Hauber Zsolt: „Addig megyünk, amíg a közönség visz minket”

Ha csak a Bonanza Banzai 1988-as indulásától számoljuk, akkor is közel 40 éve foglalkozol zenével. Hogyan változott ez alatt az idő alatt a magyar zenei élet a te szempontodból? 

Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de az én szempontomból nem változott semmi – már ami a hozzám való viszonyulást illeti. És ez nem panasz, csak egyszerű ténymegállapítás. Már a Bonanzát se vették túl komolyan, és ugyanúgy engem sem vesznek komolyan a szakmai berkekben. Ami nagy változás, és az én szempontomból az újrakezdés lehetőségét adta, azok a közösségi oldalak és a Youtube, vagy az, hogy közvetlenül egy stúdióból lehetségessé vált feljutni a zenemegosztó platformokra. A Bonanza idejében pár ember szubjektív véleményén múlt, hogy ki kap lehetőséget lemezkészítésre, reklámra, médiaszereplésre. A lemezkiadók nem szakemberek voltak, hanem kívülállók vagy olyan emberek, akik zenészként nem vitték semmire. Ezáltal furcsa, sértett pozícióban voltak. Én amatőr zenészként kerültem ebbe a világba, és rögtön a tetejére. Az Induljon a banzáj!-jal, ami életem első szerzeménye volt, azonnal ott voltunk az élmezőnyben, és ezt nem sikerült feldolgoznia sem a szakmának, sem a kiadóknak. A média sem volt erre felkészülve. A ´90-es évek elejét leszámítva, amikor Kóbor János volt az igazgató és Benkő László volt a szakmai vezető a Hungarotonnál. Utóbbinak szívügye volt az elektronikus popzene. De a közönségnek hála mégis mindig sikerült keresztülverekednem magam és a produkciómat mindenen. És igazából a mai napig itt tartok.

Most fel van készülve a média egy, a tiétekhez hasonló robbanásra?

Ha nem csak a saját celebvilágát simogatná folyamatosan: olyanokat, akik nem csinálnak semmi újat; énekeseket, akik nem koncerteznek, színészeket, akik nem játszanak – pedig ez lenne a dolguk –, hanem már csak celebkednek, fel lehetne készülve. Akkor reagálhatna azokra a jelenségekre és fiatalokra, akik a szakmában feltűnnek. Mégis marad ez a belterjesség. Nem figyelik az újdonságokat, a művészeti alkotásokat, a rezgéseket. Talán nem a megfelelő, vagy megfáradt emberek készítik a műsorokat. És ez nagy hiba, tehetséges és lelkes emberek alkotnak minden művészeti ágban, de a komolyabb médiaerők sokszor nem figyelnek fel rájuk, csak ha már van százezer követőjük vagy folyamatosan koncerteznek – de akkor meg már semmi jelentősége nincs ennek. 

Az internetnek viszont van egy tempója. Mennyire találod meg az egyensúlyt a folyamatos megjelenés, a rajongókkal való kapcsolattartás és az alkotás között? Nem megy ez az alkotói energiáid rovására?

Keresem a balanszot, és sok időmet elveszi, ugyanakkor meg szeretem csinálni, mert ez is kreativitást igényel. 

Számomra az internet egy vászon, amire felfestjük a saját dolgainkat, különböző tehetséggel és igényességgel. Az én életemben ebben van egy rendszeresség, például az Újrajátssza-sorozatommal, ami hetente egy-két videót is jelent a YouTube-on, párhuzamosan a TikTokkal, Instagrammal és Facebookkal. Nyilván amikor promózok egy-egy koncertet, akkor arra az alkalomra is csinálok kisvideókat. 

És a produktívabb időszakokban sokat dolgozom előre. Ennyi az, ami az időmbe belefér a család mellett. Fontos számomra a folyamatos jelenlét, és a rajongók várják is ezt. Zenét viszont úgy szerzek, hogy hosszan gyűjtöm az ötleteket, és kevesebb időt töltök a feljátszással és a gép előtt. Inkább fejben vagy lélekben dolgozom többet. Régen ez fordítva volt. 

A Hauber x Bonanza repertoárjában kizárólag Bonanza-dalok szerepelnek. Miért döntöttél úgy, hogy a színpadon újrajátszod a ´94-ben megszűnt zenekarod dalait? 

A közönség kérte. Elkezdtem bemutatni ezeket a dalokat egy videósorozatban. Tulajdonképpen ilyen még nem is igazán volt – és azóta sincs –, hogy egy zeneszerző ilyen mélységekig bemutassa, hogy a dalai hogyan épülnek fel. Igyekeztem szórakoztatóvá is tenni ezeket a filmeket, elmeséltem egy csomó sztorit ezekről a dalokról és a korszakról. És erre rákapcsolódott kb. 5-6000 ember, akiket ez érdekelt hétről hétre. Egy idő után egyre többen kérdezték, hogy nem lehetne-e ezt színpadon bemutatni. És akkor azt gondoltam, miért is ne. Hiszen ezzel párhuzamosan a dalokat CD-n is kiadtam, és profi énekesekkel újra is énekeltettem. Úgyhogy Pálfalvy Attilával leültünk megbeszélni, hogy lenne-e kedve együtt dolgozni, és ezeket a dalokat színpadra állítani. Egy év ötletelés után a Zenebutik csatornán, 2020 szilveszter éjszakáján mutatkoztunk be. 2021 márciusában szerveztük az első (ültetett) koncertet Budapesten, az Akvárium Klub Kis Halljában, a pandémia időszakában. 

Látszólag nagyon különböző zenei világok találkoznak a Hauber x Bonanzában. Pálfalvy Attila az operett világából érkezett, Kosztin László a rock és a jazzgitár világából. Hogyan találtátok meg egymást ti hárman a zenében?

Nagyon könnyen. Anno ők mindketten hatalmas Bonanza-rajongók voltak. A dalokat sem kellett nekik bemutatnom, mindegyiket ismerték. Nagyon könnyű dolgom van, mert nem dolgoztam olyan zenészekkel, akiknek az első taktustól az utolsóig mindent meg kell tanítanom, el kell magyaráznom. Persze, át kell néznünk a szerkezeteket, a hangnemeket, de olyan zenésztársaim vannak, akik ezt a projektet nem csak szakmai szempontokból közelítették meg, nekik ez érzelmileg is nagyon fontos, gyerekkoruk óta szeretet fűzi őket ezekhez a dalokhoz. Velük én áldott helyzetben vagyok. 

A tavalyi szezonnyitó koncerten dobossal kiegészülve álltatok színpadra, idén, április 12-én Nemo személyében basszusgitáros is csatlakozik a zenekarhoz. Mennyiben elvárás a közönségtől, hogy mindig valami újat hozzatok? Összefügg ez azzal, hogy a repertoárt régi Bonanza-dalok alkotják, és emiatt másban kell valami újat mutatnotok?

Igazából nem kell. Bőven van arra példa, hogy egy zenekar (pl. a Kraftwerk) 50 éve ugyanazzal a repertoárral áll színpadra, és imádja a közönség. Nagy hiba lenne azt gondolni, hogy itt is, mint a tőzsdén, ha nem megy valami fölfele, akkor lefele megy. Egy jó repertoár évtizedekig is tud jól működni. Ez inkább egy érdekesség. Nagyobb színpadon, komolyabb látványelemekkel, több zenésszel, hosszabb műsorral, olyan dalokkal, amiket kisebb fesztiválokon nem játszunk. Van egy dal, a Barátom, amiben az egyik szövegrészletet én mondom – ez egy nagyon meghitt pillanat a közönséggel, és ez is csak évente egyszer, egy nagy koncertünkön hangzik el. Ez a nagykoncert egy különleges alkalom, egy sokkal személyesebb pillanat, ezért színesítjük a műsort más zenészekkel.

Játszotok kis színpadokon és nagyobbakon is. A siker egyik fokmérője, hogy egy zenekar egyre nagyobb, komolyabb presztízsű helyeken koncertezik. Neked ezzel bőven van tapasztalatod, a Bonanzával 4 éven át töltöttétek meg a Budapest Sportcsarnokot, kétszer duplán. Mennyivel nehezebb ma megtölteni mondjuk az Arénát? Egyáltalán cél-e az, hogy egy ilyen óriási színpadon zenéljetek?

Igen, az. Engem a kis színpad sem feszélyez, mindig attól érzem jól magam, ha jól érzi magát mindenki, aki ott van. Lehet egy 200 fős koncert is nagyon jó buli. De az elektronikus zenének kimondottan jót tesz a hatalmas színpad, a nagy tér, a nagy látványelemek. És ezt az utat én a pályám során már többször bejártam. Szeretek apránként építkezni. Az Aréna, azt mondanám, még két lépcsőfok. Novemberben volt az Akvárium Nagy Hall, ami 1300 férőhelyes, és most ott tartunk, hogy az 1300 fölötti befogadóképességű helyekben gondolkozunk. Idén még a Barba Negra kisszínpadán játszunk, onnan fogunk átmenni 2026-ban a nagyra, ami kb. 3000 fő. Az már egy komoly hely. Ha azt is sikerül megtölteni, akkor megyünk a még nagyobb színpadra. 

Az egész Hauber x Bonanzát a közönség viszi. Nekünk nincsenek mega-támogatóink, akik bevisznek az MVM Dome-ba, és aztán vagy van közönség, vagy nincs. Mi mindig addig megyünk, ameddig a közönség visz minket. És nem állok meg, amíg a közönség lelkesedése és szeretete tart.

Idén Komáromban koncerteztek augusztus 30-án. De tavaly a Hauber x Bonanzával már kétszer is átléptétek a szlovák határt. Hogy fogadott benneteket az itteni közönség?

A bélyi koncert volt a kalandosabb, az odavezető út elég félelmetesre sikeredett, mert a GPS egy réven keresztül vezetett. A helyiek nem igazán ismerték a produkciót, de a hangulatot nálunk mindig a kemény mag adja meg, ők viszik magukkal a többieket. Szóval kicsit szolidan indult a koncert, leszámítva az ősrajongóinkat, de aztán fokozatosan betársultak a helyiek is. Mindkét koncert egy föleszmélés volt a közönség részéről, hogy jé, mi ismerjük ezeket a dalokat. 

Az Álomvilág című életrajzi sorozatodban mesélsz a családod felvidéki gyökereiről is...

Pontosan nem ismerem a család történetét, hiszen nem szerettek erről az időszakról mesélni, de a családom egyik ága a lakosságcserénél kerülhetett Kerekegyházára. A Csehszlovákiából érkező Jánošíkok és a Kerekegyházán élő svábok kerültek így össze, és ebből lett a családom egy része. 

Szóval nekem Felvidék részben a szülőföldem is, hiszen anyai ágon a nagymamám családja a Kárpátokból érkezett. A Jánošík név nagyon gyakori azon a környéken. Gyerekkoromban sokat kirándultunk arra, nagymamámtól is sok történetet hallottam. Én részben otthon vagyok azon a vidéken.

A Vasárnap felhívására az olvasóink háborús családi történeteiket írják meg nekünk, amelyek a lap hasábjain meg is jelennek. Az Álomvilágban te is mesélsz egy ilyen történetet, ami ráadásul az említett, felvidéki származású nagymamádhoz kötődik...

Ilona nagymamám egész életében az egészségügyben dolgozott. Mindig kiegyensúlyozottságot és nyugalmat árasztott. Hitt abban, hogy nemcsak a testet, de a lelket is lehet és kell is gyógyítani. Nagyon fiatalon került a dolgok sűrűjébe, a csecsemőosztályon volt nővér, főnővér. Amikor az ostrom elkezdődött, a mai Heim Pál Gyermekkórházból a Földművelésügyi Minisztérium pincéjébe közel száz csecsemőt mentettek ki az ő segédletével. Az ő feladata volt annak a megszervezése, hogy ezeket a csecsemőket életben tudják ott tartani, amíg az ostrom véget nem ér. Azon az óvóhelyen egy komplett csecsemőosztályt alakítottak ki. Aztán az ostrom végén az orosz katonák segítettek nekik ezt a sok pici életet kihozni onnan, és biztonságos helyre szállítani. Jó lenne ezt a történetet egyszer filmre vinni. 

Nagyon sok szerepben állsz helyt. Édesapa vagy, zenész, zeneszerző, producer, amatőr vívó. Ha pár mondattal kellene jellemezned magad: milyen ember Hauber Zsolt a magán- és a szakmai életében?

Édesapaként azt gondolom, hogy egy gyermek számára a biztonság a legfontosabb. Szeretném azt megadni a gyerekeimnek, amit én gyerekként nem igazán kaptam meg. Azt érzem a fiaimon, hogy nekik magabiztosságot ad az, hogy mindig számíthatnak rám – és amíg élek, ez így is lesz. Ha hátranéznek, én mindig ott fogok állni mögöttük. És talán az én lelkemből született produkciónkban is én jelentem a biztos pontot. Ha magamat kellene jellemeznem: én egy ilyen biztos pont vagyok. Ebből gondolom, hogy a nagymamám lelke van bennem. Azok, akik velem tisztességesek, mindig számíthatnak rám. Ezek az emberek sokszor nem is tudják, hogy én egy adott helyzetben mögöttük álltam, segítettem. De ezt én elintézem magamban. Én a zenéből merítek erőt, az ad magabiztosságot, az nyújt lelki támaszt nekem.