan élte meg a díjesőt?

Természetesen nagyon drukkoltam a filmnek. Minden úgy alakult, hogy eséllyel indulhasson az Oscar felé. De még az utolsó pillanatban is érhetett volna meglepetés. Szerencsére győzött a mű. Most abban reménykedem, hogy ez csak kiindulópont a pályámon, és jön a folytatás. Nincs recept semmire. Nem is szeretném kísérteni a sorsot, hogy innentől fogva nekem áll a világ, noha rengeteget számít, hogy benne vagyok ebben a filmben. Végül is a múlt év legsikeresebb, legtöbbet nézett, legnagyobbat kaszáló, legtöbbet díjazott, legnagyobb sikerű alkotása. Egyfajta pecsét lett az útlevelemben, érvényességi engedély, hogy én ezt csinálhatom.

Magyar színész milyen lépcsőkön jut el egy ekkora lehetőségig?

Komoly casting direktora volt a filmnek, aki tudta, hol kell színészeket keresnie. Én egy dán ügynökséghez is tartozom, oda futott be a kérés. Ott pedig engem ajánlottak. De volt előtte egy itthoni kör is. Úgy tudom, jó pár színészt megnéztek.

Hány fordulós válogatást kellett abszolválnia?

Anyagot kértek tőlem. Felvettünk két jelenetet, kiküldtük Los Angelesbe, és nemsokára hívott az ügynököm telefonon, hogy megkaptam a szerepet. Semmi szenzáció. Én is normálisan fogadtam, de arra azért megkértem, hogy hívjon fel még egyszer, és kihangosítottam őt. Edit, a feleségem volt az első, aki ezt megtudta. Aztán apuékat hívtam fel. Épp otthon töltötték az estét, egymás mellett ültek a fotelben, és valami jó filmet néztek. Óriási érzés volt ezt elmondani nekik. Mindenki örült a családban. A testvéreim is. Pontosan tudták, hogy ez mit jelent. De engem akkor már csak az érdekelt, mikor fognak újra telefonálni. Hogy ez tényleg igaz, és mehetek. Izgultam, hogy megkapjam a munkavállalási engedélyt, hogy mikor jön a repülőjegy, hogy el tudok-e mindent intézni. Pikk-pakk megmentek a dolgok.

És mikor jött a következő hívás?

Több mint egy hónap elteltével. Addig csönd volt.

Hogy élte meg?

Elkezdtem olvasni egy angol nyelvű könyvet Szilárd Leóról. Vastag volt, nagyon hosszú. De sokáig nem beszéltem róla senkinek. Illékony dolog ez. Már megtanultam, hogy ki kell várni a forgatás végét. Akkor már van esélyem arra, hogy bent leszek a filmben.

Mert a vágó mindenbe beleszólhat.

Teljes bizonyossággal akkor tudtam meg, hogy igen, szerepelek a filmben, amikor magyarra szinkronizáltam magam.

Milyen volt a könyv, közelebb vitte Szilárd Leó alakjához?

Tűpontos és érzékeny leírása a pasasnak. William Lanouette írta. Genius in the Shadow a címe. Géniusz az árnyékban. Magyarul még meg sem jelent. Nagyon szépen leírja, hogy a Tanácsköztársaság bukása után, a Horthy-időszakban hogyan megy el itthonról ez az ember. Egy hajnali képet fest le, ahogy a hajótaton állva épp a Margit híd pillérei alatt látja utoljára Budapestet, és eltűnik az éjszakában. Ez olyan erős és megható kép, hogy ha ötszáz oldalon meglátsz egy ilyen apró villanást, amely megfog téged, és beindít valamit a képzeletedben, akkor az már része a munkádnak, és jó belekapaszkodni. Fel is készültem a szerepre, ahogy csak lehetett.

Mennyit tudott megmutatni a kamera előtt abból, amit a könyv olvastán magába szívott Szilárd Leóról?

Azt el kellett engednem. Elolvastam, megfürödtem benne, vittem magammal, amennyit tudtam, de mindent nem gyömöszölhettem bele a jelenetekbe. Az nekem volt egyfajta segítség. Bele tudtam burkolózni egy tudásanyagba, amelyre rá lehetett támaszkodni. Anélkül az egész lebegett volna. Valamihez képest el tudtam mozdulni egy koordináta-rendszerben. Egyébként el is kellett mozdulnom, hiszen teljesen más kérése volt Christopher Nolannek, mint ahogy én álltam hozzá a jelenethez. De ha nem látom tisztán, honnan akarok kimozdulni, akkor ahhoz képest nem tudtam volna három-négy oktávval más hangot fogni. A főszereplőn kívül majdnem mindenkinek másfél-két perces villanásai vannak. Még Gary Oldmannek is, Harry S. Trumanként. De Alex Wolffnak, az Alvarezt játszó amerikai színésznek is egészen kis szerepe van a filmben, mégis boldog, hogy benne van.

Nolannel milyen volt az együttműködésük?

Nagyon jól lehetett dolgozni vele. Színészbarát. Apró kis jelzésekkel mozdít el jó irányba, ami nagyon élvezetes. Óriási élmény volt, hogy engedett játszani. Előfordult párszor, hogy azt mondta: „Most csináld úgy, ahogy te szeretnéd!”

Nem rémült meg egy pillanatra, amikor ezt hallotta?

Nem, mert vitt az öröm, hogy bízik bennem. Azzal kezdettől fogva tisztában voltam, hogy ez a film nem Szilárd Leóról szól, tehát a másik fél, Oppenheimer szemszögéből látjuk a dolgokat. Ők ketten ráadásul – durván fogalmazva – nem nagyon bírták egymást. Ezt viszont nem lehetett megmutatni. Nem erről szólt a jelenet. Hiszen ott Szilárd Leó a kevésbé szimpatikus. A behízelgő. A simulékony. És ez volt a csavar, hogy másképpen kezdtük megközelíteni a történetet. Ettől volt élvezetes a játék. Nagyon koncentrált közegben mozogtam. Szívben, lélekben, agyban erősen ott kellett lenni. Egy idő után azonban a szöveg is tud kopni. Egyetlenegyszer éreztem magamon, hogy kicsit hátrébb dőltem a jelenetben. Nem szándékosan, csak egy ezredmásodpercre elengedtem a fonalat. Egyszerű figyelemkihagyás. Rövidzárlat a koncentrációban. Cillian megnyomta, én elengedtem. Szólt is azonnal, hogy állj, csináljuk meg még egyszer! Elnézést kértem, és mentünk újra. Kollegiálisak voltunk egymással. Az átállásokban mindig jókat beszélgettünk.

Milyen volt az újratalálkozás Londonban?

Úgy szóltunk egymáshoz, mint két jó barát. Megsimogattam a hátát, és annyira örült! Láttam, hogy jólesett neki. Mindezt látván a hátunk mögött álló Robert Downey Jr. szívecskéket rajzolt a fejem fölé. „Láttad már a filmet?” – kérdezte Cillian. Nem, még nem, mondtam. „Akkor készülj fel, mert nagyon jó lett!” Tök őszintén ez volt a véleménye. Én meg boldog voltam, hogy ezen a szinten, ekkora folyamban ilyen nyugodtan és nyíltan tudunk egymáshoz viszonyulni! Sallang helyett csupa emberi gesztus. És ez Nolanre is érvényes. Cillian mondta azt is, hogy színészként három nagy dolog boldogíthat. Ha bent tudsz maradni a szakmában, ha kapsz egy ilyen lehetőséget, és ha a film így teljesít. Az, hogy még díjazzák is, hab a tortán.

Édesapja, Haumann Péter, meddig kísérte ezen az úton?

Végig. Hazajöttem Amerikából, és még be tudtam számolni neki az élményről. Három napja volt még az életből. Őrzöm az sms-ét. Küldtem neki egy csendes videót arról, hogy kint sétálok a malibui tengerparton. Felvettem a sirályokat, a napsütést, a lábamat a vízben. Mindazt, amit csak lehetett, hogy kicsivel jobb hangulatba tudjam emelni őt. Hogy érezze, mindennek a részese. Nagyon helyes volt. Azt írta: „Ott vagyok veled.” És küldött egy kitüntetésjelet, egy korsó sört és egy nagy szívet. Minden pillanatban velem van. Most is. Majdnem egy évvel ezelőtt mentem le Sopronba, a Chicago című musical próbájára. Én örököltem meg apu autóját. Van ebben valami romantika. Az ő autójával robogok játszani. Azzal az ekhós szekérrel megyek vidékre, amellyel annak idején ő is. Ez van bennem a mai napig, és szeretném is valahogy fenntartani mindazt, amit ezzel kapcsolatban érzek. A nívót, a bizonyosságot, a vállalás súlyát.

Letagadhatatlan a kettőjük közti külső hasonlóság.

Akkor szoktam meglepődni, amikor a színpadon hallom viszont őt saját magamból. Van egy-két olyan regiszterem, amely valósággal megüt, hogy ez ő volt. Kimondok valamit, és visszacseng a hangja. Ezt nagyon szeretem.

Az angol nyelv, gondolom, egy pillanatig sem okozott gondot a forgatáson, hiszen Londonban még a shakespeare-i angolt is elsajátította, s az ottani rádió is folyamatosan foglalkoztatta, ami óriási elismerés.

Csakhogy az én BBC-angolomra egyáltalán nem volt szükség. A szerephez ugyanis magyar akcentust akartak. Sokat hallgattam Szilárd Leót videón és hanganyagon. Valóban erős magyar akcentusa volt. De ezt is abszolút rám bízták. Kértem, hadd beszéljek a Teller Edét alakító Benny Safdie-vel, hogy egyeztessünk. Nem kell, mondták, felesleges. Ezt te csinálod, azt meg ő. Más is az akcentusa teljesen. Végképp behatárolhatatlan. Van benne egy egészen különleges intonáció, egy fura ritmológia és egy raccsolós beszédhiba. Pont, mint Tellernél. Benny ezt remekül eltalálta.

Maradt a forgatásról olyan pillanata, amelyre sok év múlva is emlékezni fog?

Volt egy délután. Egyik helyről mentünk a másikra. Megvolt a nagyjelenetem Cillian Murphyvel a szálloda halljában. Utána azon a különös helyszínen folytatódtak a felvételek, ahol a kísérletet végezték. Mintha egy elhagyott, földalatti parkoló lett volna. S amíg a berendezők és a világosítók tették a dolgukat, addig megpróbáltam pihenni. Ültem azon a kis ládán, és arra gondoltam, ez mégiscsak marha jó! Itt ücsörgök a világ filmgyártásának kellős közepén Hollywoodban, csodásak a partnereim, a rendező, mindenki kedves hozzám, tök jó a szerep, s ahogy megütötte a fülemet a felvevőgép berregése, minden összegződött bennem. Az lett az én maradandó örömöm. Hogy ez megvan, és jól sikerült. Több mint húsz év munkája húsz másodpercnyi eufóriába tömörült abban a pillanatban.

Ekkora élménnyel hogyan tudott visszailleszkedni az itthoni életébe?

Ez már jó helyen el van raktározva. És ahogy mondtam, már a következő feladatra várok.

Mindenki meg fog bolondulni, mondja Szilárd Leóként. Mennyi belső erőre, józan ítélőképességre, tisztánlátásra volt szükség ahhoz, hogy egy ilyen film, ekkora világsiker után egy pillanatra sem szédült el?

Én az Oscar kisujjának a körme alatt látom csak magamat. De hallom a kameraberregést. Őrzöm apu üzenetét. Ennyi nekem bőven elég. Ettől pedig nem szédülök el. Megcsinálni, győzni, mindig ez a cél. Ez a hülye színészi perverzió.

Tizennyolc évesen ment el Londonba. Öt évig ott tanult. És milyen az élet? Ott tapasztalta meg élete első nagy nemzetközi sikerét egy világhírűvé vált csapat tagjaként.

Amit a nagyapám elindított, azt apu továbbvitte, most meg én. Él a vonal. Tágul a spektrum. Ezt a fajta missziót anyu érti, tudja. A londoni bemutató színhelyén sok minden eszembe jutott. Abban a filmszínházban, az Odeonban volt a bevonulás, amely előtt huszonöt éve egy padon ültem, és néztem Ewan McGregort a Baljós árnyak című film plakátján. Ugyanabban az iskolában végzett, ahol én. Álmodoztam, hogy majd egyszer… és ez akkor futott át az agyamon, amikor ott álltam a vörös szőnyegen, és kattogtak a fényképezőgépek. Szép este volt.